Végső verseny Európáért

A mára kialakult helyzet Európában katasztrofális, s ennek oka leginkább maga az Európai Unió liberális vezetése, mely sose titkolta nemzetellenes, multikulturális politikáját, de talán pont a migrációs válság segít lerántani a leplet a pusztító vezetésükről. Azt is elmondhatjuk, hogy valójában egységes európai uniós politika a legtöbb esetben eddig sem létezett. Létezett német érdek, brit érdek, külső érdek, de nem összeurópai. Ennek számos vetületét talán mi, közép-európai országok érezhetjük a legjobban, megsemmisített nemzeti iparunk, életképtelen agrárszféránk, külső érdekeket kiszolgáló nemzetgazdaságunk okán, mely mind az európai pozíciónk egyre alsóbb szintre jutását eredményezte. Most azonban az Európai Uniónak bizonyítania kellene, hogy az a rendszer, az a szövetségi rendszer, melyre oly büszke volt több évtizeden keresztül, valóban képes egységes politikát alkotni, ha a szükség úgy kívánja.

 

Egyelőre nem. Hiszen nemhogy az Európai Unió, hanem a nemzetállamok sem képesek egységes, következetes politikára, hiszen ha megfigyeljük az elmúlt hetek, napok osztrák, német, francia döntéseit, láthatjuk, mekkora fejetlenség uralkodik bennük. Nyugati szomszédunknál a döntések akár órák alatt is változhatnak, hiszen egyik pillanatban Magyarországot ócsárolja, hogy nem akar menekülteket fogadni, a következő pillanatban pedig már ő maga se kér belőlük. A nap egyik felében lezárja határát Magyarországgal, ám tőlünk ezt a déli határon nem fogadja el, a nap másik felében pedig újra megnyitja. A következetesség és távolba látás teljes hiányát tapasztalhatjuk minden irányból.

A teljes európai káosz közben azonban érdemes figyelni a nagyhatalmak tevékenységére is, hiszen néhány nagyon fontos esemény felett elsiklik a szemünk. Az Egyesült Államok önmagához képest teljes passzivitást mutat az európai migrációs válsággal kapcsolatban, ezt magyarázhatja a közelgő amerikai elnökválasztás, mely számos, egyébként valószínűleg már rég megtett lépésben megköti a kezét. Ez lehet az oka annak is, hogy az Iszlám Állam ellen egyelőre a légierőn kívül semmit sem vetett be, hiszen a választások előtt bő egy évvel nem szerencsés szárazföldi egységeket vezényelnie a Közel-Keletre. Természetesen elvárhatnánk, hogy ha máshogyan nem is, de legalább retorikailag lenne annyira aktív Európa érdekei mellett, mint azt az elmúlt két évben az ukrán érdekek mellett tette.

 

Viszont egy sarkalatos jellemzője az amerikai külpolitikának kezd egyre nyilvánvalóbbá válni. A napokban több CIA-s és pentagoni forrás is úgy nyilatkozott, hogy véleményük szerint Irak és Szíria több államra fog szakadni. Feltűnő, hogy ahol a Nyugat beavatkozik, ott ritkán alakul ki egység, ezt látjuk most Ukrajnában és a Közel-Keleten is, de a magunk sorsán is megtapasztaltuk az I. világháború lezárását követően.

 

Azt nyugodtan kijelenthetjük akár most is, hogy se Irak, se Szíria nem egységes már. Irak jelenleg is három részre tagolható, egyik részét a kormány tartja ellenőrzése alatt, másik részén a kurdok élvezik a függetlenséggel közel egyenértékű autonómiájukat, az ország egy jelentős részét pedig már az Iszlám Állam mondhatja magáénak. Szíriában cseppet se jobb a helyzet, és nagyjából hasonló felosztásban, itt is a kormányerők, a szíriai kurdok és az Iszlám Állam osztozkodik az országon, bár a helyzetet nehezíti a rengeteg szélsőséges terrorszervezet, illetve a szíriai „ellenzék”, akik az ország számos pontján szintén aktív katonai tevékenységet folytatnak.

