Vona Gábor: Októberi gondolatok

Ma 12 éves a Jobbik. 2003. október 24-én ezen a napon vettük át Pongrátz Gergelytől a lyukas zászlót és ezen a napon fogadtuk el az Alapító Nyilatkozatot. Mind a lyukas zászló, mind az alapító dokumentum azóta is iránytű. Az évforduló azonban mindig megállásra, körülnézésre, számvetésre sarkallja az embert. Engem is. Az iránytű által meghatározott cél tehát adott, de az út, amelyen a megadott irányba haladunk, újra és újra átgondolást igényel. Mindig az egyenes út a legrövidebb, de nem mindig van egyenes út. Már csak azért sem, mert sokszor külső és belső erők az utunkba állnak. A politikában, de az élet szinte minden területén ezért szükség van nem csupán úti célra, de útitervre is. Ráadásul az útitervet egy ügyes és okos vándor képes újragondolni, ha a helyzet megkívánja. Ettől nem a célállomás változik, csupán az útvonal. Aki képtelen jól tervezni, az soha sem fogja a célját elérni. Nekünk tehát nem a célról, hiszen az egyértelmű, hanem az útról kell beszélnünk, gondolkodnunk.

 

Mindezt ráadásul a nemzetközi környezet állapota indokolja is, hiszen sokan úgy gondolják, hogy az elnyúló gazdasági pangás, a kontinens körüli egyre több háborús góc vagy a jelenleg zajló – és a jelek szerint folyamatosan erősödő – migrációs krízis mind-mind Európa végét jelzik. De legalább az Unióét. Talán Spengler elégedetten csettint a túlvilágon, hiszen ő már régen megmondta… Hogyan lesz képes a jóléti társadalomra épülő európai kultúra versenyképes ipart felmutatni az éleződő globális versenyben? Van-e arany középút a fejünk felett zajló amerikai és orosz mérkőzésben? Lehet-e sikeresen integrálni a muszlim tömegeket vagy végérvényesen multikulturálissá – esetleg éppen muszlimmá – válik a kontinens? Van-e valóban közös érték és közös érdek egész Európa számára Lisszabontól Szófiáig? Egyben kell-e egyáltalán tartani az Uniót vagy egy többsebességes Európa működőképesebb? Kérdések, amelyekre nincs megnyugtató válasz, csupán nézőpontok, vélemények, hitviták. Egy dolog jelenthető ki, ezt viszont ki kell mondani: a hosszúra nyúlt XX. század itt és most véget ért. Új helyzetek, új kihívások vannak. Új válaszok, új válaszadók kellenek. Persze, mint ahogy majdnem minden a történelemben, ez sem egy pillanat alatt, hanem fokozatosan megy végbe, de ettől még a tény az tény: itt a XXI. század!

 

Nyilván a fenti, kontinentális kérdések fontossága ellenére én most ebben az írásban elsősorban hazánk helyzetére kívánok reflektálni. Amikor ezeket a sorokat írom, a Fidesz Európa és Magyarország megmentőjeként kommunikál. Azonban minden épeszű ember tudja, hogy Európa és Magyarország egyáltalán nem menekült meg, hiszen a Jobbik által javasolt és a kormány által felépített kerítés csupán ideiglenesen véd meg bennünket. A probléma ettől sokkal mélyebb, súlyosabb és összetettebb. Az ország gazdasági helyzete, a szociális állapotok, a nagy alrendszerek fenntarthatatlansága, a frusztrált és megosztott társadalom, a tömeges elvándorlás, a cigányság integrálatlansága, a demográfiai végzet, a korrupcióba és őszintétlen vitákba süppedt politikai színvonal - nos, csak egy hevenyészett felsorolás arról, hol tartunk most. 

 

Sokan a hazai politikai paletta eljövendő szerkezetét a migránsválság ideiglenes hatásaiból vetítik előre. Még a politológusok többsége is elköveti ezt a hibát, vagyis rendkívüli helyzetből fakadó hatásokat hosszú távú tendenciaként értékel. Engem most nem az érdekel, mit hozott a migráció a pártok aktuális népszerűségének, azt látjuk, hanem arra keresem a választ: mi lesz a bevándorlás krízise után? A legerősebb ellenzéki párt vezetőjeként így két kérdésre kell válaszolnom. Leváltható-e a jelenlegi kormány? És ha igen, teremthető-e jobb ország? 

