Az embereket általában élénken foglalkoztatja, mit is csinál egy újságíró, hogyan dolgozik, mit tesz munkája során. Az újságírás sokak szemében izgalmas szakmának (sőt hivatásnak) tűnik, az újságíróban pedig hajlamosak azt látni, hogy ő az a bátor „harcos”, aki a politikusok és gazdasági szereplők korrupt üzelmeiről lerántja a leplet, s kiáll az igazság mellett. Nem mellesleg arról tudósít, arról ír, amit lát, tapasztal maga körül, s nem valami egészen másról.
Nos, Udo Ulfkotte könyve ezekkel az újságírással kapcsolatos illúziókkal számol le. Azzal elsősorban, hogy mennyire nem létezik független újságírás. Ulfkotte leszögezi, az újságírók erősen függenek: a gazdasági szféra „jeles” képviselőitől, politikusoktól, transzatlanti háttérszervezetektől, sőt egyenesen titkosszolgálatoktól. Bár Ulfkotte a német viszonyokról rántja le a leplet, a magyar valósággal való bárminemű hasonlóság nem feltétlenül a véletlen műve…
A több mint 25 éve újságíróként tevékenykedő, ebből 17 esztendőt a „nagynevű” Frankfurter Allgemeine Zeitungnál külpolitikai szerkesztőként és haditudósítóként eltöltő Udo Ulfkotte saját példáján keresztül mutatja be azt, hogy akaratlanul, mintegy öntudatlanul hogyan kerül bele valaki ebbe a „buliba”. Először csak apróságokat tapasztal, de amikor már a meghívó ország által fizetett ötcsillagos hotelben tölti kiküldetését vagy profi búvárfelszerelést kap, akkor ezek az „ajándékok” bizony már mappákkal, utasításokkal társulnak. Utasításokkal arról, hogy mit és hogyan írhat meg – és mit nem. Írását éppen az hitelesíti, hogy saját példájából, múltban játszott szerepéről is hosszasan számol be, nem egy helyen bocsánatot kérve és szégyenkezve azért.
Könyvében Ulfkotte adatokkal bizonyítja, milyen sűrű összefonódás van politika, gazdaság és média között. S lám-lám, ez az „elit” hálózat kizárólag a transzatlanti kapcsolatokra és a NATO-ra összpontosít. A szerző hosszú táblázatot közöl azon vezető szerkesztők és tudósítók listájával, akik hivatalosan fellelhető dokumentumok szerint is kapcsolatban állnak a David Rockefeller-féle Trilaterális Bizottsággal, a hírhedt Bilderberg-csoporttal, az Amerikai Akadémiával, az Amerikai Zsidó Bizottsággal, az Atlanti-Híd és az Atlanti Kezdeményezés nevű szervezetekkel, vagy éppen az általunk is jól ismert Soros Györgyhöz köthető Európai Külkapcsolatok Tanácsával. Van olyan szerkesztő (Josef Joffe, Die Zeit), aki tucatnyinál több (!) szervezethez kötődik. Köztük olyan „jól csengő” intézményekkel, mint a Goldman Sachs Alapítvány, a Nemzetközi Stratégiai Tanulmányok Intézete, vagy a CIA-hez közeli agytröszt, az Aspen Institute.
Így pedig már nem is olyan meglepő, hogy médiumtól, azok állítólagos értékrendjétől függetlenül miért mindenhol ugyanazt a zenét húzzák: az euró jó, az Afganisztán vagy Irak (a sor hosszan folytatható) elleni háború szükséges, Amerika (és Izrael) jó, Oroszország gonosz. Vagyis – jelenti ki Ulfkotte – mindenhol ugyanazzal a hazugsággal sulykolják az olvasót. Jellemző az Európai Unióval kapcsolatos példája is: nagyjából egymillió eurót (!) zsebeltek be német újságírók titokban azért, hogy Brüsszelt minden jónak láttassák.
A szerző egyik legdöbbenetesebb állítása az, hogy a titkosszolgálatokhoz, politikai érdekkörökhöz becsatornázott médiumokban a sokszor előre megírt cikkekhez csak odabiggyesztik az olvasók által kedvelt újságíró aláírását. Aki ezért a „munkájáért” szép összeget tehet zsebre. A gyanútlan olvasó pedig azt hiszi, az újságíró „komoly” tényfeltáró munkája van a cikk mögött, nem pedig egy jól kirajzolódó érdekkör befolyása.
A szerző azt mondja, az egész németországi fősodratú média így működik. Állítása nem nevezhető légből kapottnak vagy összeesküvés-elméletnek: könyvét több száz hivatkozással látta el, amely oldalak, cikkek, bejegyzések a világhálón ma is fellelhetők.
Ugyanakkor Ulfkotte szerint egyre többek szeme nyílik fel. Nem véletlen, hogy drámai mértékben zuhan a „minőségi lapok” példányszáma Németországban. „Az olvasó, aki a nagy újságokat megvásárolja, önmagát csapja be és egy propagandaszervezetet támogat” – írja Ulfkotte, aki e megvásárolt médiumok és újságírók helyett alternatív hírforrásokat, internetes oldalakat ajánl.
Ahogy könyvét mi is, noha nehezen tudunk túllépni azon, hogy Magyarországon a Patmos Records, a Hit Gyülekezete hivatalos kiadója jelentette meg.