Május végén jelent meg a Helikon Kiadó Trubadúr könyvek sorozatának újabb darabjaként Rob Halford Vallomás – eredetileg Rob Halford: Confess – című önéletrajzi kötete. Mint a Judas Priest jó néhány albumának kedvelője, természetesen nem gondolkoztam sokat a megvásárlásán, és mivel a kellő szabadidő is hamar összejött, nem pihentettem fél/egy évet a polcon (mint néha, más ilyen jellegű zenész-memoárt), míg nekiveselkedtem az elolvasásának. És ha akartam volna, akkor sem tudtam volna jobb dátumot kitalálni az erről szóló recenzió publikálásához, hiszen a Metal God pár nappal ezelőtt ünnepelte 70. születésnapját.
A 388 oldalas kötet címnegyedének tanulmányozásakor derül ki (mert a borítón nincs feltüntetve), hogy Ian Gittins közreműködésével készült el, ami persze semmit nem von le Mr. Halford fogalmazás-készségéről - szövegíróként (is) már több évtizede bizonyítja ezt.
A tartalomjegyzék, és a szerző rövid megjegyzése után azonnal megmártózhatunk a hatvanas évek legelejének (szó szerinti) légkörében, mert már a Bevezetőben a wallsalli G. & R. Thomas Ltd. fémipari üzem gőzprésének fullasztó füstfelhőjében kapkodhatjuk a levegőt a kisfiú Roberttel, amint minden nap ezen keresztül rohan át iskolába. Hatásos felütés, és még a heavy metal szókapcsolatot is kiválóan prezentálja. Ezek után persze visszarendeződik a helyzet, a gyermekkortól kezdődően a kronológia sorrendet tartva meséli el főhősünk privát életének történetét, ami legalább annyi helyet „követel” az oldalakon, mint a – már több mint öt évtizede működő – legendás zenekarának, a Judas Priest-nek pályafutás-összefoglalója.
A banda – itt felvázolt – biográfiája kellően részletgazdag (igaz, a reunion után történtek nagyobb léptékben kerülnek bemutatásra, mint az addigiak), és kissé dokumentarista jellegű, de utóbbin sokat színesít, hogy jó néhány humoros eset is felelevenítésre került… Például a szúnyogtámadás miatt megszületett gitárszóló, a (tévedésből) egy japán üzletember szállodai szobájába befújt tűzoltópor, a királynői fogadáson való részvétel, vagy a tükör előtt halántékra felrajzolt filctoll tetoválás sztorija.
Nálam minimálisan ront az összképen, hogy érzésem szerint a JP dalok társszerzőiként jegyzet legendás gitárduó egyik tagja, nevezetesen K.K. jóval kevesebbszer van megemlítve, mint Glenn, utóbbi „fényezése” egyértelműen szembetűnőbb. (Még jó, hogy a csapatból 2011-ben önként távozott Mr. Downing is írt egy önéletrajzot - és ezáltal néhány történet is már ismerősként köszönhet vissza, mert akad egy-két átfedés.)
A kalandos életút elmesélése abszolút (mondhatni zavarbaejtően) tabumentes, Rob egyaránt teljesen nyíltan beszél alkohol- és drogfüggőségéről, rendőrségi ügyeiről, és depressziójáról. Illetve, a magánéletének intim pillanatairól is, ami ez esetben viszont fokozottan „pikáns”, mert – ahogy az 1998. február 4-ei (előre nem eltervezett) coming out-ja óta az egész világ tud(hat)ja – a Metal God homoszexuális. Nincs mellébeszélés, finomkodás, az alkalmi szexpartnerek, de inkább egy állandó társ keresésének – zömében sikertelen – próbálkozásait, valamint az egyes kiemelt „akciókat” is felettébb naturális mivoltukban idézi vissza. Azonban, hadd ne döntsem már el én, hogy a hálószoba titkokat ennyire bensőségesen feltáró megnyilvánulás helyes-e vagy sem… Ez az ő könyve, és szerinte ez így van rendjén - idézem a fülszövegből: „…e sorok szerzője feslett életű pap, aki bűnt bűnre halmozott, most pedig eljött az ideje, hogy meg is vallja ezeket a bűnöket…”
A már szinte krónikusan konfliktuskerülő brit énekes huszonöt éve tartós párkapcsolatban él, de a bejelentést megelőzően, jó harminc éven keresztül átélt – a szexuális orientációja miatti kényszerű titkolózás okozta – frusztrációjával, félelmeivel is szembesíti olvasóit. Azt nem mondanám, hogy végig szomorkás a hangvétel, mert nagyon sok humor (és irónia) is került az oldalakra, de az is lejön, hogy az extravagáns színpadi megjelenéséről (szegecses, bőrös motoros „Fémisten”) is híres dalnok egy rendkívül érzékeny ember.
Visszatérve a zenéhez, az is egyértelműen kiderül Mr. Halfordról, hogy bár szíve csücske a heavy metal, de más zenei irányzatok felé is nagyon nyitott, és nem csak a kedvenc műfajához közeli stílusok érdeklik, valamint a mai napig rajongói lelkesedéssel közeledik a saját idoljaihoz, de akár egy frissen felfedezett zenekarhoz, előadóhoz is. Az viszont kicsit furcsa gondolkodásmód a szólókarrierének időszakából, hogy míg ő – bevallása szerint – nem hallgatta meg soha a Ripperrel készült JP lemezeket, de abban viszont bízott, hogy a Halford albumok elérték „néhai” társait, menedzserét, azaz kapcsolatfelvétel nélkül is kötelezően tudniuk kell(ett volna), hogy ő már készen áll a visszatérésre…
Mivel a könyv a tavalyi Covid-19 generálta karanténidőszakban íródott, ezáltal teljesen naprakész (a hazai kiadót is megilleti az elismerés, a nagyon gyors magyar nyelvű megjelenésért), így még a Judas Priest – eddig meg nem valósult – ötven éves jubileumi turnéjának díszletterveiről is szó esik benne. Úgyhogy ha tényleg megvalósul mindez, akkor most jól elspoilerezte Rob… Ami viszont nem megszokott, hogy ezek után egy, akár végrendelkezésnek is nevezhető gondolatsor is olvasható az Epilógusban.
A vaskos kötetben egy két részre osztott, összességében 12 oldalt elfoglaló fotógaléria is helyet kapott, a kihajtható fülekre egy rövid, kedvcsináló szövegrészlet, illetve – a leglényegesebbeket tartalmazó – Halford biográfia került. A tördelés szembarát, és elütések sem csúfítják ezt a kegyetlenül őszinte, bátor kinyilatkoztatást, érdekes olvasmányt.
koncertfotó: Judas Priest FB-oldal