Természetesen mindkét kérdésre igen a válaszom, de tudjuk, hogy a lényeg mindig a részleteken múlik. Nézzük előbb az első kérdést: miként győzhető le a Fidesz? Magyarországon 2018-ban kormányváltó hangulat lesz, ebben biztos vagyok, de ez egyáltalán nem jelent automatikus kormányváltást. Annak az ellenzéki pártnak lesz esélye megverni a Fideszt, amelyik az erővel szemben erőt, a hiteltelenséggel szemben hitelességet tud felmutatni. A kormánypártot Orbán Viktor a maga örökké harcoló karakterével egy üzemszerűen működő hadsereggé tette, 25 éves harci tapasztalattal, „háborús” intézményrendszerrel, taktikai tudással és fegyelmezett emberanyaggal. Aki nem tud hasonló vagy legalább ehhez közelítő „fegyverarzenált” felmutatni, annak esélye sincs. Ma ettől a baloldal fényévekre áll, mi „csupán” távol. Annyi biztosan elmondható, hogy az ellenzéki pártok közül kizárólag a Jobbiknak van meg az az alapszervezettsége, beágyazottsága és potenciálja, amire egy nagy, kormányváltó erő felépíthető.  

 

Ez azonban még kevés, hiszen ha az erőt az erővel szemben felmutatjuk, az még nem győzelem. Kell valami olyan pont, az ellenfél gyenge pontja, amelyen keresztül a győzelem kikényszeríthető. Ez pedig nem más, mint a hitelesség kérdése. A 2018-as választásnak három olyan dimenziója lesz, ami alapján a társadalom dönteni fog. Elsőként az alkalmassági faktor, amiben a Fidesz mint régi, tapasztalt kormánypárt nehezen lesz felülmúlható, de egy erős Jobbik-programmal és megfelelő szakértői bázissal legalább csökkenthető az olló. Másodsorban a már említett erő kérdése lesz lényeges, ahol véleményem szerint képesek leszünk meglepni Orbán Viktor pártját. Végül lesz egy hitelességi verseny is, nagyon egyszerűen fogalmazva: ki a tisztességesebb? Vagy fordítva: ki a korruptabb? 

 

Ez az a pont, ahol a Fidesz verhető, hiszen a szocialistákhoz hasonlóan már ellenzéki pártként is korrupciós mechanizmusokra építették a szervezetüket, így kormányra kerülve sem tudtak (vagy akartak) azon változtatni. És itt nem csupán arról van szó, hogy a Fidesz politikusai korrupciós botrányokból korrupciós botrányokba bukdácsolnak – és ki tudja, mi az, amit még nem is tudunk? –, hanem arról, hogy Orbán Viktor személyes környezete tele van kétes alakokkal. Habony Árpád, Mészáros Lőrinc és Andy Vajna a miniszterelnök bizalmasai, és nincs az országban ember, aki tűzbe merné tenni a kezét a tisztaságukért. Az pedig nagyon beszédes, ha egy országban a kormányfő barátai, bizalmasai egytől egyig olyan területeken lesznek hirtelen sikeresek, melyeken korábban nem jegyezték őket. Természetesen a Fidesz mindent meg fog tenni, hogy teljesen abszurd korrupciós ellenvádakkal diszkreditálja majd a Jobbikot, azt üzenve, hogy más se jobb nála. Arra ugye nem képes, hogy magát tisztára mossa, ezért másokat is besaraz. Ez okozhat persze kellemetlenségeket, de mivel a Jobbik nem korrupciós mechanizmusokra épült, kormányon nem volt, a párt pedig karakteres antikorrupciós politikát folytat, ennek a pótcselekvésnek szerencsére megvannak a korlátai. 

