2019-ben egy érdekes önéletrajzi kötet, a Flea: Acid for the Children - A Memoir látott napvilágot, aminek magyar nyelvű kiadása a Helikon gondozásában – a Trubadúr Könyvek sorozatának tagjaként – LSD gyerekeknek (a Red Hot Chili Peppers basszusgitárosának története) címmel tavaly nyár közepén, tehát példás gyorsasággal került a hazai zeneszeretők elé.
Már magának a könyvnek a megvásárlásával is nagyon sokat vártam, sőt, még utána is hosszú-hosszú ideig csak szemeztem vele itthon, pedig az előzetes érdeklődés természetesen nem csak annak szólt, hogy kötelezően be kell zsákolni egy újabb külföldi zenész életrajzát. Ugyanis 1989-ben, illetve ’91-ben, anno a megjelenésükkor, engem is megtalált az RHCP Mother’s Milk, valamint a Blood Sugar Sex Magic albuma, jó volt kissé kikacsintani a metalos/thrasher vonalból (amit persze azért nem vittem túlzásba), így megvolt a kapcsolódási pont a szerző felé, és az egészséges kíváncsiság is a mű iránt. Azonban valahogy csak nem jött a kellő késztetés, hogy levegyem a polcról, míg aztán nemrég csak rászántam magam… És nagyon meglepődtem!
Tudniillik – és a legfontosabb infó e könyvvel kapcsolatban, hogy – ez nem egy szokványos életrajzi darab. Mert „csak” az első húsz évet eleveníti fel főhősünk, az Ausztráliában született Michael Peter Balzary életéből, azaz az úgymond konkrét világsztárra válás már nem szerepel benne. (De gyorsan el is spoilerezem, készül a folytatás, azaz várhatóan a közeljövőben erről a korszakról is olvashatunk majd.) No, de lássuk, hogy akkor mit is tartalmaz ez az első rész!
Egy szinte kaleidoszkóp-szerű igen személyes memoárt. Aminek a megfogalmazása, azaz az itt lapokra került krónika rendkívül színesre, de kellően olvasmányosra sikerült, és ha ez valóban mind egyedül az RHCP társalapítójának a „műve” – tehát nem volt társ- vagy szellemíró, netán bértollnok az alkotás során – akkor egyértelműen minimum egy kalapemelés (is) jár érte. Azért akadnak időbeli kicsapongások, valamint az írás pillanatában rögzített elmélázások, múlton töprengések, de ezek semmit nem vonnak le a teljesítményből, csak még egyénibbé teszik a kötetet.
A trombitásként indult, majd idővel basszusgitárra váltó Flea már a legelején felteszi ránk a „szemüvegét”, hogy azon keresztül mi is láthassuk, sőt valamelyest át is élhessük a vele történteket. És ezek felelevenítését nem aprózza el, szemrebbenés nélkül avat be életének legvadabb, legbizarrabb, legszerencsétlenebb, sőt egyes esetekben legintimebb pillanataiba is, nem mismásolva el semmit - egymást követően, megállás nélkül zúdulnak ránk a legvaskosabb sztorik.
Mondjuk, miután megismerkedtünk a gyerekkorában átélt családi válsággal, valamint az akkor és tinédzserként az érzelmi életén ejtett rengeteg seb ismeretében ez amolyan kompenzálásként (vagy akár önterápiaként) is felfogható. Mindezeket hol vicces, hol keserédes, hol komoly hangvételben, megfogalmazásban, egyes esetekben még inspiráló hatást is keltve, de ami a legfontosabb, emberi „hangon” elmesélve kapjuk.
A magán- és korai zenészéletében történtek előadása mellett alaposan elmélyedhetünk a hetvenes évek (amerikai) zenei közegében, szinte minden stílust lefedve – zömében természetesen az underground színteret preferálva –, a különböző szubkultúrákban, és az azokban élők hétköznapjaiban. Néhány kisebb-nagyobb (hajmeresztő) kiruccanás kivételével legnagyobb részt pedig Hollywood utcáin, klubjaiban (sokszor a házak hátsó kertjeiben) maradva. Továbbá az ebben a miliőben mozgó csapatok nevesítésével, koncertjeik felelevenítésével, valamint lemezeik Fleára gyakorolt hatásait is bemutatva még háromdimenziósabbá – kis képzavarral, kézzel foghatóvá, szinte belélegezhetővé – válik az elénk tárt akkori művészvilág.
A figyelemfelkeltő, de inkább meghökkentő címével ellentétben – aminek magyarázata nyilvánvalóan megtalálható a kötetben – ez nem egy botránykönyv, azonban tartalma miatt nem is egy habkönnyű irodalmi alkotás. Viszont, a fentiek miatt már az első oldalaival magába szippant.
A tördelés szembarát, és helyesírási hibák, elütések sem zavarják az olvasást. A kihajtható fülekre egy nagyon rövid idézet, és egy nyúlfarknyi hosszúsági biográfia került, a könyv nagyjából közepén egy 16 oldalas fotógaléria is található.
A kiadványt az elmaradhatatlan köszönetnyilvánítás előtt azon koncertek, zenei albumok és filmek, valamint könyvek felsorolása zárja, amelyek hatással voltak a groove fontosságát sokszor kihangsúlyozó, és játékának fő alapelemének/ihletadójának tartó muzsikusra. Tartalomjegyzék viszont nincs, mert a 276 oldal csak négy részre, viszont számtalan – jóval több, mint száz – „alfejezetre”, blokkra tagolt, így ez lehetetlen küldetés (és felesleges is) lett volna.
Az LSD gyerekeknek… egy – a különböző tudatmódosító- és kábítószereket maga mögött hagyó –, már régen spirituális életet élő, a hatodik x felé közelítő ember rendkívül személyes és színes visszaemlékezése életének első két évtizedére, a felnőtté válására, és az útra, amely az RHCP létrejöttéig vezetett. Nem csak a zenekar rajongóinak ajánlott, hanem bárki számára, aki a megszokottól jócskán eltérő hangvételre és tartalomra vágyik egy ilyen jellegű könyv kapcsán.
koncertfotó: Flea Facebook-oldal