- Egy picit visszanyúlva a múltba indítanám az interjút, ha nem bánjátok. Norbi munkássága (remélhetőleg) mindenki számára ismert (a közeljövőben itt a portálon őt külön is kifaggatjuk majd), Andi te viszont hogyan, mikor érkeztél a zene világába előadóként?
Jung Andrea: - Én mindig előadtam. Óvodában a konyhás néniknek, otthon, a hintán állva a kertszomszédoknak. Tizenegy-két évesen, az utcánkban cirkuszi előadást szerveztünk a barátaimmal, amiben én voltam az énekesnő. (Mert ebben a cirkuszban ilyen poszt is volt.) (nevet) Közben elvégeztem az ének-zene tagozatos általánost és a hegedű szakot a zeneiskolában. Középiskolás koromban kamarakórusok, szimfonikus zenekarok váltották egymást, nyáresténként pedig egy egri szállodában énekeltem operett dalokat a zeneiskolai tanáraim kamaraegyüttesével. 18 éves koromra már sok fellépésen voltam túl, végül úgy hozta az élet, hogy a reklámiparban kezdtem karrierépítésbe, a zene pedig wellness maradt. Csak azt és akkor csináltam, amikor jólesett. Nem kapcsolódott sem kenyérharchoz, sem önmegvalósításhoz. A 2000-es években Norbival működtettünk egy latin zenekart, amivel néhány évig jártuk az országot, azon kívül különböző lemezekre is kaptam felkéréseket. Sok rajzfilmben és reklámban pedig a mai napig hallható vagyok.
- Sok női előadót, női énekessel felálló bandát hallgatsz? Ha igen, egy pár kedvencet felsorolnál? Ha nem, akkor nagyjából milyen arányban preferálod őket, illetve konkrétan mely zenei stílus/világ leginkább a kedvenced?
Andi: - A tízes, húszas éveimben a tesztoszteronhullámok, a rosszfiúk sodortak magukkal: 2Pac, Cypress Hill, Guns ’n’ Roses. Ma már az arány egyre inkább a női előadók felé billen. A női szövegvilág és dallamérzékenység többet mond nekem, mint egy férfi előadó dala. A közös sors, a női dolgok. Ezek jobban egymásra hangolnak minket. Ráadásul imádok vadászni, bújom a YouTube-ot. Ha meghallok filmben, reklámban egy érdekes dallamot, vagy hangszínt, azonnal keresem, ki ő. Így találtam rá Patty Griffinre, Agnes Obelre, Imanyra, KT Tunstallre, és sorolhatnám. A magyarokkal szigorúbb vagyok. Nem elég a dallam, a szöveg is törje össze a szívem! Így az épp klasszikusokká válók a kedvenceim: Lovasi Kispál-szövegei, Kiss Tibi, Varga Lívius, Pásztor Anna, Beck Zoli. Újabban pedig a magyar népzenébe sajdul bele nagyon.
- Koncentráljunk most már a Twin City-re. Hogy indult el a zenekar története? Egyszer az egyik vasárnapi ebédnél összenéztetek, hogy kellene csinálni együtt egy bandát? Vagy ne fantáziáljunk ilyen színpadias jelenetről, hanem szimplán csak elkezdtetek daltémákat, szövegeket összepárosítani, amik aztán egyre gyarapodtak?
Andi: - De, maradjunk a színpadi jelenetnél, nyugodtan! Egy nap odaültem Norbi mellé, és azt mondtam neki: Úgy unatkozom, csináljunk zenekart! (nevet)
Jung Norbert: - Igen. Javasoltam más dolgokat unalom ellen, de végül maradt a zenekar.
- Mit takar a Twin City név?
Andi: - Egy rakás utólagos, jól hangzó ideológiát. (nevet) Az alapításkor ez a név csak úgy kipattant a fejemből, de a későbbi működésünkhöz mégis jól passzol. A nő és férfi, a szöveg és zene különbözőségei, azonosságai, együtthatói. A szimbiózis, ami Norbi és köztem van. Ez a név minden olvasatban megállja a helyét.
