Egy "őrült" a Zártosztályból – Csillag Endre-interjú

 

 - 1957. október 12-én születtem Budapesten, és egyke vagyok, testvérem nincs.

 

 

 - Hú, „hülyegyerek” voltam. (nevet) Megmondom, miért. Engem kisgyerekként a szüleim otthon nem hívtak Csillag Endrének – soha nem mondták a teljes nevem –, hanem csak Bandikának, és mikor az óvodába mentem, és ott megkérdezték, hogy hogy hívnak, azt mondtam, hogy Bandika. El akartak küldeni GYP-re, mert nem tudtam a saját nevem. (nevet) Aztán, nem tudtam, hogy fiú vagyok-e vagy lány. Emlékszem, még kicsi voltam, ültem a bilin az udvaron (akkor még Rákosszentmihályon éltünk, mert csak ötéves koromban költöztünk be a XIII. kerületbe), jöttek emberek, és kérdezték, hogy fiú vagy-e vagy lány? Szép szőke hajam volt, és hosszú, mert anyukám nem vágta le, és fel kellett, hogy álljak, hogy megmutassam. (nevet) Ja, fiú vagy! (nevet) Aztán az óvoda után jött az iskola, de ott is, az évvesztés miatt egy kicsit furcsa volt az a korszakom, mintha lassabban kezdtem volna érni, mint a többiek.

 

Ja, az óvodában még volt egy olyan sztori, hogy feladatként le kellett rajzolni az óvodát meg a kertet. Mindenki ugye pálcikaembereket, meg pálcikából álló házat rajzolt, de nekem akkoriban már az apukám megmutatta, hogy hogyan kell perspektívikusan ábrázolni valamit, ezért én már térben rajzoltam. Erre mindenki odarohant, hogy itt egy új Picasso születik. (nevet) Ez azért érdekes, mert én utána tényleg grafikusnak vagy festőnek készültem, nyertem is rajzversenyeket, de az általános iskola után nem vettek fel ilyen jellegű suliba. Erre én úgy éreztem, hogy akkor nincs is bennem annyi tehetség, ezért egyik napról a másikra abba is hagytam az egészet. 

 

 

 - A családban nem volt zenész, de gyerekkoromban a nagymamámnál az ebéd után, de még az elalvás előtt mindig Komjáthy György Tánczenei koktél című műsorát hallgattam a rádióban. Felfigyeltem egy számra, mert furcsa hangzású volt (persze akkor még nem tudtam a zenekar nevét, meg azt se, hogy milyen hangszeren játszanak), de nagyon tetszett, és később kiderült, hogy ez a Shadows együttes volt. Aztán az évek során – furcsa, de a Beatles sosem tetszett igazán – szép lassan eljutottam a keményebb zenékig. A Led Zeppelin jött be nagyon, az első katarzist a Whole Lotta Love és a Heartbreaker okozta. Aztán jött a Deep Purple-től a Smoke On The Water. 

 

 

 - Ó, dehogyis nem! Persze, az volt az igazi. Az egy fél évvel vagy talán egy évvel később. Akkoriban nem mentek éjjel-nappal a rádióban zenék, Komjáthynak is egy héten két műsora volt. Ezt azért tudom ilyen pontosan, mert akkor direkt nem mentem iskolába, hogy hallgathassam. (nevet)

 

 

 - 15 éves koromban a nagybátyámtól kaptam – a mai napig nem tudom, hogy miért – egy akusztikus gitárt. Akkor elkezdtem saját magam gyakorolgatni. Ez egyébként egy héthúros orosz gitár volt, és nem is lehetett rá kapni itthon húrt, mert csak hathúros készletek voltak. Azt se tudtam, hogy felülről vagy alulról tegyem rá. Volt egy Füles évkönyv, ezt sose felejtem el, és abban volt, hogy hogyan gitározzunk, az első akkordok, meg egyáltalán hogyan kell tartani a gitárt. (nevet) És én akkor jöttem rá, hogy fordítva tartom, mert addig úgy játszottam. Egyébként jobbkezes vagyok, mert régen a nagypapám az ebédeknél egy tockost adva mindig rám szólt, hogy rossz kezedben fogod a kanalat. (nevet)

 

 

 - Igen, ez az úgynevezett rejtett balkezes. Magyarul kétbalkezes. (nevet) Viccet félretéve, ez onnan eredhet, próbálkoztam, de mindig rám szóltak a felnőttek.