 

Miközben tehát a Fidesz az 1998-2002 közötti szakértői kormányzás és a 2010-2014 közötti kommunikációs kormányzás után 2015-től átállt az – egyébként ideiglenesen már korábban is használt – permanens válságkormányzásra, a korrupció az Achilles-ina maradt. A migráció ugyan most megdobta a támogatottságát, de erre alapozni egy egész ciklust kockázatos vállalkozás lenne. Mindenesetre annyi belpolitikai eredménye már volt a bevándorlók áradatának, hogy a megdermedt baloldal szinte kiiratkozott a versenyből. Nyilván keresnek majd egy pártok feletti vezetőt, összeállnak majd valamiféle szövetségbe, de egy egyszer már kudarcot vallott forgatókönyv mikrohullámú felmelegítése nem sok jóval kecsegteti a balliberális tábort. Más forgatókönyvük pedig nem nagyon van… Ami tehát összegzésképpen kijelenthető: jelenlegi információink szerint Jobbik-Fidesz párharc várható 2018-ban, ahol a kormánypárt, ha nehezen is, de verhetőnek tűnik.   

 

Itt most csupán érintőlegesen szólnék arról, hogy a tendenciákat ráadásul érdemes nem csupán 2018-ig, hanem még nagyobb távlatban szemlélni. Így még egyértelműbbé válik, ki a kihívója a mostani kabinetnek. A Jobbik a 35 év alattiak körében már magasan veri a Fideszt, a kormánypárt bázisa a szocialistákéhoz hasonlóan elöregedett, Orbán Viktor után és mögött nincs senki, aki integrálni tudná a Fidesz jelenlegi politikai közösségét, Európában sorra válnak centrális erőkké a korábban szélsőségesnek kikiáltott pártok, a néppárti stratégia kívül-belül sikeresen került végrehajtásra, a Jobbik másodlagos preferenciákban megmutatkozó tartalékai a legnagyobbak a hazai közéletben, a régen magas elutasítottságunk pedig rekordalacsonyságúvá zsugorodott. Összefoglalva, az idő haladása a Jobbiknak kedvez, és napról napra egyre többen a Jobbikot tekintik váltópártnak. Hogy ez 2018-ban mire lesz elég, nos, azt majd akkor látjuk meg. De az, hogy a Jobbik előbb-utóbb Magyarország kormánypártja lesz, már nem másokon, csupán saját magán múlik. 

2010-ben, amikor a Jobbik bejutott a Parlamentbe, több út is állt előtte. Az egyik, hogy nemzeti radikális rétegpárt marad, amelyik ciklusról ciklusra bejut, de az ország sorsába közvetlenül beleszólni nem képes. A másik, hogy szokásos tucatpárt lesz, vagyis mindenféle értékrendbeli iránytű nélkül megpróbál a tömegek kedvében járni és opportunista módon akár kormányra is kerülni. A harmadik pedig, hogy az Alapító Nyilatkozatában lefektetett konzervatív értékrendjét megőrizve néppárttá növi ki magát. A párt elnökeként én az utóbbi mellett törtem lándzsát, ehhez kértem a vezetőtársaim és a tagjaink támogatását, és amíg bizalmat élvezek, ezen az úton is kívánok továbbhaladni, mert mind a választási győzelem, mind az országot felvirágoztatni képes kormányzás biztosítékának ezt tekintem. A többséget csak néppárti politikával lehet megszerezni, a magyarságot pedig csak néppártként lehet szolgálni. Ahogy az Alapító Nyilatkozatunk egyik fő mondata is megfogalmazza: „A Jobbik Magyarországért Mozgalom programja a nemzet egészét kívánja képviselni.”

 

Ennek a folyamatnak persze vannak kényes és vitatott pontjai, amelyeket az ellenfeleink vagy a hazai sajtó igyekszik ellenünk fordítani. Ilyen például az Unióhoz vagy a NATO-hoz való viszony. A Fidesz és Orbán Viktor személyesen is azzal riogatja a társadalmat, hogy mi kiléptetnénk az országot mindkét közösségből. Ez nem igaz. A Jobbik tagságában is megosztó kérdések ezek, hiszen általános a csalódottság Brüsszellel szemben, a katonai szövetségünk pedig úgy tűnik, elsősorban nem védelmi, hanem támadó célokat szolgál. De egy felelős néppártnak éreznie kell az ideális és a reális közötti határvonalakat. Éppen ez az érzék különböztet meg egy „kamasz” rétegpártot egy felelős, felnőtt néppárttól. Az uniós tagság kérdése azért sem aktuális, mivel Európa éppen most változik. Nem az a dilemma jelenleg, van-e élet az Unión kívül, hanem az, hogy mivé válik Európa? A másik, még fontosabb kérdés pedig, hogy erős lesz-e a jövő Magyarországa? Hiszen egy erős állam önállóan és a közösségen belül is megáll a lábán, míg egy gyengének egyik esetben sincs esélye. A NATO-hoz való viszonyunk feszegetése pedig még ennél is veszélyesebb kérdés, hiszen egy hirtelen mozdulattól Magyarország könnyen válhat fordított Ukrajnává.   

