Sokak bánatára, és még többek megrökönyödésére tavaly ősszel egy hirtelen mozdulattal feloszlott a kétlemezes Leander Rising, de szinte ugyanazzal a lendülettel létrejött a Leander Kills. Meghalt a király, éljen a király! Pedig szinte már minden megvolt… legalább is egy elég nagy réteg körében, akik számára Leander minden megnyilvánulása, a nagyérdemű elé tárt szerzeményei az etalon. Sokan nem is igazán értik, hogy miért válik minden arannyá, amihez fog. (Egyetlen kivétel talán A Dal-os megmérettetés, ami nem jött össze teljesen… de ugye benne voltak a tévében, és onnantól lettek egy jópofa elszólás miatt L.F.R.)
Az új formáció is nagyjából úgy indult mint elődje, vagyis Köteles Leander elkezdett dalokat írni egy szólólemezhez, de idővel társául szegődött Czifra Miklós (Amigod) és Bodor Máté (Alestorm, ex-Wisdom) gitáros, valamint Jankai Valentin (ex-Blind Myself) dobos, és így már egy stabil formáció fejezhette be a lemezanyagot és indulhatott turnézni. A megjelenésekor a Mahasz albumeladási listán első, a Deezer digitális letöltőfelületén második helyen nyitó kiadványról már az előzetesen publikált videók alapján sejteni lehetett, hogy nem lesz egy egyszerű történet ez a produkció sem, de a tényleges arculcsapás akkor éri az embert, ha egyben, egy ültő helyében végig lejátssza a CD-t. Pedig a „recept” már ismerős, súlyos, szaggatott riffek, bömbölő ének, ennek ellenpontozásaként pedig sokszor olyan fogós dallamok, amelyek többsége egy-két hallgatás után maradandóan rögzül. És ehhez jön még Leander egyedi szövegvilága, előadásmódja.
Ami viszont újdonság, hogy a gyomrozó, pincemély gitártémák mintha még agresszívebben szólnának (egy kis matekozás is felüti a fejét, hiszen itt-ott djent lett a játék neve), az ének helyenként még extrémebb, de ezzel szemben azok a bizonyos dallamos részek, refrének, kórusok még ragadósabbak, és talán, az arányokat tekintve több az akusztikus megoldás.
A korongra jó érzékkel lett összeállítva a számsorrend, dramaturgiailag mindig a legjobb pillanatban érkezik meg egy „könnyebb” dal: például az ötödik trekként szereplő és a legslágeresebb (ha szabad ilyet leírni, legpoposabb) jelzőt lazán bezsebelő Ketten egyedül, amelyben Kállai Ernő hegedűs duettezik Leanderrel, és természetesen a két feldolgozás.
A másik oldal képviseletében a CD-t nyitó Túlélő, és az összefolyó Szerelmetlen dal/Te leszel a párom triója bontja a falat. Utóbbin valamelyest enyhít a népdalos ihletettséggel megírt refrén. A csúcspont viszont a stúdiózás során kissé öncenzúrázott, a pankrátor cimbora Icarus közreműködésének (is) köszönhetően a legagresszívebb, igazi vadállat számmá váló Valami folyjon, ebben teljesen rákönyököltek a brutalizátor gombra.
Köztes állapotként, dinamikailag kiegyensúlyozottabb tételeknek tekinthető a lemez kevés gitárszólójának egyikét tartalmazó Madár, a zakatoló, és a legvégére besűrűsödő Szeresd bennem, és a keleties motívumokkal is ügyesen sáfárkodó, nagy részében lendületes, szintén szólóbetétes Híd.
A feldolgozásokhoz még visszatérve… Az első, Este van, már ismerős az Amigod debütáló albumáról, és bevallom, nekem az a verzió egy picit jobban is tetszik, de ez talán a hegedűjáték, és a hozzá készített hatásos, libabőröztető video klip miatt van így. Ebben a változatban viszont, Mikinek köszönhetően igen izgalmas gitározás folyik, nagyon eltalált így is a hangulat, egész más karaktere lett a dalnak. A másik pedig a Padlás musical-ből a Fényév távolság átirata, ami – véleményem szerint – valószínűleg nem is a zenéje, hanem a lemez mondanivalójához nagyon is illő szövege (többek között „Nekem itt van dolgom, nekem itt vannak álmaim.”) miatt került feldolgozásra. A kissé drámai, de egyben pátoszos hangszerelést kapott Presser-Dusán szerzemény előadása az eddig felgyülemlett feszültséget sikeresen oldja fel, méltó befejezése a közel 38 perces lemezanyagnak.
Ha jól tudom, a zenekar utóneve és az album címe is kiadói ötlet volt, de mindkettő száz százalékos választás. Leander a Rising után percnyi pihenőt sem hagyva magának, újból megcsinálta a tutit, soha rosszabb folytatást!