Norbi: - Nem avatkoztam bele. Névadásból nem vagyok valami jó. Első hallásra megtetszett a név, rögtön megértettem.
- A formáció a 2011-es megalakulása óta milyen változásokon esett át?
Andi: - Mint a legtöbb, nem gazdasági alapon létrejött együttesben, a miénkben is voltak tagcserék. A „lakva ismerni meg egymást” egy zenekarban hatványozottan igaz. A működtetés nehézségei, vagy az eltérő szakmai, zenei és a kimondatlan igények is mind megbonthatják a látszólagos egységet. Jelenleg Roboz Réka (vokál), Nagy Donát (gitár), Éber Tamás (basszusgitár), és Tóth Zsolt (dobok) erősítik kettősünket.
- Ezeket tőletek független tényezők generálták, vagy egy egészséges fejlődés eredménye a mostani felállás, kiforrott megszólalás?
Norbi: - Az ilyesmit az élet generálja. Mivel amatőr zenekar vagyunk, tehát barátságból, lelkesedésből, hobbitevékenység gyanánt, a puszta örömért csináljuk. Ha ezek közül valami egyszer csak elmúlik, onnantól nem sok értelme van erőltetni. Azt tudom tisztelni, ha ilyenkor nem nyűglődik tovább az ember, hanem például szól, hogy így nem megy, keressünk más megoldást.
Andi: - Ez evolúciós folyamat. Ahogy alakultak a lehetőségeink és a dalok, úgy alakult maga a zenekar is. Volt, aki nem értett egyet a zenei iránnyal, ami felé menet közben fordultunk, viszont volt, aki pont azért csatlakozott hozzánk, mert megtetszettek a dalaink. Hangszeres zenészként én az elmúlt években a magyar népzenébe szerettem bele annyira, hogy megtanultam dorombon játszani, a hegedűmön pedig gyimesi, moldvai, széki, kalotaszegi, dunántúli dalokat tanulok. Ezek mind markánsan befolyásolják, hogy merre visz az utunk.
Norbi: - Nagyon örülök, hogy Andi zenekar alapításra ébredt, mert emiatt egy számomra teljesen új zenei stílusba kellett aktívan beleásni magam. Egy másféle gitározás, új hangszerelési megoldások, ének- és hangszerszólamok, ritmusképletek… Pont jókor, mert már magam is untam magam egy kicsit akkoriban zeneileg.
- Az utóbbi válasz nélkül is megkérdeztem volna azt, hogy: Andi „miattad” lett ilyen a zenekar zenéje, vagy Norbi ebben az esetben szándékosan lépett hátrébb az eddig (lemezeken) tőle megszokott hard rockos, metalos hangzástól, témáktól?
Andi: - Norbi a Twin Cityben nem akar metalt játszani. Neki ez egy óriási, szabad játszótér, ahol azt csinálhat, amit csak szeretne. Olyan hangszerelést, gitározást és dallamokat, amik mind benne vannak, csak a különböző zenei színterek, ahol eddig jelen volt, ezekre nem adtak lehetőséget. Miután elkészültünk idén májusban a Számolatlanul című albumunkkal, megkérdeztem tőle, milyen lemezt csinálna, ha gitáros valóját szeretné kiteljesíteni. Azt válaszolta: „Pont most csináltam meg.” És mindezt úgy, hogy még én is teret kaptam benne. A legnagyobb zenei büszkeségeim ehhez a lemezhez kötődnek. Jung Norbi híresen kritikus és rémesen maximalista. Vagy fordítva. Azt szokta mondani, hogy nálunk korbácsból van a kerítés. Ezért azt terveztem, hogy zeneileg szépen meghúzom magam, úgyis a szöveg az én terepem, azzal dolgozom, ahogy kedvem tartja. De közben éreztem, hogy Norbi egyre nagyobb beleszólást enged és kér is a zenébe, a hangszerelésbe. Egyre több ötletem ment át. A hegedűtémákat én hoztam, és a népzenei hangszerek is, mint az ütőgardon, tapan, doromb, szintén az én javaslatomra kerültek be. A végén még egy nagy elismerést is bezsebeltem tőle a doromb játékommal kapcsolatban. (nevet)
Norbi: (nevet)
- Az elmúlt években – a folyamatos koncertezés mellett – például többször is játszottatok a Dallamos Villamoson, Andi te pedig 2014-ben a „Legeredetibb frontember” különdíj büszke nyertese lettél a Cool Country Fesztiválon. Mit jelentenek számotokra ezek az elismerések? Egyáltalán a ti olvasatotokban mit jelent a siker?