 

Néppárttá válásunkat általában kétféle módon szokás kritika tárgyává tenni. Az egyik és leggyakoribb, amikor cukiságnak nevezik, vagyis egy hiteltelen és álságos komédiának, ahol a szélsőjobboldali párt megpróbálja farkasmancsait báránybőrbe bújtatni. Nyilván ehhez egy közel tizenötezer fős pártból mindig lehet találni egy-egy megtévedt tagot bizonyítékként, és aki akarja, akár el is hiheti, hogy csupán „kész átverés show”, amit a párt elnöke képvisel. A helyzet azonban az, hogy a néppárttá válásunkat nagyon komolyan gondolom. Ahogy azt a párt több fórumán elmondtam már, vagy így leszek a párt elnöke a jövő évi tisztújításán vagy sehogy. Persze erre lehet azt mondani, hogy attól, hogy én még nagyon akarom, nem biztos, hogy az egész párt is akarja. Erre viszont csattanós választ az elmúlt időszak adott. A politológusok egy része folyamatosan belső konfliktusokról írt, vagy ha nem talált, azokat prognosztizált, de minden ilyen irányú vágyakozásuk ellenére a Jobbik csendben, értelmesen és következetesen lépte meg a szükséges lépéseket. Ahogy egy kamasz fokozatosan átlép a felnőtt korba, úgy lépett a mi közösségünk is a politikai kamaszkorból a maga felnőttkorába. És amíg a kamaszkor a felelőtlenségről, sokszor őrültségekről, szétszórtságról szól, addig a felnőttkor a felelősségről, a munkáról, az összeszedettségről. Ennyi történt. A Jobbik néppárttá válása tehát nem mesterséges „politikai termék”, hanem egy természetes és szerves folyamat következménye. 

 

Mások a Jobbik néppárttá válását a Fidesz 1994 utáni liberális bőrvedléséhez és nemzeti alakváltozásához hasonlítják. Vagyis egy politikai mutatványhoz, amely megpróbál kitölteni egy hirtelen keletkezett űrt. A hasonlat nagyon csábító, de csak első pillantásra. Ha alaposabban megvizsgáljuk, rájövünk, hogy két teljesen eltérő folyamatról van szó. A Fidesz húsz éve tartalmat, értékrendet cserélt. Liberális rétegpártból jobboldali néppárttá vált. Ne felejtsük el, hogy milyen hosszú folyamat volt! Orbán Viktor még 2000-ben is a Liberális Internacionálé alelnökeként politizált. Itt most ennek a változásnak az őszinteségét én nem kívánom vizsgálni, csupán arra a különbségre hívnám fel a figyelmet, hogy a Jobbik a néppárti útja során egyáltalán nem cserélt sem tartalmat, sem értékrendet. Formát, stílust, hozzáállást, munkamódszert igen, de önmaga lényegét nem. Amíg a Fidesz liberális rétegpártból jobboldali néppárt lett, addig a Jobbik nemzeti rétegpártból nemzeti néppárttá vált. A különbséget nem kell magyarázni. Akinek kell, annak meg nem érdemes…

A politológusok persze komoly gondban vannak, amikor a Jobbikot a maguk koordinátáiban el kell helyezniük, de ennek alapvetően az az oka, hogy nem csupán a magyar pártok nagy része, és ezáltal a hazai közélet, de a politológusok maguk is foglyai a bal-jobb hamis, idejétmúlt értelmezési keretének. A helyzet az, hogy a baloldal és a jobboldal olyan XIX. századi kategóriák, amelyek egészen mostanáig – az elnyúló, hosszú XX. század végéig – megmagyarázták a politikai jelenségeket, de ma már nem fedik le a társadalmi valóságot. A XXI. század új kérdései, új kihívásai új törésvonalakat teremtenek Európában és Magyarországon is, amelyek ma még nem teljesen egzaktak, nem megfoghatóak, de az már biztosan kijelenthető, hogy a bal-jobb dimenzió aktualitását veszítette. 