 

Ha Ukrajnát nézzük, hatalmas szakadék alakult ki a nyugati és a keleti területek között, a Donyecki és Luganszki Népköztársaság és a maradék Ukrajna között. Ha az általános véleményt vesszük alapul, Amerika küzd Ukrajna területi egységéért, Oroszország pedig azért, hogy magához csatolhasson Ukrajnából még kisebb-nagyobb darabokat.

 

Viszont ha a tényeket és az elmúlt év eseményeit vesszük alapul, akkor a helyzet közel sem ennyire fekete és fehér. Moszkva elzárkózik Donyeck és Luganszk különválásától, és folyton az integritás mellett lobbizik minden fórumon. Ezt több okkal lehetne magyarázni, de van egy nagyon fontos momentum, ami világossá teheti a Kreml álláspontját. Az az ország, ahol háború folyik, nem lehet NATO-tag, ám ha feltételezzük, Ukrajna valóban alkotmányosan is kettészakadna, a nyugat-ukrajnai területet már semmi nem akadályozná jelentősen abban, hogy felvételt nyerjen az Észak-atlanti Szerződés Szervezetéhez. Ezzel még egy országot sikerülne kivenni Oroszország NATO-mentes biztonsági zónájából. Ezek száma a hidegháború lezárása után is egyre nő, hiszen a posztszovjet térségből a balti államok, Lengyelország már NATO-tagok, Grúziával és Ukrajnával pedig folynak a tárgyalások.

 

Ebből a szemszögből tekintve az eseményeket érthetővé válik, miért is nem jutnak a felek közös nevezőre, és valójában miért is nem Amerika az, aki a területi integritást támogatja Ukrajnában. Ha az oroszok, illetve a donyecki és luganszki vezetők is belementek már a különleges státusz elfogadásába, melyet a minszki szerződések is támogatnak, s melyet Angela Merkel és Francois Hollande is aláírt, akkor a kijevi vezetés miért nem tudja már egy éve módosítani ez irányba az alkotmányt, mely talán megindíthatná a valódi békefolyamatokat? Ha a hátterét nézzük az eseményeknek, itt rég egy USA–Oroszország-frontvonal alakult ki, de vajon ugyanennek az előkészületeit láthatjuk a Közel-Keleten is?

 

Az elmúlt hetekben nagy a nyüzsgés az orosz hadsereg háza táján, és nem csak a háza táján, hanem egészen messze az orosz partoktól, a szíriai orosz hadibázis környékén is. Bár az oroszok tagadják, hogy nagyobb lenne a katonai jelenlétük Szíriában, mint az elmúlt években, mégis sok helyről szivárognak olyan információk, hogy számos hadihajó hagyta el a Krímet Szíria felé, illetve azt Moszkva is beismerte, hogy nemrég repülőn szállított segélyszállítmányt és hadi felszerelést az országba, amit eddig is megtett, csak azzal a különbséggel, hogy hajón juttatta el a szállítmányokat. Rögtön felmerül a kérdés, miért a repülős szállítást választotta, amikor a hajó olcsóbb, több rakományt tud szállítani, illetve segélyszállítmánynál és általános katonai felszereléseknél nem annyira számít az idő. Valószínűleg ez utóbbi, az idő gyorsasága indokolja, hogy a repülős szállítást választják. De ezt részben az is alátámaszthatja, amit amerikai és izraeli források állítanak, hogy komolyabb katonai készültség tapasztalható a szíriai orosz hadibázison, amihez komolyabb eszközök is szükségesek, mégpedig nagyon gyorsan.