Norbi: - Siker? Könnyű kérdésnek tűnik, de nagyon nem az. Hogy sokan nézzenek, sokat keress, halmozzanak el díjakkal, tenyeredből egyenek a koncertszervezők, felismerjenek az utcán, játssza a dalaidat a rádió, hívjanak zsűrizni tehetségkutatóba...? Nem tudnám megmondani, melyik a fontosabb, vagy melyik számít egyáltalán. Az biztos, hogy muzsikálni öröm, jó zenészekkel még nagyobb öröm, barátokkal, lelkes-népes közönség előtt pedig a legnagyobb öröm. Pénzért se rossz, de az inkább előny, nem mindig öröm.
Andi: - Az ember az élet minden területén vágyik az elismerésre, de fokozott veszélynek van kitéve az, aki olyan produktumot hoz létre, ami közönségfüggő. A színpad a legnagyobb egoetető és a legnagyobb gyilkos. Ha felmegyek, vállalom mindkettőt.
- Idén májusban jelent meg az első nagylemezetek, ami számomra kellemes meglepetést okozott. Hiszen egyre ritkábban lehet a hazai színtéren ilyen ízléses hangszerelésben megszólaló, de technikai bravúrokat sem nélkülöző, mindemellett rendkívül szórakoztató dalcsokorral találkozni, ráadásul még a külalakjában is ötletes és igényes a kiadvány. Elég sokat kellett rá várni, de úgy gondolom, abszolút megérte!
Andi: - Nagyon köszönjük! Örülünk, hogy ilyen komplex élményt jelentett! (nevet) Mágikus ereje van egy lemeznek. Ezt Norbi tudja nagyon érzékletesen elmondani.
Norbi: - Igazi örömmenet. Nincs igazán tétje, se kiadói igény, sem előző bombasztikus lemez árnyéka. Azt csinálunk, amit akarunk. Minden a dal és az elképzelés. Nem kell sem kihagyni, sem berakni semmit, amit magunktól ne akartunk volna. Addig lehet kísérletezni, amíg csak akarsz. Van olyan dal, amelyiknek három teljesen különböző hangszerelési változata is van. Nem azért, mert az utolsó a legjobb, hanem mert nyugodtan ki lehet próbálni minden őrültséget, mert az visz előbbre. Hátrány azonban, hogy soha nincs vége, mert mindig van valami új ötlet, ha pedig túl sokáig húzogatsz egy dalt, elkezded szép lassan meggyűlölni.
- Andi, nem akarok nagyon tolakodónak tűnni azzal a kérdéssel, hogy mi mindennel foglalkozol civilben, vagy mi a hobbid, de a szövegeid annyira egyediek, „jungandisak”, hogy mégis bepróbálkozok. Érezhetően szeretsz a szavakkal, hangulati elemekkel játszani. Honnan jön ez a részben kicsit önironikus, részben a szűkebb-tágabb környezet elé görbe tükröt tartó, de mégis nagyon szerethető, valóban testre szabott megfogalmazás?
Andi: - Hosszú eszmélés volt. Először SMS-eket írtam, aztán reklamációs leveleket, majd jöttek a Facebook-posztok. Viccet félre. Az írás fokozatosan követelt egyre nagyobb helyet. Gyerekkorom óta sokat olvasok, és már kiskamaszként próbálkoztam magam is kisebb novellákkal, versekkel, de az első komoly mérföldkő a szombathelyi és egri bölcsészkar volt. Előbbin oroszt, utóbbin filozófiát hallgattam, és ott kezdtem tudatosan figyelni az írásra, a szakdolgozatomat is 20. századi posztmodern orosz prózából írtam. Néhány éve, miután mindent elértem benne, kiszálltam a reklámiparból, és ma már minden időmet az írásnak szentelem. Újságíró vagyok egy kereskedelmi-gazdasági magazinnál, szerkesztő-riporterként jegyzem a Zeneszöveg.hu beszélgetések című videósorozatot, a dalszövegek mellett pedig a következő nagy ugrás az első könyvem megírása, amin jelenleg dolgozom. Ha azt mondod, hogy jungandis egy szöveg, az a legnagyobb boldogság.
