(Figyelem! Ez egy véleménycikk! A leírtak nem feltétlenül tükrözik a teljes szerkesztőség álláspontját, de fontosnak tartjuk, hogy helyt adjunk a kulturált és logikusan érvelő, vitaindító véleményeknek is.)
A vécés néni (remélem nem sértő a kifejezés) nem engedett. Ha nincs pénz, nincs pisilés – nagyon egyszerűen így foglalható össze a szituáció. A hölgy csak tette a dolgát, és nem engedte be a pályaudvar mellékhelyiségébe azokat, akik nem tudtak fizetni. Köztük a háború elől menekülő ukránokat. Látszott, hogy a kisfiú már nem sokáig bírja, az apja ideges volt, széles gesztusokkal kísérve, angolul is próbálta megkérni a nénit, hogy hadd mehessenek be.
Egészen egyszerűen azért, mert nem volt náluk apró (200 Ft/fő), vagy egyáltalán forint. Közben már mások is érkeztek, hasonló helyzetben, így aztán fogtam, és aki ott volt, befizettem, csak végezhessék már a dolgukat. És a vécésnéni is a dolgát végezte, tudomásul veszem, hogy nincsen ingyen pisi, neki is van egy főnöke, ez a szolgáltatás, ami pénzbe kerül. Bár személy szerint nem nehezteltem rá, mégis nagyon felkavart ez a helyzet, hiszen napokkal korábban láttam egy videóriportban, hogy egy magyar nyugdíjas néni 5000 forintot váltott fel kétszázasokra, hogy be tudja fizetni egy vécézésre azokat az ukrán menekülteket, akiknél nincs apró, vagy egyáltalán, nincsen még forint. Mert éppen leszálltak a vonatról, mert még nem tudtak eljutni egy ATM-ig, nem tudták a hrivnyájukat forintra váltani.
Vagyis amikor ebbe a szituációba estem, ez a probléma már napok, ha ugyan nem hetek óta állt fent. Persze, empátiakészségtől függően erre mondhatja bárki, hogy mit érdekli őt az ukránok kínja, azok megtelt hólyagja, vagy valami még komolyabb szükséglete, ha neki, a magyarnak, meg mindenki másnak is fizetnie kell, akkor az ukrán menekült miért lenne ez alól kivétel. Vannak, akik már azt sem értik, miért kell az ukrajnai menekülteket, vagy éppen a Kárpátalján maradó, de egyre kilátástalanabb helyzetbe kerülő magyarokat támogatni, amikor itthon is vannak szegények. Nagy eséllyel azok többsége, akik így viszonyulnak ehhez a helyzethez, soha egy büdös petákkal nem támogattak senkit – de most hagyjuk is ezt, vissza a pályaudvar vécéjéhez.
Thank you, thank you – mondta nekem az apuka, és kotorászni kezdett a zsebében. Bár több, mint egy hete történt ez az eset, most is előttem van a tekintete. Hála és kedvesség volt a szemében. Mintha legalábbis valami nagy dolgot tettem volna vele, érte. Pedig ez semmi, és mások is megtették már, és sokan ugyanígy tennének. Neki, abban a pillanatban ez mégis jelentőségteljes volt. Valami egészen szép, különlegesen szeretetteljes néhány másodperc volt ez. Végül előkotort a zsebéből egy papírpénzt, és odanyújtotta nekem. Mondtam neki, hogy nem kell, tegye csak el, örülök, hogy segíthettem. Szuvenír, szuvenír – mondta. Bennem pedig eltört valami. Hirtelen, abban a pillanatban, néhány tizedmásodperc alatt végigfutott rajtam ennek az átkozott háborúnak a valósága, a szégyenérzetem, hogy az egy hónap alatt ránk zúduló információáradatban szinte beleuntam az ukrajnai hírekbe. Láttam, persze, hogy láttam a tudósításokat az újabb és újabb bombázásokról, az áldozatok, köztük gyerekek egyre növekvő számáról, mégis, már egyre kevesebb ilyen hírre kattintottam rá, csak pörgetem az ujjammal unottan a hírfolyamot.
God bless you – mondtam az ukrán férfinek. Kezet fogtunk, ő pedig odaadta azt a 10 hrivnyát. Amit szuvenírbe szánt nekem. Több ez, mint szuvenír. Nemcsak arra emlékeztet nap, mint nap, amikor itthon ránézek, hogy egy apukát meg a fiát befizettem a wc-re, hanem arra is, hogy ez a háború kegyetlenül valóságos, halálosan kegyetlen, aminek, mint minden háborúnak, az ártatlan emberek az áldozatai. Akiken kötelességünk erőnkhöz, lehetőségeinkhez mérten segíteni, egyúttal bízni, hinni benne, hogy ha mi kerülünk ilyen helyzetbe, mert bizony bármikor kerülhetünk, akkor lesz majd valaki, aki segít nekünk. Akire hálával tekinthetünk, akinek odaadhatjuk a magunk jelképes 10 hrivnyáját.