 

Ha megnézzük a mai Európa jobboldali és baloldali pártjait, valamint azok tevékenységét és programját összevetjük a klasszikus baloldali és jobboldali értékrenddel, akkor teljes zavarodottságra lelünk. Itt mindenki képvisel szinte mindent, egyik a másikét, a másik az egyikét. Mégis, ha valamiféle tendenciát akarunk kiolvasni a szinte kaotikus politikai folyamatokból, és azt a bal-jobb értelmezés mentén akarjuk leírni, úgy tűnhet, hogy egy általános és erőteljes jobbratolódás zajlik ma a kontinensen. Mindez azonban csupán csak látszólag értelmezhető így. Ami zajlik, az pontosan a bal-jobb értelmezési keret szétesése, amely előbb és elsősorban a baloldali pártokat érte el. Mi is zajlik hát pontosan?

 

A hidegháború végével az önmaga győzelmét ünneplő liberalizmus szépen lassan az egész kontinensen megkezdte mélyrepülését. Miközben az európai emberek túlnyomó többsége liberális életformát él és követ, a liberális pártok egyre marginálisabbá váltak. A furcsa ellentmondás azonban teljesen logikus. Ma már szinte minden párt – látszólag legalábbis – egyetért a szólás-, a gyülekezés-, a gondolat-, a vallásszabadság stb. fontosságával. A liberalizmus tehát betöltötte történelmi szerepét, lényegi céljait elérte, ezzel témátlanná vált. Akinek pedig nincs témája a politikában, annak nem lesz szavazója sem. A liberalizmus ijedtében két próbálkozást is tett. Egyrészt elkezdett a múlt sötét náci veszélyével riogatni, ami viszont egyre kevésbé működött, hiszen az emberek mindennapi tapasztalatától nagyon távol kerülni egyenlő a politikai öngyilkossággal. A másik kísérlet pedig a különféle kisebbségek, sőt, devianciák érdekképviseletének felvállalása, ami ugyan valós problémákat, törésvonalakat hozott felszínre, de ahogy a nevében is benne van: kisebbségi. Az emberek pedig nem – még a kisebbségek sem – szeretnek vesztesekre szavazni. A liberális politika így vált egy marginális, önmaga bohózatát megvalósító agóniává. 

 

A liberális pártok bukása elindított egy dominót. Ez a helyzet különösen a liberálisokkal egybeforrt baloldali pártoknak okozott kellemetlenséget. Az ezredfordulón még bivalyerősnek látszó európai baloldali vezetők már érezhették a változtatás szükségét, erről is tanúskodott Tony Blair és Gerhard Schröder ’98-as közös és elbukott kísérlete a harmadik útról. Ahogy a liberális politika a hidegháború után, úgy vált a baloldal is témátlanná, amikor az európai jóléti állam fenntarthatatlanságának megmutatkozása miatt a jobboldali – és populista – pártok is elkezdtek erőteljesen szociális kérdésekkel foglalkozni. Ez a folyamat az elmúlt években szinte búvópatakként folyt, de ma már egyértelmű a helyzet, a szociális és jóléti témák is szétterültek a teljes politikai spektrumon. Minek szavazzanak az emberek egy baloldali pártra, ha annak értékeit a többiek is képviselik? 