 

 

 - Nem. Volt egy gyerekkori barátom, akinek már Jolana-ja volt, és egyszer egy hétig nálam hagyta, aztán mire érte jött, már jobban játszottam, mint ő. Akkor nagyon beindultam.

 

 

 - Igen, úgy látszik volt, de megmondom őszintén, hogy én nem tartom magam gitárosnak. Én nem azért kezdtem el gitározni, mert úgy éreztem, hogy nekem az kell, hanem mert ezt a hangszert kaptam. Ha egy zongorát vagy egy dobot kaptam volna, akkor nem gitároznék. Mondjuk egy dobfelszerelés vagy egy zongora sokkal körülményesebb egy első emeleti lakásban. (nevet) Egy gitár meg nem annyira hangos, és viheted mindenhova.

 

 

 - Hát, ez egy nagyon érdekes dolog, a sors akarta így. Kimaradtam az iskolákból, nem nagyon találtam a helyemet az életben, de végül édesapám – mivel mérnökemberként nagyon racionális volt – erőszakkal beiratott egy szerszámkészítő szakmunkásképzőbe, amikor otthagytam a középiskolát. Ennek a három évét el is végeztem, viszont a mestervizsgára már nem mentem be, mert azt mondtam, hogy én úgysem fogok ebbe a szakmában dolgozni, mert nem érdekel, és mert csak apukám miatt jártam ide. (nevet) Lógtam a suliból, sétáltam az utcán, vettem egy Ifjúsági Magazint, és abban volt egy hirdetés, hogy a zeneművészeti szakközépiskolának van egy dzsessz tanszaka. És ahogy olvastam, elképzeltem, hogy milyen boldogok lehetnek az ott tanulók, hogy nekik a zenével kell foglalkozni. (nevet) Az újságban ott volt a cím, bementem, megkérdeztem, hogy van-e gitár szak, lehet-e jelentkezni, mert nagyon érdekelne. Azt mondták, hogy nincs gitár tanszak, tervezik, de menjek el Babos Gyulához, mert ő tanít gitárt. Így is tettem, és onnantól kezdve bekerültem ebbe a dzsesszes világba. Letöröltem minden rockzenét, amit addig hallgattam, mert teljesen át kellett állnom. Beláttam, hogy ezt végig kell csinálnom, hogy legyen egy szakmám. Igaz, hogy rockzenével kezdtem, de később nagyon beleszerettem a dzsesszbe. Mikor Joe Pass, George Benson vagy egy West Montgomery témát, szólót meghallottam, rájöttem, hogy ez egy csodálatos zene.

 

A konzervatóriumot becsülettel el is végeztem, a diplomát is megkaptam, amire a mai napig büszke vagyok. Mert ez egy olyan iskola volt, hogy az egész országból egy hangszerre összesen csak három embert vettek fel. Ez a három végigjárta a három évet, és egy zárókoncerten döntötték el a filharmónia tagok, hogy ki lesz csak végzős, aki taníthat, és ki kap előadóművész diplomát. Én 1981-ben végeztem, és rajtam kívül akkor Snétberger Ferenc kapta meg a diplomát gitárszakon, a harmadik társunk nem. Utána gyorsan el is vittek katonának, de aztán elég hamar onnan is eltanácsoltak. (nevet)

 

 

