(Figyelem! Ez egy véleménycikk! A leírtak nem feltétlenül tükrözik a teljes szerkesztőség álláspontját, de fontosnak tartjuk, hogy helyt adjunk a kulturált és logikusan érvelő, vitaindító véleményeknek is.)
„Mindennek megvan az órája, és minden szándéknak a maga ideje az ég alatt: […] Ideje a kő eldobálásának, és ideje a kő összeszedésének.” (Péld 3, 1; 3, 5)
Ideje van a számvetésnek is. Politikai eseményekre reagáló publicistaként politikai nézőpontból vonom meg egyéni mérlegét az évnek. A koronavírus-járvány váratlan és mindent felforgató hullámként árasztott el bennünket, és lazította ki a lábunk alatt a talajt. Mégis az év legfontosabb eseményei nem a járvánnyal függnek össze.
Valószínű, hogy 2020-ról utólag mindenki csak ezt az egy szót fogja mondani: korona. A maszk vagy a nyunyóka is eszünkbe juthat (a hvg.hu szavazásán az év szavának az utóbbit választották), de ezek mind a vírushoz köthetők. Mégis voltak olyan fogalmak, amelyek a járványtól függetlenül uralták sokáig közbeszédünket: vétó, Index, SZFE, eresz, könyvdarálás, közös lista, jogállami kritérium. Müller Cecílián túl Eszenyi Enikő, Deutsch Tamás, Szájer József, Dúró Dóra, Niedermüller Péter, Bíró László, George Clooney, Joe Biden, Benedek Tibor, Bogdán László, a fehérorosz és a lengyel tüntetők arcai, az SZFE diákjai, az Index szerkesztősége, Iványi Gábor, Hodász András, a francia és a bécsi merényletek tragédiáinak civil hősei.
Alapvetően befolyásolja az évösszegzésemet a saját szubjektív 2020-tapasztalatom. Míg a világ már hetek óta 2021-et kért karácsonyra, én azon kevesek közé tartozom, akik inkább hálásak ezért az évért. Ezzel korántsem akarom magam piedesztálra emelni, hogy mint valami női Szabó Péter milyen ügyesen át tudtam fordítani a sok negatívumot pozitívvá.
Épp ellenkezőleg, inkább mentegetőzni érzem szükségét, hogy ez nem a szolidaritásom teljes hiánya. Tudatában vagyok annak, hogy sok olyan adottságom (anyagi helyzetem, családi- és lakókörnyezetem, barátaim) is közrejátszott abban, hogy 2020 pohara nekem inkább félig tele legyen, mint félig üres, amiért másoknak tartozom hálával, és nem egyéni teljesítményem gyümölcse.
Ez az alapbeállítottság viszont meghatározza azt is, hogy mit tartok fontosnak kiemelni 2020-ból. Számomra politikailag is inkább pozitív a mérleg. De ezt nem csak a derűsebb hangulatom befolyásolja, hanem az a nem elhanyagolható tény is, hogy kormánykritikus állampolgár vagyok.
Amilyen aggasztó volt a tavasz, úgy kapkodtam a fejem ősszel. Ahogy most készülve az összegzésre végigböngésztem az év fontosabb politikai eseményeit, egyértelműen kirajzolódott, hogy milyen „erős” évzárása volt a Fidesznek. Kapkodás, botrányok, kudarcok, amelyek már a közvélemény-kutatásokban is éreztetik hatásukat.
Nagy tanulság lehet ez a politikai elemzők számára is, mert amilyen képet festettek a politika középhosszú távú irányáról tavasszal, hát, annak az ellenkezője következett be. Tavasszal még azt kellett hallgatnunk minden hullámhosszon, hogy Orbán Viktor milyen zseniális. Lényegtelenek az aljas megfontolások és tettek, a lényeg a politikai zsenialitás. Hiába botrány időkorlát nélkül kérni felhatalmazást, mégis azokat a politikusokat szidta az ellenzéki közvélemény jelentős része is, akik a felhatalmazást nem adták meg időkorlát nélkül a kormánynak. Hiába kapkodott már akkor is a kormány, titkolt el adatokat, beszélt másról, mint kellene, számos közéleti megmondóember kijelentette, hogy sikeres volt a válságkezelés, ezért a közvélemény is sikeresnek könyvelte el.
A hangulat megváltozását azonban nem Szájer József magánszáma az ereszcsatornával hozta. Nem volt önmagában elég a közhangulat átalakulásához az sem, hogy a kormány víruskezelésében felelőtlen, halogató politikája benyújtotta a súlyos számlát. Nyáron történt az év kulcseseménye. Ez természetesen szubjektív értékítélet, még történész végzettségemből fakadó esetleges látásmód mögé sem bújok,
Most megjelent Álmodjunk együtt című könyvében Ferenc pápa hangsúlyozza azt, hogy a történelem sorsfordító pillanatait sokszor (és talán legtöbbször) olyan emberek áldozatvállalásai hozzák meg, akik neve nincsenek feljegyezve a történelemkönyvekben. A média hangzatos breaking news-ai csak a jéghegy csúcsai. A tendenciák fordulásai a mélyben következnek be. Az Index szerkesztősége nem párt – sulykolhat erről a kormánypropaganda bármi mást –, újságírói sem politikusok, dolgozó állampolgárok, mint bárki közülünk. Munkájuk gyümölcse szemünk előtt volt, sőt, Magyarország talán legjobban az ő munkájukat ismerte, hiszen legtöbben az Indexet olvasták, mint közös, nemzeti kezdőlapot. A szemünk előtt voltak, és így juthatott el mindenkihez a híre és az erős képei annak, hogy a szerkesztőség együttesen felmondott.