- Az alkotómunka során mennyire inspiráljátok egymást, azaz közösen dolgoztok-e egy-egy dalon? Vagy külön-külön írjátok a zenét, illetve a szövegeket, és már a kész dolgokat mutatjátok meg egymásnak?
Andi: - Utóbbi. Egymástól függetlenül, párhuzamosan készül a zene és a szöveg, aztán féltávon tartunk egy egyeztető ülést. Kiválasztjuk, melyik dalra melyik szövegvázlat illik. Ha találtunk egyezést, visszabújunk a saját munkánkba kidolgozni a részleteket. Ebben a végső fázisban nagyon sokat segít Norbi zenéje. Pörög a fülemben folyamatosan, és hívja elő a végső szavakat, rímeket.
Norbi: - Igen, mindketten írunk, egymástól függetlenül. Aztán elkezdjük keresni a párokat. Melyik zene, melyik szöveggel… és egyszer csak kiderül, hogy valahogy mégse független. Kisebb igazításokkal mindig megtaláljuk a párokat. Olyan is előfordult, hogy egy már szinte kész dal szövegét inkább áttettük egy másik dalhoz, mert ahhoz jobban passzolt. És tényleg.
- A nemzetközi színtéren is elismert, és sokat foglalkoztatott Havancsák Gyula munkája a borító és a booklet. Az igen figyelemfelkeltő, jópofa, és zseniális frontoldal a ti koncepciótok volt, vagy Hjules-t dicsérjük érte?
Andi: - Ez teljes mértékben Gyula kezét, agyát dicséri. Azért fordultunk profihoz, mert olyan anyagot szerettünk volna. A munkához mindössze a dalainkat, a nyers, műtermi fotókat és a Norbival való 25 éves ismeretségét kapta. Ebből kiindulva alkotta meg ezt a találó, vicces grafikát, ami mindent magában foglal rólunk, és tökéletesen passzol a lemez dalaihoz.
- Amelyek mindegyikében benne van a (jó értelemben vett) slágerfaktor, de nem igazán látom azt, hogy nagyon „felkapott” lenne a rádióban, tévében, sajtóban a Twin City. Mit tesztek azért, hogy többen figyeljenek fel rátok, és a szerzeményeitekre? Vagy ez nem elsődleges, kiemelt téma nálatok? Illetve, milyen a viszonyotok a médiával?
Andi: - A kultúra nem egzakt terület. Olyan mozgatóelemei vannak, amik vagy nem publikusak, vagy nem kiszámíthatók. A zeneiparban egy olyan társasjátékot kell játszani, aminek senki nem ismeri a pontos játékszabályait, de ha egy bizonyos időt eltöltesz benne, olyan dolgokat tapasztalsz, amik szépen helyre teszik a naivitásodat. Mert sajnos országos naivitás azt hinni, hogy egy dal, vagy előadó pusztán azért, mert jó, nyilvánosságot kap. Van néhány regionális és online rádió, ahová bekerült egy-két számunk, egyszerűen úgy, hogy elküldtem, és megtetszett nekik, de ez igen ritka. Néhány évvel ezelőtt volt egy érdekes beszélgetésem egy vidéki rádió vezetőjével, aki történetesen régi osztálytársam. Elpanaszolta, hogy nem tudja kitölteni a magyar kvótáját, mert nincsenek jó dalok. Sürgetett, hogy küldjem a zenéinket. Mondtam neki, hogy küldtem már többször is, mégsem játssza. Persze, hogy nem – mondta –, a ti neveteket nem ismerik, az pedig elkapcsolási faktor. (Ezzel a kifejezéssel egyébként is szeretnek dobálózni. Ha hivatkozni kell valamire, azt mondják, elkapcsolási faktor.) Szóval, nem játszanak, mert nem ismernek. De ha nem játszanak, nem is fognak megismerni. Erről kellett volna Hellernek írnia. A 22-es csapdája.
