Szeretet, ami nélkül élni nem lehet

A szeretet csak viszonylatban létezhet. Ezért elvetéltek már eleve azok a próbálkozások, amelyek az üdvöt, a hit magaslatait és mélységeit egyedül kívánják elérni, figyelembe nem véve más embereket, Ádámot játszva, de csak játszva, mert már nem egyedül a Paradicsomban, hanem „bukott” emberként, a népek közt. Vissza akarván hozni a visszahozhatatlant, amely már a megváltásban áll előttünk. Mert ha úgy képzeljük el az időt, mint egy kört, akkor a Paradicsom, az idők kezdete és az idők vége, az Utolsó Ítélet, Krisztus második eljövetele, a megváltás összeérnek. És ez jó geometriai hasonlatot szolgáltat annak a teológiai tételnek is, miszerint Krisztus azt a bűnt tette jóvá, amelyet Ádám elkövetett. Az új Ádám. Mária pedig éppen így az új Éva. Így, ha a köríven az egyik irányba haladunk, a jövő keresztül folyván rajtunk múlttá lesz. És mivel vissza mi nem fordulhatunk, hát az idővel együtt haladunk, immár a Mennyei Jeruzsálemet, Paradicsomot jelentő Megváltás felé. Ezen az íven pedig Krisztus az „út”, akit követhetünk.

 

Éppen ez, az Isten és ember, az ember és ember, az én és én közötti kölcsönhatás az alapja a szeretet misztériumának. Az együttérzés, az összecsengés. Mint ahogy nincs harangkongás nyelv nélkül, és nincs taps egy kézzel. Divatos manapság mondani, hogy szeressük önmagunkat. Érthető a szándék: ne legyenek magunkkal szemben olyan elvárásaink, amiket biztosan nem tudunk teljesíteni, ne foglalkozzunk folyton hibáinkkal, magunkkal való elégedetlenségünkkel, stb. Barsi Balázs azonban érdekes gondolatokat vetett fel ezzel az elvvel kapcsolatban tavalyi adventi előadásában:

 

„Egy személy magában, az nem tud szeretni. Testvérek, azon is el kell gondolkodni, hogy amikor azt mondja az Úristen az Ószövetségben: »Szeresd felebarátodat, mint önmagadat!« - ez egy kis utasítás arra, hogy készüljön az Újszövetségre, de ez nem ránk vonatkozik… Miránk az vonatkozik: »Úgy szeressétek egymást, ahogy én titeket«, engem pedig az Atya hogy szeret? A Szentlélekben. »Szeressétek felebarátokat, amint önmagatokat.« Na most testvérek – bocsánat Uram, Istenem – önmagamat nem lehet szeretni. Mert csak valakit lehet szeretni, valamit csak kedvelni lehet. Énbennem pedig egy én van. Tehát amikor magamat szeretem, akkor nem az én személyemet szeretem, mert nem tudok megduplázódni, hanem a tulajdonságaimat, meg a biologikumomat, […] a szó legszorosabb értelmében valakit lehet szeretni. Tehát önszeretet nincs. Mert ki is szeret kit? Az önszeretet, az azt jelenti, hogy a tulajdonságaimat, az egészségemet, a jólétemet [ …], hát akkor a többire is vigyázz! 

 

Lehet persze szeretni, pontosabban kedvelni állatot, növényt, tárgyat, de az nem ez az újszövetségi értelemben vett „szeretet”. Egy másik embert szeretni – az már „szeretet”. Ott az egész világ a sarkából kifordul. Ezt, a szeretet viszonylatban létét a katolikus teológia a Szentháromság misztériumával fejezi ki. 

 

„Ha Isten egyvalaki, akkor képtelen a szeretetre. Ha mégis szeret, akkor egy öntetszelgő szörny. Mert akkor a hatalmát szereti? Meg azt, hogy örökkévaló? A tulajdonságaiba szerelmes? Testvérek, a Szentháromság kinyilatkoztatás az, ami minden emberi problémát megnyit. Például a szerelmet is. […] A szeretetnek teológiája van. Amikor azt mondja Szent János, hogy Isten a szeretet, akkor azt mondja, hogy három személy.”

