Jelen cikk tárgya – azaz az október legvégén megjelent Beat című album – egy zenekari megkeresést követő egyeztetés után landolt nálam. Kis túlzással képben voltam a Trident névvel, de amikor elolvastam a friss sajtóanyag azon mondatát, hogy a Hammer-féle 1994-es, első Demonstráció válogatás nyitó száma, a Megöl a hideg tőlük származik, szinte azonnal beugrott annak a refrénje (nagy kedvencem volt anno), így már pontosabban be tudtam pozícionálni magamban a bandát. Viszont, bevallom, elment mellettem a pár évvel ezelőtti újraindulás megtörténte, és a két „visszatérő” kiadvány is (természetesen azóta pótoltam a hiányosságokat), de ez a lemez már az első meghallgatás után teljesen magába szippantott...
No, de ne ugorjunk azonnal fejest a mába, először egy ici-picit tekintsünk vissza, hogy mindenki megértse (illetve kellőképpen értékelhesse) a jelen örvendetes történéseit. Ugyanis a kilencvenes évek legelejének/közepének mondhatni egyik hazai sikersztorija volt az övék - jó néhány eredményes tehetségkutatós megmérettetés, emlékezetes bulik és turnék, hazai és külföldi fesztiválfellépések, valamint egy demo (Az én időm 1993), egy EP (Mélyen és üresen 1995), és egy teljes nagylemez (Újabb technológiák 1996) fűződik a nevükhöz. Viszont 1997-ben (akkor kissé érthetetlen módon) partra húzták csónakjukat…
Aztán egy „röpke” húsz éves pauza után – először csak egy koncertmeghívásra reagálva, majd friss dalokat is írva – újra teljesen aktív csapattá váltak. Igaz, a basszusgitáros poszton már a restart legelején egy új arc, Kahut János állt a két alapító, Demeter Zoltán gitáros, énekes és Papp ’Gezbee’ Zsolt dobos mellett. Illetve, tavaly a fronton is csere történt, régi énekesükkel – a még 2018-ban felvett Best of… albumot is feléneklő – Asztalos Attilával, Pasztival elváltak az útjaik. Két éve a tőlük eggyel fiatalabb korosztályt képviselő Papp Norbert vette kezébe a mikrofont, így már az ő előadásában kerültek rögzítésre a tavalyi Mindenen kívül EP-n, és az idei nagylemezen szereplő új szerzemények. És egyértelmű, hogy a ’megtalálta a zsák a foltját’ esete forog fenn, annyira jól állnak ezek a nóták Norbinak, a zene pedig a hangulatfestő szövegeinek. Vagy fordítva.
De most már nézzük, halljuk részletesen is, hogy miért is üt a Beat!
A legfontosabb, hogy a korongra került dalok zöme felett a grunge szelleme lebeg, de ahogy Berettyóújfalu nem Seattle, úgy a Trident sem egy ottani banda magyar kópiája, viszont a kilencvenes évek akkori hangulata – amolyan inspirációként – jó néhány számban tényleg egy az egyben átjön. Leginkább a komótosan bandukoló, füstös Égig ér, az akusztikus gitárokat előtérbe helyező Fehér zaj, a refrénjében szinte doom-os mélységig leásó Hangold át, az elnyújtott riffekből építkező, vokálokban gazdag Ami megmarad, a lassan hömpölygő, szintén unplugged jellegű Reggeli dal, a berobbanásos effekttel, gépiesre formált hangokkal, valamint begyorsuló ütemekkel színesített Szakadék, és a lemezt záró, komor és rideg Rád vár tételeknél érzem ezt. Konkrétan az Alice In Chains nevét mondanám, de ez teljesen szubjektív, lehet, hogy a nagy négyesből őket hallgattam a legtöbbet.
A nyitó Kísértés zakatolós témáival, és néhol rappes énekével, többszólamú vokáljaival emel ki a hétköznapi rutinból, a Medveölő kezdésénél meg a Primus Hamburger Train-je villant be egy pár pillanatig, hogy aztán egy furcsán lüktető, és pattogós nóta formálódjon belőle.
A Bakancslista hidegrázós (kezdő) énektémáira legelőször azt hittem, hogy Fodi (ex-Bedlam, ex-Nomad, Storm The Studio) vendégszereplésével készült, Norbi annyira hozza – vélhetően nem szándékosan – azt az énekstílust. Az Úgy mint eddig az egyes elemeiben már-már stoneres témáival késztet sűrű bólogatásra, a tempós, pörgős Egyre közelebb a funkos futamaival lóg ki a sorból, szintúgy az energikus bőgőfutamokkal felvértezett, zeneileg minimum „kétarcú” Otthon.
Kicsit soknak tűnhet a 15 szám, és a közel egy órás játékidő, és nem árulok el nagy titkot azzal, hogy nem kimondottan háttérzene a Beat anyaga, de megéri az odafigyelést, törődést. Alaposan átgondolt és kimunkált, értőn meghangszerelt dalok sorjáznak egymás után, remekül egyensúlyozva a (poszt) grunge, a kortárs hard rock, és a groove-okkal megpakolt modern rock/metal stílusok között, vagy akár elvegyülve bennük. Szinte minden számban van valamilyen – fentebb kiemelt – fogódzó, plusz elem, ami önazonossá és még élvezetesebbé teszi a produktumot, nem nehéz kihallani a néhol furfangos hangszeres megoldások, apró zenei gegek jelezte felszabadult, „tétmentes” alkotás (és előadás) örömét.
És nagyon szimpatikus, hogy nem nosztalgia-zenekarként, hanem az újítás szándékával – igaz megtartva a gyökereikből is néhány dolgot, nem mellesleg hibátlanul hozva a kilencvenes évek atmoszféráját –, abszolút a jelenben fogant dalokkal áll újra a színen a Trident. Ha szabad minimális párhuzamot vonni, számomra akkora pozitív meglepetés ez az anyag idén, mint tavaly a már említett STS bemutatkozó nagylemeze, ráadásul ebben az esetben is régi ismerősök adtak újra értéket - az értőknek.
A zseniális borítót kapott album felvételei a zenekar próbatermében készültek 2019/2020-ban, a master/keverés a Soundset Stúdió/Gyarmati Balázs munkája. A vokálokban Zoli és Gezbee mellett Ökrös Bea segített be.
A lemez szerzői kiadásban jelent meg, fizikai valójában a zenekartól rendelhető, az online felületeken/digitális áruházakban az EZSMusic terjesztésében érhető el.