 - Igen. A Hoboba úgy kerültem, hogy a zenekar keverőse egy régi basszusgitáros barátom (aki a mai napig is hangmérnök), Dézsi Laci volt, és ő szólt, hogy kellene nekik egy gitáros, mert akkor már a Kőrös Józsinak egészségügyi problémái voltak. Mint ifjú titán, elmentem egy meghallgatásra, játszottam, aztán Póka Egon elvigyorodott, és felvettek. Egyébként pont a Pókával való összeveszésem miatt kellett a Hoboból később eljönnöm. Egy zenei nézeteltérésünk volt, aminek eredményeképpen szó szerint meg akart verni. (nevet) Én meg mondtam, hogy így nem tudok játszani egy zenekarban. Képzeld, milyen lett volna, ha Mozart összeverekedett volna az első hegedűssel. (nevet)

A Kormoránban meg rengeteg páratlan zene volt. Ez a népzene vagy folkrocknak nevezett zene rengeteg lehetőségett nyújtott. Egyébként velük voltam kint először Bécsben, amikor a Kőműves Kelemen rockoperát játszottuk. 

 

De én már közben találkoztam Pataky Attiláékkal, mert amikor Barta Alfonz disszidált a Eddából, akkor kitalálták, hogy nem vesznek be új billentyűst, hanem legyen két gitáros a zenekarban. Úgyhogy lementem hozzájuk Miskolcra, és Slamóval (Slamovits István, gitáros – a szerk.) el is kezdtünk próbálni. Én addig Zsöcinél (Zselenc László, basszusgitáros – a szerk.) laktam.  Aztán rájöttek, hogy ez mégsem jó megoldás, mert a régi dalokat nem lehet billentyűs nélkül eljátszani, ezért visszamentem a Kormoránba. 

 

Eszembe jutott még egy sztori. A Kormoránnal egy gyereknapon Nyertes Zsuzsával léptünk fel közösen, és akkor nagyon megsértettem őt. Koltay Gergő Ladájában ültünk, mellettem ült Zsuzsa, és megkérdeztem tőle, hogy „Te vidéki vagy? Miért? Hát, mert olyan fura tájszólással beszélsz.” (nevet) Egy színésznőnek ilyet mondani! Képzeled, egyből beloptam magam a szívébe. (nevet)

 

 

 - 1984-ben Attila Fortuna Lacival feljött Budapestre, és leültünk megdumálni azt, hogy alakítsuk újjá az Eddát. Azt mondták, hogy hozzak a dzsessz tanszakról egy billentyűst meg egy basszusgitárost, és kezdjünk el együtt dolgozni. Én Bige István billentyűst és egy kevésbé ismert basszusgitárost hoztam a konziról (aki már külföldre nem jött velünk). A terv az volt, hogy tűnjünk el itthonról és menjünk ki valahová egy időre vendéglátózni, és közben ott összerakjuk a zenekart és a lemezanyagot. Persze ez csak terv volt, mert szerződésünk akkor egyátalán nem volt. Erre egy hétre, ahogy az ORI-büfében ültem, mellettem egy ember arról panaszkodott – mint később kiderült, Csomós Péter volt –, hogy van neki egy hat hónapos szerződése Norvégiába, de egyedül van. Én meg erre mondtam neki, hogy lenne itt egy zenekar, aki meg ki akarna menni. (nevet) Gyorsan szóltam Attilának, ők megbeszélték a dolgot, és Juventus néven aztán ki is mentünk.

 

