Az ember a legnagyobb tévedéseit ott követi el, ahol nem hallgat igazán magára. Nem hallja meg valódi lelkiismeretének suttogó hangjait. Jobb esetben később rájön tévedésére, és korholja magát: „Pedig hát én is így gondoltam!” Rossz esetben soha nem jön rá tévedésére, újabb és újabb téveszmék rabja lesz, mígnem tévutak labirintusába, sűrű erdejébe kerül, ahonnan bár van kiút – azt tüskés gaz nőtte be, és nagyon kevéssé felismerhető.
Azzal ellentétben, amit a modern biológusok, de még inkább szociológusok vagy ún. tudomány-„filozófusok” (bár e címet korántsem érdemlik meg, mivel közük nincs Sophia szépségének még csak a felismeréséhez sem) állítanak, az ember mint ember egyáltalában nem „ösztönlény”. Az ember, minél inkább ember, annál kevésbé determinált állatszerű ösztönei által. Ez a modern tudomány aljas tévedése. Nem a konkrét tudósoké, inkább a tudományok magyarázóié, akik tévtanokba foglalják az eredményeket, és fellebbezhetetlen dogmákként árusítják a népnek édes mázzal bekent mócsingként. Az objektív eredményeket egészen elhibázott prekoncepcióik alapján teljesen félrevezető tendenciákkal ruházzák fel. Nem kellett volna a tudománynak feltétlenül így alakulnia. De valamiképp mégis így alakult…
A biológusok, pszichológusok, modern tudomány-filozófusok (tisztelet a kivételnek) imádják az ösztönöket. Mondhatjuk: szó szerint. Valóságosnak gondolják, felül nem múlhatóknak, determinálóknak, végzetes korlátnak. Hisznek bennük és éltetik őket. Tulajdonképpen ódákat írnak hozzájuk cikkeikben. Nem azért hamis ez, mert ne léteznének a jelenségek, melyekről beszámolnak. Léteznek. De nem mindenhatóak. Nem leigázhatatlan korlátok. Mármint az ember számára. És valaki minél inkább ember, annál kevésbé ösztönlény, de minél inkább állatias, annál inkább alacsony rangú ösztönök kiszolgálója. Van ugyanis egy magasabb rangú, mindent felülíró ösztön, amit valahogy mindig kihagynak az ösztönök kánonjából. Pedig ez erősebb lehet minden ösztönnél. Ez az, amit nem lehet megérteniük. Hogy az mindent, de mindent felülmúl. Ezért lehet belőle hihetetlen erőt meríteni. Ez az az ösztön, ami az egész életen végighajtja a földi halandót. Ez pedig az Igazság ösztöne. A Jó ösztöne. A Szép ösztöne. Az istenember ősi, Paradicsom-i ösztöne. A megnyugvás, a béke, a kielégülés, az örök nyugalom elérni vágyásának legősibb ösztöne.
Korunk egy gondolkodója azt mondta: az ember az angyal, az állat és a démon között helyezkedik el. Általában egyiket sem nyilvánítja meg abszolút módon, de mindegyikből többé-kevésbé részesül. Az ember, ha igazán lealjasodik, akkor sem tud teljes mértékben olyanná válni, mint az állatok, tehát a szó szoros értelmében „leállatiasodni”, mert túl nagy hatalmat kapott. Így ha nem a megfelelő úton használja e hatalmát, rossz útra tér, és ha ott kitart, egyre inkább démonná válik. Mert az ember lénye a világgal összeköttetésben áll. És ha valaki embertelen állapotokat idéz meg magában, a világot embertelenséggel hatja át. Így aztán mindenki a saját poklát járja. De Mennyországát is, amennyiben vállalja sorsát, felveszi keresztjét és elszántan törekszik a jóra. Mert ez az ember nagy rendeltetése, hivatása. Legősibb, örökké szívében dobogó „ösztöne”. A pillanatnyi tett nem az állati ösztönök diktátuma, hanem egy folyamatos döntés, kiállás a jó mellett. Jobbá válni, és jobbá tenni. Magát és birodalmát, a világot, mely örökéül adatott.
Ennyit az úgynevezett ösztönökről.