Ellenőr, orvos, postás, ügyintéző. A sor folytatható lehetne a jegypénztárossal, a rendőrrel, a közterület felügyelővel, a nővérrel, a munkaügyi előadóval, a szerelővel - szinte mindenkivel, akik számára kiszolgáltatottak vagyunk. Akikhez segítségért fordulunk, akik helyett nem tudjuk elvégezni a feladatukat - és akiktől empátiát, vagy legalább korrekt hozzáállást várunk. De nem kapjuk meg.
Ahogyan ők sem, amikor nekik lenne szükségük egy fél percnyi megértésre.
Az ellenőr, aki kaján vigyorral bírságol meg jeggyel a kezünkben, egy hét múlva vesegörccsel fetreng a váróban, ahonnan hazaküldik, hogy ugráljon a lépcsőn, attól majd kijönnek a kövek. Az orvos másnap levél helyett értesítőt talál a postaládában, pedig aznap otthon volt. A postást, aki nem csengetett fel hozzá, egy hónappal később egy unott képű ügyintéző végig sem hallgat egy hivatalban.
És akkor az ellenőr, az orvos, meg a postás jól megállapítja, hogy
milyen szemetek az emberek, és tőle sem érdemelnek jobbat.
Az állásáért nem érdemes aggódnia, hiszen egyrészt azért a megalázó fizetésért - ha nem jobbért - , amit kap, bárhol talál valami kulimunkát. Másrészt a hatszázezer kivándorolt magyar hűlt helyén olyan munkaerőhiány tátong, amely eleve kizárja, hogy bárkit is kirúgjanak, ameddig ipari kamerák előtt jól láthatóan nem harapja ketté elevenen az ügyfeleket. A frusztráció, a közöny és az ezekből kinövő könyörtelen taplóság így egyre inkább eluralja a versenyszférát is. Hiszen hiába van egy-egy területen gyilkos rivalizálás a különböző szolgáltatók között, ha a munkaerőpiacon egész ágazatokban született ujjá a szocializmus, miután megszűnt az állásokért folytatott versengés.
Akár előzékenyen és empatikusan viselkedsz, akár bunkón és rosszindulatúan, az állásod így is, úgy is megmarad - de a béred is marad ugyanolyan nyomorult. Ha jól dolgozol, ha pocsékul, ugyanolyan szarul keresel, ugyanúgy nem álmodhatsz jobb életről.
Akkor meg nem egyszerűbb és kényelmesebb rohadéknak lenni, mint jó fejnek?
És, hát persze valakin le kell vezetni a saját jövőtlenségünk, mindennapi megalázottságunk, megnyomorítottságunk által ébresztett dühöt. És mi nem is tartjuk magunkban gyáván a jogos haragunkat. Egyenesen, keményen, megalkuvásmentesen harcba szállunk - és odacsapunk! De nem az ország tehetségtelen és aljas vezetőinek, nem a rablott szajréból, a mi zsírunkon oligarchává hízott tolvajoknak, nem a milliárdos állami kedvezményeket zsebre vágó, de az éhbért is épp, hogy kegyesen kifizető multiknak. Mi
egymásnak csapunk oda.
Ezt az epeízú ká-európai krédót Mucsi Zoltán a becsődölt életű kishivatalnok, Tóth János szerepében olyan tökéletesen foglalta össze, ahogy talán még senki.
Magadra ismertél? Ugye, te is? Én is, ők is, mi mindannyian.
Mert az egyik megnyomorítotthoz mindig a másik megnyomorított van a legközelebb, az esik kézre, ha bosszút akar állni valakin a nyomora miatt.
Így gyűjtjük és adjuk tovább a rúgásokat, így alázzuk és szívatjuk körbe egymást mi, magyarok. Így válunk a görcsbe szorult gyomrú, ökölbe rándult lelkű emberek nemzetévé.
Így válunk egytől egyig mindannyian Tóth Jánosokká.
De az ő élete csak a képernyőnek ennek az oldaláról vicces - Tóth Jánosnak lenni kicsit sem az. Tízmillió Tóth János pedig maga a Pokol. Minden hétköznapi részvétlenséggel, minden rutinszerű kis aljassággal, minden lebiggyesztett ajakkal és minden fölényeskedő vigyorral ezt a Magyar Poklot építjük. És minden empátiára szánt perccel, minden jóindulatú pillanattal, minden emberi mosollyal és minden másik magyarral, aki nem bánta meg, hogy megismert minket, ezt a Magyar Poklot bontjuk. És minden nap, minden órában, minden percben döntenünk kell, hogy hozzáteszünk, vagy elveszünk-e egy téglát ebből a sátáni tébolydából. Te hogy döntesz holnap reggel?