Kint aztán különféle drámák voltak, mert nem igazán voltunk felkészülve, hogy miket is kell játszani. Azt hittük, hogy egy szimpla vendéglátós zenekart akarnak, de egy kemény rockbandaként, külföldi számokkal kellett üzemelnünk. Csomós Peti énekelt is és basszusgitározott (pedig eredetileg ritmusgitáros volt, például a nagyon régi Hungáriában), de némelyik dalban, ahol nehezebb volt énekelni és basszusgitározni, abban például Attila basszusozott. Utána cseréltek. Szóval érdekes műsor volt... Ekkoriban kezdtük összerakni az ötös Edda album számait. Az esti négyórás fellépések előtt délutánonként próbák voltak, és ott születtek az ötös lemezen megjelent számok alapjai. De én elég sokszor leléceltem tőlük a fél év alatt. Egyrészt, Fortuna Laci akart dominálni a zeneszerzésben, hangszerelésben, és az a stílus, amit ő erőltetett, nekem nem tetszett, így gyakran összekülönböztünk a zenei kérdéseken, néha meg Attila főnökösködő stílusa miatt. Másrészt, mert az alatt a hat hónap alatt kétszer voltam vőlegény. Tudod, ilyen gyors vőlegénység. (nevet) Elképesztő volt 1984-ben Norvégia! Ott csak az nem csajozott be, aki nem akart. Minden héten szerdán, pénteken és szombaton száz százalék, hogy valakinek az ágyában kötöttél ki… (nevet)

A szerződés leteltével ők hazajöttek, én meg – mivel beleszerettem abba a nyugati világba – elmentem vendéglátózni egy ottani hajóra. Az Edda elkezdett koncertezni, Gellért Tibi lett a gitáros és Zserbó (Mirkovics Gábor – szerk.) a basszusgitáros. Mivel Norvégia után Bige István is véglegesen külföldre ment, ezért Attiláék új billentyűs után néztek, és így került be Göme (Gömöry Zsolt – szerk.) a képbe, de akkor még rajta kívül Béres Feri (Frí Bá) is játszott a zenekarban, így két billentyűssel indult újra az Edda. Ebben a felállásban vették fel az ötös lemezt. Aztán mégis szóltak nekem, mert indult egy nyári balatoni turnéjuk, és mivel nekem akkor éppen egy Kuvaitba készülő vendéglátós zenekarba kellett volna beszállnom, de valójában nem igazán volt ahhoz kedvem, ezért az első szóra visszamentem hozzájuk.

 

 

 - Bizony ám, hogyne emlékeznék! (nevet) Kipakolták az összes gépet, hogy mi beférjünk, és kora délután, műszakváltáskor volt a koncert. A televízió is felvette az egész bulit, akkor le is adták a TV-ben, és ez az összevágott film fent is van a YouTube-on.

 

 

 - Igen. Elég hamar kialakult ez a mai napig is megőrzött hard rockos Edda hangzás, amit én is nagyon szerettem, és a közönséget is nagyon megtalálta. Megcsináltuk a hatos lemezt, ami az Edda második gyémántlemeze lett! Az első az egyes volt. Aztán jött egyszer egy Marika Pruckner nevezetű svájci-magyar lány, és neki annyira megtetszett az Edda, hogy mivel ismerte kint a Krokus menedzserét, koncertszervezőjét, beajánlott hozzá minket. Ez az ember eljött Magyarországra, megnézett minket, és annyira meg volt elégedve, hogy kivitte a zenekart Svájcba, Ausztriába meg Németországba turnézni ’87 nyarán. Akkor már megvolt angolul az Éjjel érkezem, a Veled vagyok, a Gyere őrült, meg a Kör. De ez csak négy dal volt, a többi meg persze magyarul. Mondtam is Attilának, hogy nem biztos, hogy ez így elsőre fog tetszeni a kinti közönségnek, az se tudják, hogy kicsodák vagyunk. Aztán egyszer a Sportcsarnokban próbáltunk fent, és valami jégtáncversenyre edzettek a korcsolyás lányok, és ott szólt a II. Magyar rapszódia. Meghallottam, és akkor azt mondtam, hogy basszus, ezt kell megcsinálni, mert ebben benne van minden, ezt a világ minden táján ismerik, tudják, hogy magyar! Fel is mentünk a próbaterembe, és azonnal nekiálltunk ötletelni, hogy hogyan is lehetne ezt rockosan előadni. Természetesen alaposan utána kellett járni, kottákat kellett szerezni, mert azért abban a darabban vannak nagyon érdekes harmóniák is. Így született meg a Lisztománia dal, és annyira sikeres lett, hogy Nyugat-Európában ki akartak adni úgy egy kislemezt, hogy az egyik oldalán ez a szám lett volna, a másikon meg a Europe volt gitárosának egy saját szerzeménye. Ezzel indultunk volna el kint, de mivel Attilának nem volt megfelelő az angol tudása, azt mondta a menedzser, hogy keressünk más énekest. (nevet) Na, de ez a zenekar maga Attila! (nevet) Úgyhogy nem lett ebből semmi.