 

A szeretet alapja tehát az énnek az énnel való együttérzése, egymás mélyen megtalálása, és ott az egyesülése. Az, hogy valamilyen módon visszajutok oda, ahol egyek vagyunk. Visszajutok, de maradok a helyemen. Lelátok a sok rárakódott fátyol alá, amely ezt a mindenütt jelenlévő isteni valóságot folyton elhomályosítja előttem, amely valóság át és átszövi a világot, mint a vér az emberi testet, és Isten maga a szív, mely a vért szolgáltatja hozzá. 

 

 

 

 

 

 

Ahogy Pilinszky írja: „Mert minden látszat ellenére és minden önzőségünk és rohadtságunk ellenére, menthetetlenül egyek vagyunk” és „a nagy drámák mélyén, dübörögve vagy csendben, ott gurul, mint egy vasgolyó, az, hogy egyek vagyunk.” 

 

Egyek vagyunk a szeretet hiányában is. „Testvérek, arra a kínunkra, hogy a szeretetre vágyakozunk – és azért legnagyobb szenvedés a szeretetben való kudarcok… – mégpedig egy végtelen szeretetre vágyakozunk. Aki lezüllött, hogy már nem a végtelen szeretetre vágyakozik, az emberségében is lezüllött. A kisgyermek is arra. A szerelmes is arra, ha még nem rontották meg. Mindannyian. Márpedig el vagyunk szakítva, de a nyomok bennünk maradtak. […] Ez az ember.” „Ez az ember…” – visszhangoznak bennünk Barsi Balázs szavai. És itt értjük meg, amit egy másik előadásában fejt ki, hogy miért mondja Lisieux-i Szent Teréz felháborodottan: „Csak a nagy bűnösök szeretik Jézust? Mert sokat engedett nekik? Én is nagy bűnös vagyok, […] csak nem követtem el azokat a bűnöket.” Vagy hasonlóképpen Szent Ágostonról: „Amikor Szent Ágoston kifogy a bűneiből, már nem tud mit mondani, hát mindet elmondta, akkor azt mondja, hogy most meggyónom azokat a bűnöket, amelyeket sose követtem el. De elkövettem volna, ha a Te irgalmad föl nem fog engem.” Ki mondaná, hogy a kegyelem az ő érdeme? Mi csak a kötelességünket tesszük – ha és amint tudjuk. A kegyelem nem az én érdemem. Miért lennék hát mérges, vagy éppen miért viszolyognék a vétkestől, ha tudom, a kegyelmet kiérdemelni nem lehet. Pontosabban lehet, sőt, mindig árad az Isten felől, de megnyílni rá, ki csak valaha érezte azt, amit megtérésnek hívunk, tudja, hogy az bizony transzcendens, nem emberi dolog. Ahogy Krisztus mondja: „Ami embereknél lehetetlen, lehetséges az Istennél.” (Lk, 18,27)

 

Sok példabeszéddel szolgálnak az evangéliumok ennek, a krisztusi szeretetnek a tanulmányozására. A kilencvenkilenc és az elveszett egy bárány, az elveszett drahma, a tékozló fiú története. Ezeket nem szó szerint kell venni, mert akkor akár azt is szemére vethetnénk Krisztusnak, hogy miért jutalmaz igazságtalanul az apa, miért hagyatnak magukra a kilencvenkilenc jó az egy eltévelyedett bárány miatt, és akkor majd „látva nem látunk és hallva nem értünk”. Észrevehetjük, hogy ezekben a példázatokban mindig van valami, ami megdöbbent, ezáltal pedig jól megragad, és kiránt e világ végtelen, önmagába hurkolódó köreiből. A szeretet is ilyen. Nem lehet evilági viszonylatokban értelmezni. Vagyis lehet, de az nem az! Hiszen mi az a szeretet, aki saját magát áldozza fel a szeretteiért? Vagy aki megengedi egy ennyire ártatlan ember kínhalálát? Ez már nem az ószövetségi szeretet, hanem az újszövetségi szeretet: „Új parancsolatot adok néktek, hogy egymást szeressétek; amint én szerettelek titeket, úgy szeressétek ti is egymást.” (Jn 13,34)  és „Amiképen az Atya szeretett engem, én is úgy szerettelek titeket: maradjatok meg ebben az én szeretetemben.” (Jn 15,9)  