 

A megrémült és süllyedő baloldal szintén két dologgal próbálkozik: egyrészt a liberális recepttel – kisebbségek képviselete –, másrészt a jobboldali témák – nemzet, hazafiasság, hagyományok stb. – átvételével. Az eredménytelenség borítékolható. A liberális dominó fokozatosan feldönti a baloldalt is, így tűnhet úgy a felszínes szemlélő számára, mintha jobbratolódás zajlana le. Pedig ha továbbgondoljuk a folyamatot, ha már sem liberális, sem baloldali pártok nincsenek kormányképes erőként, akkor mihez viszonyítja magát a jobboldal? Ha nincs a „bal”, akkor mi szükség a „jobb”-ra? Egyik feltétele a másiknak, és az egyik hiányában a másik is értelmét veszíti. Ezért prognosztizálom én azt, hogy a liberális dominó által fellökött baloldali dominó következő „áldozata” a jobboldal lesz. A XIX-XX. századi politikai kategóriák néhány éven belül teljesen értelmüket veszíthetik és beköszönthet a XXI. század a maga új politikai koordinátarendszerével. Ebből azonban még következik valami. Ha mások a törésvonalak, akkor máshol van a közép is. A XXI. század politikai közepe máshová kerül. 

Meggyőződésem, hogy az a korszerű konzervatív néppárt, ami felé a Jobbik ma tart, a jövő politikai közepét fogja jelenteni. Abban a pillanatban, amikor a Jobbik bátor és felelős XXI. századisága és a korszerű konzervatív néppárti politikája keresztezi egymást, a metszéspontban megszülethet az új politikai közép. Ezt persze fontos jól érteni! Mindez nem azt jelenti, hogy a Jobbik a bal-jobb skálán középre kerül vagy készül arra menni, hanem azt jelenti, hogy a bal-jobb skála megszűnésével létrejön egy új, XXI. századi közéleti koordinátarendszer, amelynek középpontjában a Jobbik integratív, nemzeti, néppárti politikája áll. Ma a Fidesz politikája egy centrális erőtérre épül, amely szerinte egyedül kormányképes, hiszen két oldalán egy jobboldali és egy baloldali szélsőség áll. Ez a magyarázat mint „politikai termék” nagyon ötletes és jól kommunikálható, de van egy óriási problémája: az, hogy hamis. 

 

A törésvonalak átalakulásával, a liberális és baloldali pártok európai és hazai marginalizálódásával, valamint a mindezt logikusan követő jobboldali pártokat érintő változással a közép, a centrális erőtér egészen más helyre kerül. Előbb-utóbb a politológiának is be kell látnia az igazságot: nem az embereket kell a koordinátákhoz, hanem a koordinátákat az emberekhez igazítani. A 2018-as választás a Fidesz és a Jobbik között ezért az új politikai közép elfoglalásáért zajlik majd, ahol az egyik oldalon egy XX. századi párt próbálja majd újabb és újabb politikai termékekkel bizonygatni, hogy ő a jövő (Orbán ebben nagymester, ebben sem szabad lebecsülni a Fideszt!), a másikon pedig egy XXI. századi erő próbálja a hamis törésvonalakat felszámolni a társadalomban. A voksolás tétje a múlt és a jövő küzdelmeként is felfogható tehát.  

 

Óhatatlanul is adódik a kérdés: ha a Jobbik által képviselni kívánt néppárti politikai a jövő politikai centruma, akkor mi van annak két oldalán? A kérdésre adandó válasz nem egyszerű, hiszen ezt nem egy dolgozat, egy írás dönti el, hanem majd a társadalom. Ráadásul a jövőben. Jósolgatni pedig mindig nehéz, hiszen a világ és az ország történései bármikor vehetnek kalkulálhatatlan fordulatot. Jelenlegi tudásom alapján azt mondom, hogy a XXI. század új politikai centrumával szemben minden bizonnyal a XX. század szélsőségei állnak majd szemben. Legalábbis kezdetben. A változások ugyanis mindig ellenreakciókat szülnek, a múlt haszonélvezői sohasem teszik fel a kezüket, hanem védik a pozíciójukat, és megtesznek majd mindent azért, hogy a szükségszerű változást elfojtsák, visszafordítsák. Így lesz ez nálunk is. A XXI. századnak előbb le kell győznie a XX. századot, mielőtt valóban hozzáfoghat a munkájához. Az is gyanítható, hogy mindez a változás óhatatlanul magával fog hozni egy politikai generációváltást is. A rendszerváltozás rendszerét kialakító – a jobboldaliként jelenleg kormányzó, valamint a baloldali ellenzékként politizáló – generáció menthetetlenül XX. századi, így jelenléte már most is destruktív, az idő haladásával pedig mindez még tragikusabban – vagy tragikomikusabban – fog megmutatkozni.