 

Természetesen az amerikai propaganda egyből megindult és megint orosz agresszióval riogat, de most a Közel-Keleten, ugyanis az USA külügyminisztériuma szerint a válság megoldását nem segíti, ha Oroszország a Bassár el-Aszad vezette szír kormány mellett áll ki. Érdekes, ez fordítva, amikor a Nyugat a terrorista csoportokból is álló szír ellenzéki erőket támogatta, teljesen elfogadott dolog volt. Szergej Lavrov orosz külügyminiszter elismerte, hogy hadgyakorlatokat kezdtek szír hadibázisukon, ám arról nem tett említést, hogy nemcsak a Tartusz városnál található orosz katonai bázison, hanem az északabbra található, szintén tengerparti városban is, Latakiában is nagy a mozgolódás, ahova az említett orosz segélyszállítmányok érkeztek. Ez azért különös, mert a hadibázis is Tartuszban van, illetve Latakia repülőtere nem túl fejlett, míg Tartuszé igen.

 

 

Ezek a jelek, bár tény, hogy nincsenek alátámasztva kellő bizonyítékokkal, s az oroszok is tagadják, hogy aktívabbak lennének, mégis azt mutatják, hogy Oroszország kezdeti passzivitását félre téve egyre aktívabb katonai szerepvállalás mellett döntött a közel-keleti konfliktus megoldásában. Ez azonban nagyon gyorsan eredményezhet egy amerikai–orosz szembenállást is, hiszen jelenleg többfrontos harcok zajlanak a Közel-Keleten, kurdok, iszlamisták, szír ellenzék, szír kormány, iraki kormány között, melyekhez hozzájönnek időnként az USA és Törökország légicsapásai, melyeket az Iszlám Állam ellen hirdetnek meg, ám gyakran török részről ezek az iraki és szíriai kurdok ellen, amerikai részről pedig a szír kormányerők ellen szólnak. Ha ebbe a káoszba becsatlakozik Moszkva is a szír kormány oldalán, teljesen reálissá válhat, hogy olykor az orosz–iráni–szír erőket amerikai, török támadások érik majd, tekintve, hogy az új orosz bázis, Latakia már a török radarok tartományában található. Egyelőre elképzelhetetlen, hogy a törökök az oroszokra támadjanak, de később, ha az események felgyorsulnak, mint a NATO egyik legnagyobb hadserege meg is teheti akár, ha ez lesz a parancs.

Sok megmagyarázhatatlan dolog van a közel-keleti válság és az európai migrációs hullám kapcsán, így maga az Iszlám Állam létezése és igazán ennek akadályozásának hiánya. Szaddám Huszeint egy gyanú miatt likvidálta az USA, lebombázva Irakot, de ez csak egy példa. Itt néhány légicsapáson kívül sok minden nem történt katonai fronton az elmúlt évben, és annak se volt eredménye. Az világos, hogy az Iszlám Államot csak szárazföldi katonai egységek bevetésével lehetne legyőzni, hiszen az iszlamistáknak nincsenek nehézfegyverzeteik, ehhez mérten ilyen katonai összecsapásokban gyakorlatuk, tapasztalatuk sincs, eddig a legtöbb területet a lakosság brutális terrorizálásával foglalták el nagyobb ellenállások nélkül. De ha megnézzük, hogy már milyen nagy problémát jelentenek nekik az iraki kurdokkal folytatott harcok, akik egyelőre szépen tartják állásaikat az IÁ ellen, és a náluk még rosszabb felszereltséggel rendelkező szíriai kurdoknak is sikerült kiverniük területükről a szélsőséges iszlamisták csapatait, akkor feltételezhetjük, hogy az amerikaiaknak vagy az oroszoknak ez nem kellene problémát okozzon. Ám eddig senki nem lépett az ügyben, s ez furcsa következtetésekre adhat okot.