 

 

 - Igen, Ausztriában lett egy osztrák feleségem, így aztán kivándoroltam, és 11 évig éltem Vorarlbergben. Később persze elváltam és utána 1999. decemberében végleg hazajöttem.

 

 

 

 - Persze, és nagyon csodálatos dolgok történtek ott velem. Világsztárokkal játszhattam együtt, annyi mindent lehetne mondani, hogy sorolhatnám több napig. (nevet) Például Angus Bangus Thomas, aki Miles Davisnek és John Mayallnak volt a basszusgitárosa, vagy Tony Carey, aki a Rainbow-ban volt billentyűs. Aztán játszhattam Peter Wolf stúdiójában. Róla azt kell tudni, hogy ő szerezte a Pretty Woman zenéjét, amiért Oscar díjat kapott. 

 

Aztán tanítottam Bécsben egy amerikai magán zeneiskolában – ami különben akkor a legnagyobb és legdrágább (nevet) volt Európában –, az American Institut of Musicban, ahol angolul kellett tartani az órákat, és mellette párhuzamosan pedig Vorarlbergben egy állami iskolában. Ezt persze huzamosabb ideig nem lehetett csinálni, mert 750 km-re volt egymástól a két iskola, az egyikben lehúztam három napot, utána meg mentem a másikba. 

 

Vettem aztán egy stúdiót is, abban dolgoztam, rengeteg felvétel készült nálam, de az igazán komoly munkák elkerültek, mert ott is le voltak osztva a lapok, meg hát nehogy már egy „jöttment keleti ember” vigyen el mindent. (nevet)

 

 

 - Egyértelműen! Képzeld el, hogy amikor Vorarlbergben éltem, akkor még nem volt ott kifejezetten rock vagy jazz élet, zenészek is alig-alig. Elkezdtem tanítani, és akik akkor nálam kezdtek el tanulni, mára sokuk ismert és elismert zenész lett, a zeneiskolában tanárok lettek, sőt egyikük az igazgató. Van olyan tanítványom is, akit azóta már kitüntetett az osztrák köztársasági elnök a kultúráért tett munkásságáért. Tehát elindult ott egy olyan zenei élet, ami „kitermelte” a profi zenészeket, akik azóta abból élnek, hogy zenét tanítanak és mellette játszanak. Gyakorlatilag az történt, hogy kiment oda egy magyar gyerek, és elindított egy olyan folyamatot, amiből felnőtt egy zenészgeneráció. (nevet) Erre vagyok a legbüszkébb! 

 

 

 - Először a Németh Gábor Projectben majd a Tunyogi Rock Bandben játszottam, aztán jött a Bikini, ahol három nyarat, két és fél évet töltöttem el. Itt ugyan nem írtam zenét, „csak” gitáros voltam, de ezt az időszakot tartom szintén életem egyik legszebb korszakának. Ezek mellett párhuzamosan videoklip készítéssel is elkezdtem foglalkozni. A beszélgetés elején elmesélt történet a grafikai vagy festő álmomról, vagy az ilyen jellegű tehetségemről itt megint bizonyítást nyert, mert a vágásnál kiderült, hogy van érzékem a dolgokhoz, és a munkához szükséges szoftveres és hardveres ismerteteket is alig két-három hónap alatt sikerült elsajátítanom. A kamera beállításoknál lévő aranymetszés szabályt is ösztönösen megéreztem, mert van egyfajta látásom, de ezeket nem tanulja az ember. Ez olyan, hogy meg lehet tanulni a zeneszerzés alapjait, de az nem azt jelenti, hogy tudsz írni egy olyan dalt, ami az emberekben megmarad. Ez a videokészítés volt egyébként az, ami nagyon sokszor kihúzott a csávából, magyarul nem kellett elmennem liszteszsákokat pakolni. 