 

De milyen is az a XX. századi politika, amely majd megkísérli visszafordítani az idő kerekét? A jelenből visszatekintve az elmúlt század véleményem szerint kétféle embertípust termelt ki. Ez a kor a permanens és kibogozhatatlan konfliktusok időszaka volt, akciók és reakciók tömkelege jellemezte, végleg megszűntek a hagyományos és tradicionális kapaszkodók, az ember szinte légüres térbe került, és ebben az eszmei és politikai bozótosban alakult ki két közéleti alapállás: az egyik a mindenáron konfrontálódó, a másik a mindenáron konfliktuskerülő. Lehet, hogy a politika jobb- és baloldalra osztotta önmagát, de embertípus tekintetében nem ez a szempont a mérvadó. A XX. században létezik olyan, hogy baloldali vagy jobboldali szavazó, gondolkodó, politikus stb., de baloldali vagy jobboldali embertípus nem. A két politikai embertípust a konfliktusokhoz való hozzáállás alakította ki; mind a konfliktuskeresőt, mind a konfliktuskerülőt. A XXI. század új politikai közepének ezzel a két típussal kell majd farkasszemet néznie. 

 

Ha a magyar közéletet nézzük, akár az eddigi miniszterelnököket, akkor szinte azonnal igazolható elméletünk helyessége. Arról már beszéltünk, hogy az értékek összetorlódása miatt a klasszikus értelemben egyre nehezebb különbséget tenni jobboldali és baloldali politikusok között, de ha az általunk megnevezett embertípus alapján nézzük, azonnal látható, ki hová tartozik. Gyurcsány Ferenc és Orbán Viktor közéleti működése a konfliktuskeresésre, míg Antall Józsefé vagy Medgyessy Péteré a konfliktuskerülésre épült. A közbeszédben, különösen a saját oldali médiában persze nem így definiálták az adott politikust. A konfliktuskereső, mindenáron konfrontálódó vezetőt szokták általában erős, hatékony politikusnak mondani. Ki ne tisztelné az ilyet? A konfliktuskerülő vezetőt pedig toleráns, mérsékelt politikusnak. Ki ne szeretné az ilyet? A baj azonban az, hogy mindkét hozzáállás romboló és felelőtlen. Nem a megoldásra koncentrál ugyanis egyik sem, hanem a túlélésre. A „pillanat uralása” a cél, ahogy azt a jelenlegi miniszterelnök egyik főtanácsadója őszintén be is vallotta. 

 

A konfliktuskereső úgy próbálja uralni a pillanatot, hogy megosztottságot hoz létre, és mivel annak ő a teremtője, ő tudja elfoglalni abban a leggyorsabban a legjobb pozíciót. A konfliktuskerülő szintén a pillanat ura, de a másikkal szemben nem megosztottságot teremt mesterségesen, hanem épp fordítva, valahol összefogást hoz létre. A lényeg, hogy sem a megosztottság, sem az összefogás nem ott jön létre, ahol kellene, ahol a problémák, a kérdések valójában vannak, hanem ott, ahol a pillanat uralásának szüksége ezt a politikai vezetőtől megköveteli. Ez pedig egyik és másik esetben egyaránt azonos eredményt hoz, a valódi társadalmi kérdések a szőnyeg alá kerülnek. Így fordulhat elő, hogy különféle típusú kormányfők váltották egymást, volt nekünk baloldali és jobboldali konfliktuskeresőnk, úgy ahogy baloldali és jobboldali konfliktuskerülőnk is, de ez semmit sem változtatott a lényegi problémákon. A két embertípust tehát összeköti politikai felelőtlensége. A XXI. századi politikának, de különösen az új középnek tehát elsősorban felelősnek kell lennie. A pillanat uralása hatékony a jelenben, de óriási felelőtlenség a jövő felé. A konfliktuskeresés és a konfliktuskerülés felelőtlenségével szemben nekünk a valódi megoldásokra való nyitottság felelősségét kell felmutatni. 