 

Az utóbbi hetekben egyre több harmadik ország jelentette be, hogy részt kíván venni a közel-keleti válság rendezésében, így Franciaország, Nagy-Britannia és Olaszország is. Az USA és Kanada már régebb óta jelen vannak a térségben, s ehhez csatlakozott most Oroszország is. Aszad, bár helyzete cseppet se mondható irigylésre méltónak, mégis elégedett lehet szövetségeseivel, Iránnal (aki már a nyáron küldött katonai támogatást Szíriának) és Oroszországgal. A többiek viszont mind Aszad-ellenesek, egy dologban azonban mindenki egyetért, szóban legalábbis, hogy az Iszlám Államot meg kell semmisíteni. Elnézve a hirtelen megindult aktivitást sok ország részéről, az embernek kezd olyan érzése támadni, mintha versenyt hirdettek volna, hogy ki fogja megoldani a közel-keleti konfliktust, ki győzi le a pár évvel ezelőtt még a köztudatban sem létező Iszlám Államot, s ezáltal ki lenne az, aki megállítaná a térségből Európába megindult migrációs hullámot? Valószínűleg az utolsó pont lenne a nyertes jutalma, hiszen az, akinek sikerül segítő kezet nyújtania Európának, és ki is rántja abból a pusztító káoszból, amibe került, annak hatalmas láthatatlan fegyver kerül a kezébe. Hiszen cserébe elvárhatja, hogy az ő játékszabályai alapján szülessenek az európai döntések hosszú időn keresztül.

 

Ha a megmentő szerepében az USA tűnik fel, akkor ez azt jelenti, hogy az Európai Unió csatlakozik a Transzatlanti Kereskedelmi és Befektetési Partnerséghez (TTIP), a NATO növeli a jelenlétét Európában, s befejezheti végre gyarmatosító politikáját Európában azzal, hogy politikai, gazdasági és katonai befolyását a maximumra emeli. S mindez ellen szót se lehetne emelni, hiszen ő volt az, aki megmentette Európát a pusztulástól.

 

Nézzük, mi történne, ha a megmentő szerepét Oroszország játszaná! Nagyon hamar megszűnnének az oroszellenes európai szankciók, az ukrajnai háború és politikai konfliktus az ő javára érne véget, az Európai Uniónak az Eurázsiai Gazdasági Térség és a FÁK államok felé kellene gazdaságilag nyitnia, illetve Európa totális orosz energetikai függőségbe kerülne. Valószínűleg Moszkva politikai befolyása tovább nőne a posztszovjet térség kormányai felett, illetve a Közel-Keleten is, melyben Európa hirtelen semmi rosszat se látna.

 

Bár a két forgatókönyv ránk gyakorolt hatásai között jócskán van különbség, míg az utóbbi nagyobb szuverenitást biztosítana Európának, előbbi teljes Nyugati függőséget jelentene, akkor se ideális számunkra egyik se, hiszen vagy keleti, vagy nyugati irányítást jelentene Európának. Európa számára az egyetlen járható út, mellyel meg tudná őrizni politikai és gazdasági szuverenitását, az lenne, ha a migrációs krízist utolsó erejét is összeszedve önmaga tudná megoldani. Energetikai és katonai függetlenségről rövid távon ebben az esetben sem beszélhetünk NATO-tagságunk és energiaforrás-hiányunk miatt, ám hosszú távon létrejöhetne egy számunkra sokkal praktikusabb lokális európai katonai szövetség, illetve az egyre inkább előtérbe kerülő megújuló energiaforrások is idővel csökkentenék a szénhidrogéntermékek és egyéb energiaforrások exportjának szükségességét.

 

Európa csak ebben az esetben vívhatná ki és érdemelhetné meg függetlenségét. Mind az Egyesült Államok, mind Oroszország nagyhatalmi tervei érthetőek az ő szemszögükből, és csak rajtunk múlik, hogy ellen tudunk-e állni nekik, és ahelyett, hogy irányítanának minket, sikerülne egyenlő jogú partnerségi kapcsolatot kiépítenünk velük. A mai helyzetet felfoghatjuk Európa végső próbatételének, melyben eldől, megérdemeljük-e az önállóságot, vagy nem. Felébred-e vajon az elmúlt évtizedek liberális politikájának köszönhetően teljesen elnyomott életben maradási ösztönünk vagy sem? A természetben is az erősebb és az ösztöneire jobban hallgató egyedek maradnak életben, ennek törvényszerűsége mindig igaz.