A labdarúgás a két világháború között tört óriási népszerűségre. A különböző diktatúrák is igyekeztek minél nagyobb részt kihasítani a sportággal járó fanatizmusból. Nem véletlenül, hiszen már akkor is óriási tömeget mozgatott meg a futball. Igaz, a Szovjetunió esetében, maga Sztálin már egyáltalán nem volt annyira lelkes.
Az első világháború előtt az orosz futball csupán a szükös arisztokrata réteg szórakozási kiváltsága volt. Ez eredményekben is igen hamar megmutatkozott. Az 1911-ben Szentpéterváron egy angol amatőr csapat 11:0-ra győzte le az első amúgy hivatalosnak nem nevezhető mérkőzésen az orosz nemzeti együttest.
Egy évvel később megalakult az orosz nemzeti szövetség is, mivel az orosz válogatott kijutott a stockholmi olimpiára. Ám nyugodtan említhetjük csúfos szereplésnek az ottani szereplésüket az oroszoknak, ugyanis az azóta is rekordnak számító 16:0-s arányú vereséget mért rájuk a német válogatott. Másik két mérkőzésükön egy szoros vereséggel megúszták ugyan, de így is hamar haza kellett térniük a játékokról. Néhány hónappal később Magyarország is padlóra küldi őket egy 9 gólos(!) győzelemmel. Az első világégés alatt a bajnokság szünetelt és a válogatott sem játszott hivatalos mérkőzéseket, mivel a labdarúgók többsége éppenséggel az Osztrák-Magyar Monarchia ellen harcolt.
A Nagy Háború viszontagságai, kimerítették az országot, 1917. február 23-án polgári demokratikus forradalom tört ki, amikor is megdöntötték a Romanov dinasztiából származó cárt, I. Miklóst. Néhány hónappal később ugyan a bolsevikok puccskísérlete megbukott. Ám októberben mégis sikerült, a városi munkásságnak köszönhetően Leninéknek átvenni a hatalmat Szentpéterváron. Januárban már ők voltak az ország tényleges irányítói, amelyen már a polgárháború sem tudott változtatni.
A bolsevikok meg is szervezték a Szovjet Labdarúgó Szövetséget, de a FIFA-ba (Nemzetközi Labdarúgó Szövetség) nem kívántak belépni. Az ország sportkultúráját ez a fajta elszigetelődés jellemezte, és ez a futballra sem hatott másképp.
A nyitás politikája
1936-ban rendezték meg az első, immáron az egész országra kiterjedő labdarúgó bajnokságot. A futball hamar nagy népszerűségre tett szert az országban és a bolsevik párt körében is. Bár Sztálin különösebben nem kedvelte a sportágat, mivel szerinte
"a futball egy táncoló medve, ami megőrjíti a tömegeket".
1935 őszén a politikai pártbizottság elnöke még arra is engedélyt adott, hogy a Szpartak és a Dinamo vegyes csapata barátságos meccseken vehessen részt Franciaországban. 1936. július 6-án pedig a Vörös téren játszott egymással a Szpartak első és második csapata egymás ellen, amelynek inkább hír, mint sportértéke volt. 75 000 néző előtt tartották a bemutató mérkőzést, amelyen maga Sztálin is jelen volt. A mérkőzés szervezője Sztarosztyin volt, aki a visszaemlékezéseiben azt írta, hogy a mérkőzés alakulását előre megbeszélték, mert szerették volna minél jobban lenyűgözni Sztálint.
Nemsokára már egy külföldi együttes, a Baszk válogatott is pályára lépett a Szovjetunióban. Sztálin ekkor "erős megfontolásból" összehívta bizalmi embereit, hogy melyik szovjet csapatnak kell kiállnia, hogy győzelem legyen a vége, mert a szovjeteknek be kell bizonyítaniuk fölényüket a nyugati világ felett. Végül a Szpartakot érte az a megtiszteltetés, hogy pályára léphetett az első hazai pályán játszott, külföldi csapat elleni mérkőzésen, ahol végül 6:2 arányban győzedelmeskedett is.
A Második világégés után
A második világháború nagy károkat okozott a Szovjetunió sport életében is. Több, mint 20 millió ember vesztette életét, köztük rengeteg tehetséges sportoló. A Szovjetunióban és a megszállt területeken az iskolák és a tornatermek nagy része jelentős károkat szenvedett. Egyes vélemények szerint például a belorusz és az ukrán területeken egyetlen épp testnevelési intézmény sem maradt fenn.
A szovjet sportvezetés mégis a változás útjára lépett. A hamar kirobbant hidegháború következtében, Szovjetunió a sport terén is megkívánta mutatni nagyságát. 1946-ban a FIFA, míg 1951-ben a Nemzetközi Olimpiai Bizottság teljes jogú tagjává vált az ország.
Első komolyabb nemzetközi sikerre nem is kellett sokat várni. Szovjetunió csapata megnyerte az ausztráliai Melbourne-ben rendezett Olimpiát. A két évvel későbbi világbajnokságon ugyanakkor kudarcot vallanak ugyanis, a hazai svéd csapat ellen kiestek a negyeddöntőben. A csapat legnagyobb sztárja egyértelműen Lev Jasin lesz. A hálóőrt a FIFA 2000-ben az évszázad kapusának választotta meg. Máig ő az egyetlen kapus, aki aranylabdát nyerhetett (1963).
1960-ben végül, az úgynevezett aranygeneráció, a futballtörténelem első Európa-Bajnokságán aranyéremmel vigasztalódik. A futball ekkortájt már elképeszten népszerűvé válik. Épp ezért a politika is rátelepszik. A kor legnagyobb együttese a Dinamo Kijev, a Gyinamo Moszkva és a munkásosztály által leginkább kedvelt Szpartak Moszkva lesz.
A hatvanas évek végére a szovjet futball visszaesik a pártvezetés nem csekély csalódottságára. Míg Szovjetunió a legtöbb sportágban tarol, addig a futballban elmaradtak a várt eredmények.
A hetvenes évek közepére ugyanakkor az állam által kevésbé közkedvelt (az ukrán függetlenségi törekvéseket is jelképező) Dinamo Kijev válik a korszak legjelentősebb együttesévé. Az „ukrán együttes” 1974 és 90 között 8 bajnoki címet nyer. És olyan korszakos egyéniségeket ad a szovjet futballnak, mint Oleg Blohin (1975 aranylabda) vagy Igor Belanov (1986 aranylabda).
A nyolcvanas években szinte csak a Dinamo Kijev képes nemzetközi szinten is kiugró eredményekre, a Kijevre épülő csapat a 88-as Európa-Bajnokságon végül ezüstérmes lesz az akkor totális futball játszó Hollandia ellen.
Az orosz futball visszaesése mögött több tényező is áll. A gazdasági visszaesés a labdarúgásra is hatással lesz. A nyolcvanas években egyre inkább globális piacra épülő és/vagy kényszerülő labdarúgásra a szovjetek elzárkózással válaszolnak, amely aztán visszavetette a helyi futball fejlődését.