Mindannyian valami nagyot várunk az élettől. De közben sokszor azt látjuk, ha elérünk valamit, amit „nagynak” tartottunk azelőtt, és tudatosan vagy tudatlanul, de boldogságunk örök beteljesülését vártuk tőle, végül mégsem leszünk egészen elégedettek tőle. És ez így megy tovább célról célra…
De akkor mi a megoldás? Kétségtelen: nagy dolgokat, korszakalkotó műveket létrehozni jó – de mit tehetünk, hogy az a kör, amelyet sokszor dolgunk végeztével mégis minden végszó ellenére befejezetlennek érzünk, bezáruljon végül. Erre egy másik, külön mozdulatra van szükség. Egy olyan mozdulatra, amely pontot tesz a végére. Egy olyan aranykulcsra, amely lezárja tettünket. És ez a mozdulat nem a különlegességekben keresendő, mivel e kerekségből – éppen teljességénél fogva – éppúgy részesülnie kell belőle a mindennapi cselekedeteinknek, mint a kiemelkedő hőstetteknek. Ahogy a „Jézus zen tanításai” című könyvben olvashatjuk: „Jézus a hétköznapiságot előbbre valónak tartotta a hősiességnél, mert az utóbbi gyakran csak az egoizmus megnyilvánulási formája. Az igazi szellemiségnek kevés köze van az erkölcsi erőfitogtatáshoz, ugyanakkor igencsak sok köze van a »hétköznapisághoz« és az emberi érzések kimutatásához.”
És ugyanitt még: „Hui-neng meglátása szerint az a szellemiség, amely nem a hétköznapi élet közönséges tényeire és helyzeteire épül, nem is érdemli meg ezt a nevet.” […] – „idealizmus és szellemi hősiesség” csapdáinak nevezi ezt – „az igazi szellemi gyakorlat a hétköznapi élet aszkézise, a jelen pillanatban való benne-lét, anélkül hogy az ember bármiféle különlegességre törekedne. Ha ugyanis különleges tulajdonságok elérését tűzi ki célul, azzal nyíltan az egójának hízeleg.”
Ez a cikk nem kíván egy hősiesség-kritika lenni, hiszen jelen sorok írója is igen nagyra becsüli az egész világ és kifejezetten a magyarság igazságért, hazáért kiálló hőseit. Jelen cikk inkább azt az aranykulcsot próbálja felfedezni és felfedeztetni, amire a hétköznapok, a mindennapok „hősiessége” érdekében az embernek szüksége van.
A hétköznapok, hétköznapiság hősies, valódi megélésének problémájára Kierkegaard az „ismétlés”-t nyújtja számunkra megoldásképp: „A létezést körülhajózva kiderül, van-e bátorságunk megérteni, hogy az élet ismétlés, s hogy tudunk-e örülni neki. Aki körülhajózván az életet, eltelt bele, annak nem marad más, mint valami sanyarú tengődés; aki viszont az ismétlést választotta, él. Nem fut többé gyermek módjára pillangók után, nem ágaskodik lábujjhegyre, hogy kifürkéssze a világ csodáit, hiszen már ismeri őket; és nem is ül vénasszonyként az emlékezet fonalát gombolyítva, hanem az ismétlés boldogságától eltelve nyugodtan halad előre.” Máshol pedig azt írja, az igaz hit lovagja arról ismerszik meg, hogy képes a csodára, hogy a fenségest a leghétköznapibb módon fejezze ki.
Kierkegaard után szabadon felvethetjük: Mi lenne, ha az általánost keresnénk? Nem az izgalmast, a különlegest, hanem a semmi izgalmat nem tartogatót. Csak próbáljuk ki egy percre!
És ekkor, éppen ekkor fedezhetjük fel, hogy talán nincs is olyan, hogy „általános”. Hiszen minden pillanat csak egyszer játszódik le. Melyik hát az „általános”? És akkor meg tudunk torpanni – mintha megállna az idő, és belső, lelki szemeinkkel körbe tudunk nézni. Elvárások nélkül, a megismételt megismételhetetlenben, a megállíthatatlan megállított pillanatban. Látni az eget égnek, látni az utat útnak, az embert embernek. Egy zeneművet sem lehet úgy átélni, ha nem szenteljük magunkat egészen oda. Hát miért ne volna ez így az élettel is? Mit várunk? Mi az a hatalmas dolog, ami minden pillanatban zaklató, fojthatatlan vágyat kelt bennünk, és amitől nem tudunk megnyugodni, és… élni sem tulajdonképpen? Vagy ha nem a jövőbe vágyunk, mi az, amit elszalasztottunk? („Már születésünk órájában ürügyet keresnénk arra, hogy kilépjünk belőle, mondván, elfelejtettünk valamit” – mutat rá e hányattatott állapotunkra megint csak Kierkegaard.) Mi lehet olyan értékes, hogy egész életünk tovatűnő folyamát a jelenen keresztül feláldozzuk számára?
Talán nem itt van az a hatalmasság, amire oly nagyon vágyunk? Talán nem épp itt, a jelen pillanat ölén pihen? Hagyjuk menni vágyunk fantomját, és éljünk igazán! Akarjuk az életet, a jelent, az örömeinket és a küzdelmeinket! Hogy ne mondhassuk, amikor lejövünk az élet színpadáról: „De hát még nem is játszottam!” Alkossunk szépet, legyünk saját életünk művészei, mint a nagy bölcsek.
Vagy talán vegyünk példát Eckhart mesterről, aki ezt írja: „A dolgok minél becsesebbek, annál több van belőlük. Minél nemesebb valami, annál általánosabb is. Érzékeim az állatokkal közösek, életem pedig a fákkal is. A lét legbensőbb sajátom, minden teremtménnyel közös bennem. Az ég átfogóbb mindennél, ami alatta van, ezért nemesebb is náluk. A szeretet azért nemes, mert mindent átölel.”