 

 

 - Igen, Zserbóval és Tipcsivel (Donászy Tibor, dobos – szerk.) összeraktunk egy zenekart, ahol az Edda '85-88-as korszakából játszunk számokat. Társaink még Sipos Péter énekes és Lázár Zsigmond billentyűs.

 

 

 - Főként Sipi miatt, mert ugye neki ott van a fő zenekara, az Irigy Hónaljmirigy, de van egy másik formációja is, a Triász. Ez a két együttes egész évben rengeteg elfoglaltságot jelent neki, és persze a megélhetését is biztosítja. Így, amikor a Zártosztály Barba Negra-s bulijai vannak, azok általában a holtszezon idejére esnek, tehát január-februári dátumokkal tudunk dolgozni. 

 

Pont a napokban beszéltük Zserbóval, hogy sokkal több dolgot kellene csinálni. De, először is kell hozzá egy állandó próbaterem. Aztán a zenészeknek egy folyamatos megélhetési forrás, hogy ne kelljen más zenekarokba elmenni játszani, vagy egy teljesen más szakmával pénzt keresni. Le kell tudni rakni egy olyan anyagi hátteret, hogy egyáltalán megindulhasson a dolog, reklámok, utazási költségek stb. De ezeket addig tudod megcsinálni, amíg otthon laksz apukánál meg anyukánál 18 vagy 22 évesen, és nagyon lelkes világmegváltó vagy a kisszobából. (nevet) Nem kell ugyanis azzal foglalkozni, hogy miből fizeted ki a gázszámlát vagy az ebédet. Szerintem a zenészek akkor változnak meg – 25 vagy 30 éves koruk környékén –, amikor megjön az első éhes száj a családba, mert onnantól kezdve már nemcsak arra kell figyelni, hogy megváltsd a világot, hanem hogy a gyereknek enni adj.

 

 

 - Igen, pontosan. Most azon dolgozunk, hogy csináljunk két új dalt. Az előbb elmondottak ellenére. Mert Zserbó azt akarja, hogy legyen valami új is, mert úgy gondolja, hogy ezt az évi pár Zártosztály koncertet az emberek megunják. (nevet) Mondtam is neki, hogy Zserbókám, a következő bulink augusztus 5-ére van lekötve, úgyhogy nem hiszem, hogy unalmas lenne, mert januárban játszottunk utoljára. (nevet) A Zártosztállyal eddig összesen hat koncertünk volt, de vagy új – vagy Edda, vagy a szólólemezemen szereplő – dal lett beemelve a programba, vagy különféle vendégeket hívtunk, tehát mindig történt valami más is. Ez a „megunás” akkor lenne lehetséges, ha havonta mondjuk öt bulit játszanánk, ráadásul ugyanazon a helyen. (nevet) De én támogatom azt, hogy legyen saját dal, ami kizárólag Zártosztály szerzemény.

 

 

 

 - Ó, már nagyon régen. A Bikinivel 2006. augusztus 20-án léptem fel utoljára, és utána volt egy nagyon durva évem. Egy betegség miatt megoperáltak, és szinte végig ágyhoz voltam kötve. Utána felgyógyultam, vettem vidéken egy házat, és elkezdtem különböző projekteket csinálni. Például a Björn Lodinos Harddal dolgoztam, aztán Bill két utolsó stúdiólemezére is írtam számokat. És szép lassan összeállt, hogy akkor csináljak egy szólóalbumot. Először egy instrumentális anyagban gondolkoztam, de aztán a Bikini hatására mégis inkább az egyszerűbb megközelítésű dalokra szavaztam, mert az emberek azért jönnek el a koncertre, hogy jól érezzék magukat, és azt is szerettem volna, ha ezek a számok mennek a rádióban, tehát tudatosan változtattam az elképzelésemen.

