– Mi újság a végeken? Született megint néhány díjra esélyes fotó a határ mellett?
– A menekültek jönnek folyamatosan, rendületlenül, most egy nagyobb afgán csoportba futottam bele. Szabadka külterületén voltunk leginkább, akikkel itt találkoztunk, a határ mellett táboroztak. Valószínűleg embercsempészekre várnak ilyenkor, csak nincs pénzük a fuvarra. Segélyszervezetektől kapnak enni-inni néha, tegnap például csirkelevest főztek tábortűzön, a fát pedig a helyi téglagyár területéről lopták. A hétvégén egyébként elérte a hatezret a januárban Magyarországra érkezett menekültek száma.
– A bevándorlóknak is „köszönheted” a díjnyertes sorozatot. Nem kevés időt töltöttél Ásotthalmon, illetve a gúnyhatáron túl, hogy lencsevégre kapd őket. Jómagam is voltam ott veled egy emlékezetes „túrán”. Neked mi volt a legmaradandóbb élmény?
– Tulajdonképpen az első híradásoktól kezdve járok le a határhoz, sok az emlékezetes történet. Először azért mentem, hogy megnézzem, tényleg annyira durva-e a helyzet, mint ahogy mondják. Valóban igaz-e, hogy a nádasban az jön át, aki akar, miközben a hivatalos átkelőn minden csomagtartót felnyitogatnak a határőrök? Beértem a faluba, de nem találkoztam eggyel sem, úgyhogy inkább átmentem Szegedre egy kézilabda BL-selejtező meccsre. Még el sem kezdődött, akkor hívott fel az ásotthalmi mezőőr telefonon, hogy fogtak többet is, menjek vissza, ha gondolom. Félidőben indultam el, mire odaértem, már összegyűlt egy 70-80 fős csoport, és este 11-ig folyamatosan jöttek. Egy napot akartam csak maradni, de aztán hosszabbra nyúlt a dolog, mert jó gondolatnak tűnt a kocsiban aludni 4-5 órát. 2-3 fokban nem volt olyan kellemes, de végül csak a negyedik ébresztőre sikerült felkelnem. Már reggel 7-kor biciklis polgárőr jött velem szembe kb. 15 bevándorlóval. A rendőrök eddig háromszor néztek engem is menekültnek, de aztán általában kedélyesen elbeszélgettünk. Decemberben két hétvégén fotóztam a bevándorlókat, remélve, hogy később hasznát vesszük a képeknek az újságban, illetve az Alfahíren. Az a fő célom, hogy a Bar!kád minél tartalmasabb legyen, amihez az is kell, hogy minden cikkhez saját képet tudjunk tenni.
– Több szakma iránt is érdeklődtél, mire nagydíjas fotóssá nőtted ki magad. Próbálkoztál például a zenéléssel is. Miért nem lettél rocksztár?
– Annak idején a kollégiumban volt néhány ismerősöm, akik zenéltek. Ők tanítgattak játszani basszusgitáron, és a netről is ragadt rám néhány dolog. Egyik haveromnak a koncertjén tudtam meg, hogy új bassz’gitárost keresnek, én meg szóltam, hogy szívesen megpróbálnám. Elhívtak egy próbára, ott lenyomtam egy számot, és mondták, hogy maradjak. Három próba után már egy koncerten találtam magam. Végül is nem lett túl hosszú karrier, mert mikor vége lett a középiskolának, mindenki más irányba ment, és szétszéledt a zenekar. Manapság már nem nagyon szoktam játszani, bár néha előszedem a gitárt a szekrényből.
– Ráadásul mindeközben mezőgazdasági iskolát végeztél, aminek szintén nem sok köze volt a fényképezőgéphez…
– Akkoriban az érdekelt. Voltak traktoros barátaim a faluban, akikkel focizni jártam, és úgy gondoltam, én is ilyet akarok vezetni. Megesett, hogy cikkcakkban húzták a szánkót a főúton, akkor az eléggé megtetszett. A fotózás egyébként akkor kezdődött, mikor a Sulinet programmal lehetett akciósan digitális fényképezőgéphez jutni, akkor vásároltam egy komolyabbat. Eleinte csak a kutyasétáltatáshoz vittem magammal az erdőbe, aztán mikor már a kutya öreg lett, nélküle is eljártam. Ismerőseim koncertjeit is fényképezgettem, és egyre inkább úgy gondoltam, nekem ilyen iskolába kellene járnom. Így jelentkeztem egy 2 éves képzésre.
A teljes interjú elolvasható a Bar!kád hetilap csütörtökön megjelent számában.