1945. február 13-án éjjel a brit légierő porig rombolja Drezdát, több tízezer embert meggyilkolva. A stratégiailag, katonailag jelentéktelen, hadiüzemek nélküli város lebombázását egyértelműen bosszú vezérelte, mozgatórugója a terror volt, egyértelműen háborús bűntettnek minősül, még ha soha nem is vontak érte senkit felelősségre. Ez nem is csoda, hiszen a támadás kidolgozójának, a Bomber Command főtábornagyának, Sir Arthur Harrisnek mai napig szobra áll Londonban, a támadás pedig nem következhetett volna be Winston Churchill engedélye nélkül.
Drezda elpusztítása meglehetősen jól dokumentált pontja a történelemnek, jellegéből fakadóan viszont állandó viták tárgyát képezi. A terrorbombázás következtében meghaltak számáról azóta is szabályos számháborút folytatnak mind Németországban, mind Európában: 18 ezertől a több százezerig terjed a legtöbb becslés, ahogyan azzal sem mondunk újat, hogy a számokkal való dobálózás mögött általában politikai megfontolások állnak.
Mégis viszonylag keveset tudni a támadás kidolgozójáról, Sir Arthur Harris-ről.
"Bombázó", avagy ahogy sok helyen olvasható, hozzá illő jelzővel: "Hentes" Harris 1892-ben született Cheltenhamban. 1910-ben, 18 éves korában kivándorolt Rhodesiába. Az első világháborúban bevonul, részt vesz az afrikai hadműveletekben, de 1915-ben visszatér Nagy-Britanniába, s csatlakozik a Royal Flying Corps-hoz, vagyis a brit légierőhöz.
A világháború végén, a megalakuló Royal Air Force kötelékében marad, szolgál Indiában, a Közel-Keleten, Perzsiában, Egyiptomban. Nézeteiről mindent elárul, mikor 1936-ban az újabb palesztinai arab felkelést így kommentálta: "egy 250 vagy 500 fontos bomba minden falura kielégítő megoldás lenne a problémára".
A második világháború elején visszatér Nagy-Britanniába. 1939–40-ben a Légügyi Minisztérium Légi Vezérkarának főnöke. 1942-től a háború végéig a Bombázóparancsnokság főparancsnoka.
A szőnyegbombázások lelkes híveként 1942-től megszervezi a német városok elleni terrorbombázásokat, számos város neki "köszönheti", hogy a háború végére romhalmazzá vált. Egyik első ilyen "munkája" Köln volt, amely ellen mintegy ezer repülőgépet vetnek be '42 május 30-31-én, de Drezda mellett Hamburg lerombolása is ott szerepel a neve mellett (a háború után Harris a hamburgi tűzvihart a "viszonylag kíméletes" jelzővel illette).
A háború előrehaladtával az egyre fejlettebb célzó- és navigációs berendezések jóvoltából a bombázások hatékonysága is nőtt. Ez párhuzamosan a brit hadiipar teljesítményével, és a német légierő fokozatos gyengülésével azt eredményezte, hogy a brit (és persze az amerikai) gépek a háború végére majdhogynem akadálytalanul bombázhatták a városokat, illetve az ipari létesítményeket. Bár a terrorbombázások egyáltalán nem törték meg a német lakosságot, Harris a háború végéig (és persze utána is) meg volt győződve azok sikerességéről és hatékonyságáról.
Persze nem volt egyedül nézeteivel, a háború előrehaladtával a vonakodó Churchillt is meggyőzte a módszer hatékonyságáról. Faék egyszerűségű gondolkodása (és a kortársak szerint bicskanyitogató stílusa) szerint a bombázásokkal előrébb hozható a háború vége, a győzelem kicsikarható, eredményeképpen pedig jóval kevesebb brit katona hal meg a frontokon. Szerinte a hátország életének szétzilálása, a káosz és a magas polgári veszteségek miatt idővel az ellenség hadiipari teljesítménye is csökkenni fog. Ma már persze tudjuk, hogy ez nem jött be: a német termelés 1944-re eléri a csúcsot, és persze óriási veszteségeket okoz Németországnak, de célját nem éri el.
