A Székely Szigeten a viszonylag sok résztvevő ellenére a hangulat felszabadítóan családias volt. Bár a közkedvelt csíkszeredai Role együttes nem tudott eljönni, ez senki kedvét nem szeghette, egy a környékből származó, baróti együttes izzította hangszereit és hangszálait, majd szolgáltatta a talpalávalót órákon keresztül.
A Székely Sziget nagy testvérével, a Magyar Szigettel nehezen összehasonlítható. Valami olyasmi a viszonylat közöttük, mint a magyarság és a székelység között. Mi, kis-magyarországiak nehezen tudjuk elképzelni, milyen egy idegen nyelvű, sokszor ellenséges, bármilyen értékteremtő, nemzetőrző tevékenységünket folyamatosan elfojtani kívánó közegben nőni fel, küzdeni vállt vállnak vetve, soha nem lankadva dacolni az ellenszéllel. Az efféle harc megkeményíti az embert. És megkeményítette a székelységet. Olyan lett, mint a bors: létszámra kicsi, de erős és bátor, megdönthetetlen, legyőzhetetlen, utolsó vérig küzdő fajta.
„Teher alatt nő a pálma.” – szokták mondani. És ezt mi, csonkahoniak, érezzük is. Amikor nincsen vállainkon elég teher, lassan süppedünk, simulunk bele a nyugatiasra globalizált világba, végtére is éppen úgy, ahogy annak idején a gulyás-kommunizmusba. A székelység ehhez képest jelenleg (és ez nem volt sokkal másképp az egész történelem során sem) folyamatosan látható és érzékelhető ellenféllel küzd. A magyarság védőbástyájának szerepét régen és ma is töretlenül tartja, határok billenhetnek ide-oda.
Akárkinek egy kicsiny szeretete is szorult szívébe hazája iránt, ha ellátogat e pár napra, székely testvéreink közé, és megérzi e teher súlyát, megérzi, milyen egy körbezárt várban egymásnak hátat vetve fegyverkezni, csatlakozik a színpad előtt az egyetlen összekarolt körhöz, egyként zengve mindenkivel: „Mert mi egy vérből valók vagyunk!”,
és együtt vallja meg (jelenleg még!) csonkahoniként is a székely testvérekkel: „Lesz még Erdély Magyarországé!”,
biztosan nem fog belőle nyomtalanul elmúlni. És e sziklaszilárd, feszült, harcra kész indulatot hazaviheti, hogy otthon, a maga helyén tegye meg a tőle telhető legtöbbet a harcban, tanulva a székelyektől, akik mindhalálig kitartanak hazájukért, vallva: „Azért vagyunk a világon, hogy valahol otthon legyünk benne.”
Ezért azt javaslom mindenkinek, aki szívesen megismerné a székelység jelenkori védőbástyáit, nem tehet jobbat, mint hogy néhány toborzott útitárssal nekiindul a kanyargós országútnak egyenesen Erdélyország tündérkertjei felé. Az út odáig bár kíméletlenül hosszú, ha jó társasággal osztja meg az ember, gyorsan, és üdítően telik. Beszélget, kötelet húz, pálinkázik és nótázik a külhoniakkal, táplálva a soha ki nem oltható lángot, amit mindannyian szívünkben őrzünk. És igaz, ami igaz, aki Magyarország és a magyarság sorsát szívén viseli, és csonkahoniként a székelyekhez látogat, garantáltan otthon fogja magát érezni. Mert „házad lehet bárhol, de hazád csak egy van”. A mi hazánk határait pedig nem 1920-ban rajzolták meg, sokkal régebbi és erősebb kötelék az, ami minket összefűz. A mi Hazánk a szívünkbe van írva, nem tollal és „béke”-pecséttel, hanem vérrel, mindörökre.