 

 - Hartmann Kristóf (a Hammer Music igazgatója - a szerk.) intézte nekem ezt a megjelenést, mert ő szerette volna, hogy én és Pataky Attila ismét egy albumon szerepeljünk. És ami a legfontosabb, hogy mindenki baráti alapon, mindenféle anyagi ellenszolgáltatás nélkül vállalta a lemezen való közreműködést.

 

A CD-n a különböző korszakaim meghatároző énekesei, zenészei működnek közre: (Attilán kívül) D. Nagy Lajos, Deák Bill Gyula, Gömöry Zsolt, Hirleman Bertalan, és Németh Alajos, de egy dalban Sipos Péter is énekel. Lojzi (Németh Alajos, basszusgitáros - szerk.) három, Attila pedig hét szöveget írt. Ő hat számban egyedül énekel, egyben pedig duettben Bill-lel, ezért kétharmad részben Pataky-Csillag a lemez. Ez lehetett volna akár egy olyan kiadás is, mint anno a Slamó-Pataky album, én abban is benne lettem volna, hogy csak ketten csináljuk meg az egész anyagot, de attól elzárkózott. Az elején nem is volt, csak három dalban szövegíró, aztán ahogy meghallotta a készülő számokat, egyre jobban megtetszettek neki, és mindig kérte az újabbat is. (nevet) Nagy Feró is énekelt volna, de ő aztán kicsúszott az időből, ezért lemaradt a korongról. Volt egy félig kész zenei témám, amit gyorsan befejeztem, és így került a tíz, dalszöveges szerzemény mellé egy instrumentális tétel is a kiadványra. Gyakorlatilag az is célja volt ennek a lemeznek, hogy az eddigi korszakaimhoz hasonlítsanak az adott számok.

 

 

 - Hát, hála Istennek! Ez volt a cél! (nevet) Akkor sikerült, köszönöm szépen!

 

 

 - Igen, vagy felgitároztam vagy felhümmögtem őket, úgy kapták meg a többiek, tehát én vagyok ebben a ludas, engem lehet szidni. (nevet)

 

 

 - Így van! Mert én nem a szakmának akartam egy lemezt, hanem annak az átlagközönségnek, akik dolgoznak, akiknek gyerekei vannak már, tehát felnőttek, akik annak idején jártak koncertre. Igen, szándékosan írtam egyszerű, direkt, könnyen megjegyezhető dallamokat. Persze itt-ott azért belegitároztam „rendesen” is a számokba, mert végül is azért ez csak egy gitáros szólólemeze. (nevet) 

 

 

 - A rajongói és szakmai visszajelzések nagyon jók, de a rádiós lejátszásokat, bemutatásokat tekintve egy kicsit szomorú vagyok, mert jóval több és érdeklődőbb figyelemre számítottam. Nem magam miatt, mert engem tényleg alig ismernek már, hanem a lemezen szereplő nevek miatt. Mivel nincs elég hátszelem, és nincs mögöttem pénz, nem nagyon kerülök be a rádiókba. De az is lehet, hogy bakot lőttem ezzel a lemezzel, mert elképzelhető, hogy mivel a dalok nem rosszak, nem azokkal van a baj, hanem azért nem játsszák a rádiók a számaimat, mert akkor összezavarodnának az emberek, hogy milyen zenekart is hallanak. Ha az Attila hangjával felvett bármelyik számot játszanának, azt hihetnék, hogy Eddát hallanak, ha a D. Nagy Lajosos dalt, akkor meg azt, hogy Bikini szól. Ha pedig a Billes nóták mennének, akkor vagy Hobo Blues Band, vagy Bill lemeze lenne a fejükben, tehát nem tudnának hová tenni a dolgot. Hát, így sikerült! (nevet) Most ott tartok, hogy a saját zsebpénzemből vidéki rádiókat keresek fel, és megpróbálom magam reklámozni ezt az anyagot, mert nincs senki, aki segítene.