"A városok elleni támadások, mint bármely más háborús cselekmény elviselhetetlenek, kivéve, ha stratégiailag indokoltak. Stratégiai célból akkor lehetnek megalapozottak, amennyiben hozzá tudnak járulni a háború lerövidítéséhez, mihamarabbi befejezéséhez és képesek megőrizni a szövetséges katonák életét. Véleményem szerint egyáltalán nincs jogunk feladni az ilyen harcokat addig, amíg meg nem győződtünk arról, hogy nem hoznak ilyen eredményeket. Személy szerint én nem tekintem a németországi városok maradványainak egészét még egyetlen brit gránátos csontjaival egyenértékűnek sem."
A háború végén Harrist nyugdíjazzák. Az emlékirataiban, és egy hosszú idő után előkerült 1977-es interjúban is megvédi a drezdai (és a többi) bombázást, azokat szükségesnek leírva, ha tehetné, ma se cselekedne máshogyan, újra lebombázná Drezdát - mondta akkor. Élete végéig meg volt róla győződve, hogy a területbombázások eredményre vezettek.
A háború után pár évig Dél-Afrikában van, de 1953-ban ismét visszaköltözik Angliába. Ekkor - másodszorra - már elfogadja a nemességet, így bárói rangban élte le maradék életét. Természetesen szóba sem került Harris elszámoltatása, sőt. A háború alatt és után számos kitüntetést gyűjt be, így többek között amerikai, lengyel, francia, brazil és szovjet kitüntetéseket is átvehetett. 1984-ben hal meg, egyetlen fia 1996-ban követte őt, örökös nélkül, így a bárói család igen gyorsan ki is halt.
Harrisnek ma szobra áll a brit légierő temploma előtt, Londonban. A szobrot annak ellenére állították fel, hogy Drezda és Hamburg polgármestere (de Nagy-Britanniában is sokan) is tiltakozott ellene, ennek ellenére a RAF veteránok keresztül verték az akaratukat. A szobrot maga Erzsébet anyakirálynő leplezte le, 1992-ben. Gyakorlatilag folyamatosan őrizni kell, mert rendszeresen megrongálják.
Egy biztos: a második világháború egyik legpusztítóbb légicsapása a mai napig a brit hadsereg, a brit lovagiasság és becsület szégyenfoltja, jelképe pedig az a Sir Arthur Harris, aki bár magáról szerette hangoztatni - mintegy védekezésképpen - hogy "egész életemben parancsot teljesítettem", mégis a terrorbombázások lelkes támogatójaként és kidolgozójaként felelős az értelmetlen pusztításért.
És az érem másik oldala
A háború után a porig rombolt Drezda sokáig őrizte a háború okozta sebeket. A várost nem építik újjá azonnal, később - ahogyan Budapesten tapasztalhattuk - a szocialista építőipar jóvoltából hamisítatlan szocialista miliő nőtt ki földből: az NDK vezetése láthatóan mindent megtett azért, hogy az Elba Firenzéjeként ismert város leginkább egy szürke paneldzsungelre emlékeztessen. Az egyesítést követően végre valahára megkezdődhetett a történelmi városközpont újjáépítése. A szó szoros értelemben, hiszen számos épületet a semmiből kellett újra felhúzni. Helyreállítják többek között - a királyi palotát, a vasúti pályaudvart, a Neumarkt-ot, a történelmi városmag számos lakóépületét, és persze a város jelképét, a Frauenkirchét. Az eredeti, megmaradt téglákat beépítették a templomba, azért is lett "foltos" az épület, emlékeztetve a háborús pusztításra.
És miért is ez az "érem másik oldala"?
Mert bár Harrisnek szobra áll Londonban, Drezda újjáépítésében nagyon sokat segítettek a britek is. Közadakozás indult országszerte: mintegy egymillió eurót gyűjtöttek össze. A templomot 2005-ben szentelik fel újra, az angol királyi család képviseletében eljött a kenti herceg, II. Erzsébet pedig videóüzenetben üdvözölte az újjáépítést. Különösen szép gesztusként pedig, a kupolát ékesítő keresztet az angol Alan Smith ötvösművész készítette, akinek az apja részt vett Drezda bombázásában (az Elba parti város testvérvárosa az a Coventry, amelyet pedig a németek bombáztak szét az angliai csata idején).
Egy biztos. Az egyre jobban eldurvuló háborúban a szövetségesek oldaláról is sikerült kimeríteni a háborús bűn fogalmát. Sir Arthur Harris - ha ma élne - akkor Hágában kéne felelnie tettéért. Bomber Harris nem katona volt, csak egy közönséges gyilkos.