Végül elérkeztünk a dolgozatunk elején feltett második kérdéshez. Amennyiben megverhető a Fidesz, attól még teremthető-e, építhető-e jobb és élhetőbb ország? A kérdésre, azt hiszem, a fentiekben közvetve választ adtunk. Abban a pillanatban, ha a magyar közélet hamis törésvonalai megszűnnek, és a magyar politika szereplői végre nem mesterséges konfliktusok vagy mesterséges összeborulások teremtésével foglalkoznak, hanem a XXI. századi problémák megoldásával, már óriási lépést tettünk egy harmonikusabb és boldogabb Magyarország felé. A mai Magyarország fullasztó. Nem csupán a szociális, egzisztenciális és gazdasági nehézségei miatt, bár nyilván ez alapvetően hat az emberek közérzetére, hanem a politika hamissága miatt. Meggyőződésem, hogy a jelenlegi struktúrák mellett az életszínvonal növekedése sem szüntetné meg ezt a rossz közérzetet. Nem beszélve arról, hogy a mindennapi problémákért is nagyban felel a pozícióit őrző, fullasztó politikai garnitúra. 

 

Sőt, a helyzet ennél is rosszabb, mivel a jelenlegi közéletet a pillanat uralása motiválja, nincs érdemi jövőképe. Olyan alapvető kérdésekre nem tud egyértelmű választ adni, hogy mi a külügyi stratégiája, a társadalomfilozófiája vagy a gazdaságpolitikája. Persze ilyen-olyan válaszokat kapnánk, de azok vagy üres közhelyek lennének, vagy a politikai gyakorlatban egyáltalán nem követett ideálok. Számunkra a kezdetektől fogva világos, kik vagyunk, mit akarunk. A mi külügyi stratégiánk egy nemzetközi háromszög (német-orosz-török) viszonylatában kialakítandó kelet-közép-európai regionális együttműködést tart szükségesnek. A társadalomfilozófiánk egy meritokratikus – tehát nem liberális, de nem is illiberális – demokráciát tekint mintának, ahol az érvényesülést nem a korrupció vagy a politikai lojalitás, hanem a tehetség, a szorgalom és a tisztesség hármas talapzata jelenti. A gazdaságpolitikánk pedig az ökoszociális nemzetgazdaságot tartja felelős válasznak a XXI. század kihívásaira, ahol a piaci működés folyamatait ökológiai, szociális és nemzetgazdasági szűrökön engednék keresztül. És ami talán az egészben a legszebb, hogy mindezek az alapelvek a kezdetektől fogva és dokumentálhatóan képezték politikai működésünk alapjait. Nagyon jó érzés visszaolvasni mindezek ügyében tett korábbi megnyilatkozásainkat, hiszen egyrészt azt üzenik, megőriztük saját princípiumainkat, másrészt az idő bennünket igazolt. 

 

Ami jelen pillanatban kijelenthető, hogy a konfliktusokra, akciókra és reakciókra, tézisre és antitézisre épülő politika helyett az új politikai középnek szintézisek teremtésére kell törekednie. A magyar társadalom ugyanis történelméből fakadóan egy torlódott, egymásra rakódott és megoldatlan megosztottságoktól szenvedő közösség. Szinte minden század újabb és újabb szakadást hozott, és anélkül, hogy bármelyiket is képesek lettünk volna megoldani, újabb és újabb szakadások jöttek. A mai magyar politika, a Fidesz és az MSZP kiszámítható küzdelmére építő XX. századi közélet azért veszélyes, mert önmaga is egy újabb és értelmetlen szakadás, és sem ereje, sem érdeke, sem szándéka nincs ahhoz, hogy a megosztott magyarság számára közös pontokat találjon, hidakat építsen. Aki ilyet felvet, azt a múlt erői cinikusan megmosolyogják, pedig a XXI. század küldetése, hogy ebből a pusztulás felé tartó spirálból kivezesse a magyarságot. Tudom, hogy a Jobbik még nem tart ott, hogy magáról kijelenthesse, készen áll a feladatra, hogy betöltötte az új politikai közép helyét. Ilyet kijelenteni vakmerőség és nagyképűség lenne, hiszen nem igaz. Még nem vagyunk ott. Azt viszont kellő büszkeséggel és szükséges alázattal elmondhatjuk: mi legalább arra tartunk.