 

 

 

 - Terveznék, de nem valószínű, hogy össze tudok hozni annyi pénzt, hogy a lemezen szereplő énekeseknek, zenészeknek kifizessem előre a gázsiját. (nevet) Ők mindannyian a saját produkciójukkal lépnek fel rendszeresen, tehát nekem előre meg kellene finanszírozni azt a napot, amikor hozzám jönnének játszani, mert akkor arra a napra nem tudnának a saját zenekarukkal fellépést vállalni. Aztán ezeket a sztárokat akárhová nem vihetném el, kellene egy őket megillető helyszín, plusz egy kisegítő személyzet, ami szintén horribilis költséget jelentene. Ezt csak akkor tudnám megcsinálni, ha lenne egy befektető, akinek megérné mindez, vagy esetleg állami támogatással. De én meg a pályázatírás, az két különböző világ. (nevet) Az a baj, hogy nem vagyok nyomulós típus, hogy ha kidobnak az ajtón, akkor bemásszak az ablakon. Ez egy külön szakma, és ha jól megnézzük, mindig is azok a zenekarok voltak sikeresek, amelyekben volt egy olyan ember, aki értette a dolgok üzleti részét is.

 

 

 - Én? Nem, nem! Én egyáltalán nem tartom magam zseninek. Nálam egy dolog van: ha én nekifekszem valaminek, hogy meg akarom tanulni, akkor azt aránylag elég gyorsan meg tudom tanulni. Most például rengeteget olvasok, és elég sok minden megragad az agyamban. Főleg a történelemmel kapcsolatos dolgok érdekelnek, ezért szeretnék például latinul megtanulni, hogy az eredeti forrásokat el tudjam olvasni, és ne más véleményét kelljen a magamévá tenni. Számomra igazán nem az a lényeges, hogy hányadikán mi történt, hanem a dolgok egymásra való hatása, az összefüggések meglátása. És itt a lényeg: a dzsesszben is azt figyeled, hogy mit játszhatsz, hogy milyen összefüggésben vannak egymással a harmóniakörök, ez ad egy bizonyos rálátást a dolgokra. Zeneileg nagyon sok hiányosságom van, amit szeretnék még bepótolni, de már 57 éves vagyok, és néha az önmarcangolás pillanataiban elgondolkodom, hogy érdemes-e, és hogy kinek.

 

 

 - Nagyon örülök, hogy megkérdezted! Az igaz, hogy nagymamám tényleg Tapsonyból származik, viszont a nagypapám nem volt asztalos, ez egy kitalált dolog, hogy ezt hoztam fel példának. Azt szerettem volna, hogy aki ezt a tanmesét elolvassa, rájöjjön, hogy minek írtam. 

Arról szól ez a történet, hogy valaki dolgozik, ez idézőjelben én vagyok, és mivel megszállottja annak, hogy jó zenét csináljon, az egész életét feláldozza erre. Mindenki ingyen akar tőle mindent, mert az természetes dolog, hogy mivel te a zenét úgyis nagyon szereted csinálni, ezért nem fizetnek érte, nem fogják megvenni a lemezemet. De nem konkrétan Csillag Endre, lehet ez XY zenész is. Magyarul, nem lesz időd arra, hogy dalokat írj, vagy hogy fejleszd magad, vagy hogy egyáltalán alkoss, mert el kell menned dolgozni. Tehát ezért fog meghalni a zene, mert nem kapunk érte pénzt, nem tudunk belőle megélni. Egy vízvezeték-szerelőt jobban becsülnek az emberek, mert az természetes, hogy ha megjavítja nálad a csöveket vagy a csapot, akkor azt nem barátságból teszi. Na, ezért próbáltam meg az embereknek egy szemléltető történetet írni, hogy ez az asztalos, aki már művészi szinten asztalos, éhenhal.