A szervezőknek egyébként szerencséjük, hogy (mint kiderült, Puzsér Róbert kérésére) három ilyen embert ültettek egy asztalhoz, így a pocsék szervezés ellenére is elégedetten távozhatott a közönség, akiknek egy hanghibás felvételt vetítettek le a rendezvény elején.
A beszélgetés alapjául szolgáló Black Mirror a technológiai fejlődés okozta változásokra adott társadalmi és lélektani reakciókat bemutató antológia sorozat, ami a közösségi médiától kezdve, a mesterséges intelligencián át a big data diktatúra teljes megvalósulásáig mindent felvonultatott repertoárjában az elmúlt években. A rendezvény a 2012-ben bemutatott első részre épült, amit muszáj leszek elspoilerezni ahhoz, hogy bármit is érthetően átadjak az okfejtésekből.
(Aki még nem látta, de szeretne döbbenten ülni a képernyő előtt, az most gyorsan pótolja be, mielőtt tovább olvasna.)
Az Angliában játszódó részben a Royal Family egy tagját elrabolják és a fogvatartók csak azzal a beteges feltétellel hajlandók szabadon engedni a közkedvelt hercegnőt, hogy az ország miniszterelnökének szexuális kapcsolatot kell létesítene egy disznóval, az aktust pedig az összes televíziós csatornának élőben kell közvetítenie. Az egyszerre abszurd és drámai, elsőre terrorcselekménynek tűnő eseten keresztül a készítők olyan témákat érintenek, mint az államférfi felelőssége, a politika és média kapcsolata, vagy az ilyen helyzetekben a kormányra nehezedő társadalmi nyomás.
Az államférfi és a politikus
Puzsér szerint az egész sorozat valójában ezért az epizódért jött létre, ami a 21. századi tömegdemokrácia és az elit szavakkal ki nem fejezhető tökéletes kritikáját adja a nézőknek.
A kritikus publicista a rész címére utalva (The National Anthem/Nemzeti himnusz) kinyilvánította, hogy szerinte
„ez a sallangmentes nemzeti himnusz, mikor a miniszterelnök megbassza a disznót”,
ugyanis kivétel nélkül mindenkit a monitorok elé szögez a „show” és az aktusban a komplett társadalom megkapja az elégtételt. Megtörténik az, amit addig is mindenki gondolt, hogy a hatalomért egy politikus mindenre képes.
Schiffer András és Vona Gábor szerint a film ott hibázik, hogy enged a zsarolásnak, mert egy ilyen helyzetben a fő szabály, hogy terroristákkal nem tárgyalunk. Bár jelen esetben a rész végén kiderül, hogy a zsaroló valójában egy „performansz művész”, aki tettével fekete tükröt állít a társadalom elé és ha úgy vesszük, még van is a „művében” valami erkölcsiség, a későbbiekben semmi nem akadályozza meg a gátlástalan terroristákat, hogy bármi mást követeljenek a miniszterelnöktől. Schiffer szerint az pedig további problémát vet fel, hogy a kormányfő itt az egész nemzetet szimbolizálja, azaz nem csak ő, hanem a nemzet is sebezhetővé válik a követelések teljesítése által.
Akkor mégis miért teszi meg? Mert a média által befolyásolt közvélemény ezt kívánja tőle.
Puzsér szerint ez azonban nem valódi közvélemény, csupán egy hangulat, a mai politikára pedig jellemző, hogy ezen közhangulatokra alapoz mindent, mert annyira ragaszkodik a hatalmához, hogy a pillanat nyomása alatt bármilyen irányelvet bármikor felad. Pedig éppen az a legfontosabb,
„az elvek különböztetik meg az államférfit a politikustól.”
A kereskedelmi és közösségi média az elmúlt évtizedekben Schiffer szerint olyan formán deformálta a politikai nyilvánosságot, hogy az már egy valóság showt idéz. Nem a lényegre fókuszál, hanem a politika melléktermékeivel dugítja el a társadalmi nyilvánosság csatornáit. Mindemellett a közösségi média olyan véleménybuborékokat hoz létre, aminek a nyomására önbecsapásra készteti a politikusokat, akik könnyen az illúzióik rabjává válnak. Így lehet, hogy egy kétezer fős tüntetésről azt vizionálják, hogy fellázadt az ország. Egyszerűen hamis visszajelzéseket kapnak. Ez a közösségi médiát megelőző világban nem fordulhatott elő, mert kellett a valódi visszacsatolás, Torgyán is azért tudott annak idején nagyokat mondani, mert legalább 80 ezren vettek részt a tüntetéseken.
„Most úgy van nagyot mondás, hogy a való világban nem érzékeli az, aki beszél, de teljesen máshonnan kap egy olyan megerősítést, ami beleszippantja ebbe az illúzióba.”
Vona Gábor szerint a közösségi média be is darálja majd a politikát. A véleménybuborékok és a fake news a következő amerikai választásokra már új szintre emelkedhet, ami még inkább élét veszi a valódi politizálásnak. A hamis hírek mellé hamarosan hamis hangfelvételeket és videókat is tudnak majd csatolni, és a politikusok a médiatérben úgymond zenebohócokká válnak.
Létezik-e még társadalom?
Puzsér úgy látja, hogy ez azért valósulhat meg, mert nincs már valódi társadalom, nincs senki, aki a közösségért kiállna a saját önzésével szemben.
„Ma a társadalom a tömeg eufémizmusa, olyan mintha a kapzsi emberre azt mondanánk, hogy takarékos.”