Az elveiket választották az egzisztencia biztonsága helyett, és ezzel a NER 10 éves átkát törték meg.
Magyarország nem eleve elrendelten félperiférikus félautokrácia. A magyar emberek pedig nem született alattvalók, akik mindenáron egy földesúr-gyámot keresnek maguk fölé. Sokan sugallják ezt a képet, de ez egész egyszerűen nem igaz.
Nem vagyunk alávalóbbak a többi nemzetnél, és a történelmünk sem ezt tanítja. Ahogy szubjektív az, hogy én mit emelek ki a 2020-as évből, szubjektív még a történészektől is, hogy Magyarország 1000 éves történelméből mely folyamatokat, eseményeket, mely személyeket tartják meghatározónak.
Szeretem a hazámat, de ez a szeretet engem nem elvakít, hanem segít megtalálni az igazságot. A szeretet által soha nem szebbnek vagy jobbnak látjuk, nem torzítjuk el a valóságot, hanem éppen a szeretet az, ami képessé tesz bennünket belátni lényünk vagy embertársunk lelke legmélyére. A szeretet beszél belőlem akkor, amikor a magyar történelemben épp a szabadság törvényi uralmáért folytatott küzdelmet látom a legfontosabbnak. És ebből fakadóan érzem törvényszerűnek, hogy ez a gyenge pontunk is. Itt tudunk elcsüggedni, mert ezt vágyjuk leginkább. Amikor elhagyjuk magunkat, akkor és csak akkor mondunk le erről az elszánt közéleti küzdelemről is. És ahogy mi, egyénileg, törékeny emberek el tudjuk hagyni önmagunkat, bele tudunk szürkülni a hétköznapokba, bele tudunk veszni kudarcaink sugallta reménytelenségekbe, úgy össznépileg is el tudjuk veszíteni a népünkből fakadó méltóságunkat.
Elsőként az Index szerkesztősége, aztán mindjárt utána a színművészetis diákok következetes kiállása adta vissza az önmagunkba vetett hitünket.
Sem a felmondó újságírók, sem az elszánt hallgatók semmilyen hatással nem voltak arra, hogy a kormány miként kezelje a válságot, hogyan reagáljon az Unió tagállamai által elfogadott jogállami kritériumokra. Ilyen értelemben közvetlen politikai hatása nincs cselekvésüknek. Közvetett azonban annál inkább, mert az állampolgárok lelkében hoztak változást. Eszünkbe juttatták, kik is vagyunk valójában, kik lehetnénk valójában. Felbátorítottak bennünket arra, hogy mindnyájunknak van szabadsága szabadnak lenni. A belső szabadságunkat nem veszi el a szorongatott környezet. Attól még, hogy zsákutcát épít elénk a hatalom, mi nem vagyunk kötelesek besétálni abba az utcába.
És végre 2020-ra megértük azt is, hogy a hősies kiállások vége nem tragédia, és nemcsak emberöltők múltán világlik ki igazuk. Az állásukat vesztett indexesek hamar (de csak is a döntésük meghozatala után!) életre hívták az Telexet, ami egyre jobban teljesít. Azt még nem tudni, hogy a színművészetis diákok sora mi lesz, de az ország megbecsülését kivívták, és nem maradtak magukra, mert tanáraik és az egyetem más dolgozói rendre kiállnak mellettük, a kormány pedig nem bír velük.
Ferenc pápa már idézett könyvében a koronavírus-járvánnyal kapcsolatban arra szólít fel bennünket, hogy váljunk jobb emberré a válság után. Egy válság mindig megváltoztat bennünket, de mi döntsünk amellett, hogy jobbak leszünk. 2020 a magyar közéletben megrázkódtatások, tragédiák és bizonytalanságok ellenére reményteli fordulatokat is hozott. Lehetőségünk van arra, hogy e reményteli fordulatokat vigyük magunkkal 2021-re 2020-ból.
A kormánnyal kritikus megmozdulásokat emeltem ugyan ki, de ezek mégsem ellenzéki kezdeményezések voltak. Hanem polgári kezdeményezések. Tény és való, hogy mindkét esetben egyértelműen a kormánnyal vállaltak fel konfliktust. Ezzel nem akarom azt sugallni, hogy a történelmi igazság egy politikai győzelem. Ezzel azonban nem akarom azt állítani, hogy bármely politikai oldal győzelme történelmi igazság volna. Az igazság nem értelmezhető pusztán politikai síkon. Az Index újságíróinak és a színművészetis diákok kiállása számomra nem azért értékes, mert a kormányt kritizálták közben, hanem mert az elveikért álltak ki.
Azt szomorúnak tartom, hogy Magyarország kormányával szemben kellett hősiesen ezt megtenniük, ugyanakkor azt gondolom, hogy az általuk felhalmozott erkölcsi tőke a kormánypárti honfitársaimnak is ugyanúgy erőt adhat. Nem azonosítom őket szavazataikkal, mert sokkal fontosabb az, hogy együtt szeretjük Magyarországot.