 

A szeretetre példa gyanánt Krisztusnak a farizeusok iránti szeretete sok tanulsággal szolgálhat számunkra. Miket mondott nekik? „Vipera fajzatai” (Mt 12,34)… Neveznénk ezt a hétköznapi, homályos látásunkkal, értésünkkel szeretetnek? Messze nem... És mégis! Mi nagyobb szeretet annál, amit Krisztus szavai tükröznek a kereszten: „Atyám! bocsásd meg nékik; mert nem tudják mit cselekesznek.” (Luk 23,34)

 

A szeretet tehát viszonyban létezik és épp ennél, egység és mégis viszonyulás jellegénél fogva transzcendens. Túllép az ellentéteken, és gazdagító feszültségben fogja őket termésre. Nem enyészetre, hanem ter(e)m(t)ésre 

 

Ez a viszony tehát még a maga viszonyságát is felülmúlja, hiszen ami nem egészen egy, az nem szeretet. Hogy lehet beszélni viszonyról abban az esetben, ami már egy? Erre válaszol a teológia és a keresztény hit a Szentháromsággal. Három és mégis egy? Ezt az ember nem érheti, ezt máshogy kell elfogadnia, magához vennie. Mert ez ellentét. „Hát azokat fel kell oldani!” – mondjuk jó öreg, begyakorolt szokásainknak megfelelően. És… Mi van, ha bizonyos ellentétekkel valójában nem is az az ember dolga, hogy feloldja. Feloldani minden ellentétet, kibékíteni, mint a két ellenséget álszent dolog, és nem tart sokáig. Ahogy Exupéry írja a Citadellában: „Nem szabad összetévesztenem a megbékéltek boldogságát a halállal. Én boldogságra törekszem, de nem szabad elutasítanom magamtól az ellentmondásokat. El kell őket fogadnom. Ez jó, az rossz, irtózom a dolgok összekeverésétől, ami csupán gyengéknek való szirup, és megfosztja őket férfiasságuktól, nekem azzal kell nemesednem, hogy elfogadom az ellenségemet."

 

Ezt csináljuk örökké, mióta világ a világ, mert a kört négyszögesítjük, a világot próbáljuk a mi emberi gondolataink alá hajtani. És az Isten leszáll a földre közénk és azt mondja: „Én és az Atya egyek vagyunk”.  Egyek? És mégis szeretet van? Mert két személy. A Szentlélekkel együtt szent három. De három! Nem egy. „Az Isten egyedül? Az maga a pokol” – állítja sokszor Barsi atya. Kibékíteni az ellentéteket? „Szirup.” Megtalálni azonban azt a mennyezetet, amelynek majd mindkettő tartópillére lehet… Na az már mű! 

 

Ez a szeretet. Egy az abszolút viszonyt és az abszolút egységet, és egyáltalában minden ellentétet, az emberi lélek egész mélységét-magasságát összefogó mű. Mégpedig egy olyan mű, mely mindig igényli az odafigyelést, az emberi lélek megszentelődését, minél teljesebb szabadságát és mennyei dicsőségét. Minden pillanatban, minden egyes pillanatban… Ahogy Barsi Balázs mondja: „Tehát vagy hatalmas bukások, vagy mérhetetlen alázat.” Ez áll vagy bukik a szeretet pengehídján.