Míg a film végén a miniszterelnök pozíciója megmenekül, addig a házassága tönkremegy. A publicista ebben azt véli felfedezni, hogy míg a házastársi kapcsolatban több volt jelen, az egyéni önzések feladásával létrejött egy közösség, ami sebezhető, addig a választásra jogosult tömegnek nincs lelke és olyan közös identitása, ami társadalomszervező erővel bírna, így bármilyen megaláztatás érheti. Nincs már emberi minőség, nincs érvénye semminek, mert a politikai térben már minden a PR-ról és a kommunikációról szól.
„A tömeget ugyanis nem az identitás, hanem a fogyasztás szervezi meg.”
Az LMP egykori elnöke egyetért azzal, hogy a közösségek fogyasztó alanyokká lettek szétszórva, ám ennek hátterében nem a közösségi médiát, hanem a globális kapitalizmust látja.
„A 21. század legnagyobb kihívása, hogy a globális nagyvállalatok kibelezik a demokratikus döntéshozatalt.”
Az Európai Parlamenti választások kapcsán mégsem arról beszélnek a politikusok, hogy a brüsszeli parlament melletti irodaház tele van a nagy cégek lobbistáival, hanem ezt figyelmen kívül hagyva port hintenek. A problémát nem oldják meg, de a kapitalista világ miatt szétesett társadalomnak azt ígérik, hogy lehet még olyan, mint egykor volt. Ezért olyan vonzó manapság a populizmus.
Szorongás, kultúra és a közösségi média
Vona Gábor szerint a közösségi média hatásának kapcsán nem kerülhető el az a kérdés, hogy mi is valójában az ember.
„Az ember az egyetlen olyan élőlény, ami tud arról, hogy meg fog halni, így az egyik legalapvetőbb érzelme a szorongás. Ennek enyhítésére hozta létre az emberiség a kultúrát. Most azonban egy olyan korban élünk, ahol nincs már kultúra és az elemi erővel feltörő szorongást a közösségi média pótkultúrájával próbáljuk csillapítani.”
Ez azonban paradox helyzetet idéz elő, mert a közösségi média teremtette látszatvilág csak még nagyobb szorongást okoz és kiöli a valódi kapcsolatokat.
Puzsér ennél tovább megy, és azt mondja, hogy sokkal nagyobb személyiségi torzulásokat is okoz a közösségi média, ami
„a szociopátiát kulturális normává emelte.”
A szociopata ugyanis nem szorong, nem szeret és nem tanul, mégis szinte mindig sikeres. A siker pedig megfertőzte a kultúránkat.
„A morált alapjaiban ásta alá a siker, ami mindent igazol. A lúzer az új rossz, a nyerő az új jó és a trénerek ennek a papjai.”
A lelket gyógyító papokat és pszichológusokat a trénerek kezdték felváltani, akik az egót olyan magasra tornázzák, hogy az kitöltse a lelkekben tátongó űrt. Mondhatni megrontanak, önzővé tesznek és az önzőség tovább bomlasztja a társadalmat.
A demokrácia tere vagy digitális szavanna
A szorongás éppen arra szolgálna, hogy az embert az ideáihoz igazítsa, a közösségi médiába való meneküléssel azonban a politikának és a nagyvállalatoknak adnak teret arra, hogy befolyással éljenek az egyén felett.
Vona a közösségi médiát egy nagy szavannához hasonlítja, ami tele van fűvel, tartalommal. Ezen a szavannán az átlagemberek a növényevők, legelésznek és hizlalják az adattestüket. Aztán jönnek a ragadozók. Megjelenik a big data gepárd, ami elől nem lehet elfutni, a fake news hiéna, ami élve felfal bárkit és végül feltűnik a szavanna királya, az oroszlán, a mesterséges intelligencia, ami már jobban ismer bennünket, mint mi magunkat.
A közösségi média ezek számára egy óriási lehetőség, hogy levadásszák az embereket. Ezért abban az állapotában, amiben az emberiség most van Vona szerint a közösségi média óriási veszélyt jelent. Nagyobb valószínűségét látja, hogy egy big data diktatúra alakul majd ki, mint hogy egy digitális demokrácia jöjjön létre.
Schiffer alapvetően nem zárja ki, hogy a közösségi média a valódi demokrácia tere legyen, ahol nem pénzemberek szabályozzák, milyen adatokhoz juthatunk hozzá. Ezáltal saját kezünkbe vehetnénk a tényleges nyilvánosságot, a politikát. Viszont az eddigi tapasztalatok azt mutatják, hogy az emberek leginkább a legprimérebb szükségleteik kielégítésre használják azt és teremtett világokat ütköztetnek egymással.
„ A Facebook a mi agoránk, Zuckerberg pedig úgy kezeli, mint a saját házibuliját, ahol, ha nem tetszik neki valakinek a szóhasználata, egyszerűen kirakja.”
-fakadt ki Puzsér arra, hogy a közösségi médiával magáncégekre bíztuk emberi kapcsolatainkat, amit mára algoritmusok cenzúráznak.
„Az az igazság, hogy még Lendvai Ildikóval is beljebb voltunk, ő legalább értette mit mondunk és az alapján cenzúrázott,”
míg ezek az algoritmusok oldalakat törölnek le azért, mert valaki használt egy kifejezést, miközben az algoritmusok nem értik a humort, nem érzik az iróniát, sem a gúnyt.
„A kultúrának a vége, amikor szóhasználat alapján szűrünk, de már nincs hozzáférés a tartalomhoz. Mert már csak adatok vagyunk, és senki nem vizsgálja a szellemet a gépben. Ha az adat nem megfelelő, akkor az adat törlésre kerül. Így kerülünk törlésre, így kerül a kollektív szellemünk törlésre a 21. században.”