Ugyanakkor a Rádió Rocknak és az akkori programigazgatónak, Kalácska Gábornak nagyon sokat köszönhetünk. Az Évezrednyi közhely című dalunk rotációba került náluk, ami rengeteget segített a zenekarnak, Gábor pedig az új rádiójába, a Hello FM-be is vitt minket tovább.
A népszerűsítéshez megpróbáltunk megragadni több lehetőséget, de nincsenek kellemes tapasztalataink. Az urambátyám, vagy ahogy Bödőcs Tibor mondja: a „retyerutya” még mindig virágkorát éli. Voltunk például olyan – zenei körökben ismert – pályázat meghallgatásán, ahol az előttünk lévő zenekar (szintén ismert) énekese a meghallgatás után leugrott a színpadról, és visszaült a pályázati bizottság zsűri asztalához. Innentől kezdve nem voltak illúzióink. Szóval most a „retyerutyára” gyúrunk. (nevet)
- Koncertprogramotokban a saját dalok mellett néhány feldolgozás is található. Ezeket mi alapján választjátok ki? Illetve, műsoraitok védjegyének számítanak a számok közötti frappáns felkonfok, vicces ki- és beszólások, „szómenések”. Anélkül, hogy minden „titkot” lelepleznék veletek kapcsolatban, érdekelne, hogy ezek mennyire spontán, tehát hely- és közönségfüggő megnyilvánulások? És ha titeket még nem ismerők állnak/ülnek a színpad előtt, akkor mennyire könnyű (vagy éppen nehéz) feladat őket megnyerni?
Andi: - A feldolgozásoknál nagy vitáink voltak. Egy külső dalnak helyet kell találni a programban, én pedig sokáig ezerszám szórtam befelé a kedvenceimet, mert úgy éreztem, amit én szeretek, azt mások is ugyanúgy. Tettünk is erre néha egy-egy kísérletet, bár szerintem ezeket Norbi leckéztetés gyanánt engedte be a műsorba, hogy rájöjjek, igaza van. (nevet) Az alapelv az, hogy olyat érdemes bevenni, ami hozzád, mint előadóhoz is tett valamit, de a közönség is rá tud kapcsolódni, főképp azért, mert ismeri.
Ami a kommunikációt illeti: egy-egy koncertre kitalálom, milyen téma mentén viszem a programot, de óriási különbség van egy fesztiválos fellépés és egy klubkoncert között. A nagyszínpados eseménybe csak módjával férnek bele a poénok és csapongások. Ott pörögni kell, hangoskodni, áttáncolni a színpadot, keresztbe. A klub viszont ebből a szempontból megengedőbb. Ott elfér minden spontaneitás. Sőt, szükséges. Az előre megírt poénok, csattanók csak a profi stand-uposoknak működnek. A helyszínen figyelek minden reakciót, mozdulatot, amit aztán egy adott pillanatban előveszek, és kiforgatok belőle valamit. Egy történetet, vagy egy viccet. Norbival ilyenkor egymásnak dobálgatjuk a „labdákat”, de azokra is számíthatunk, akik rendszeresen járnak a koncertjeinkre. Felszólnak, visszaszólnak, megy az adogatás. (nevet)
- Klipjeitek is sajátos képi világgal, nem az unalomig ismert imidzselemeket felhasználva készülnek. És már lassan a lemezanyag fele meg van filmesítve. A ti munkáitok remek példák arra, hogy nem kell mindenáron digitális trükkök sokasága, és gigaköltség ahhoz, hogy érdekes alkotások szülessenek. Ki ezeknél az ötletgazda, illetve terveztek-e még további videókat?
Andi: - A vizuális megjelenéseinket főként én tervezem és készítem. Ebben óriási segítségemre van két fotós barátunk, Tőrösné Kolozsy Erika és Bakonyvári Balázs (Baloophoto.com). Mindketten jól ismertek, sokat dolgoznak a rock színtéren. Jönnek, fényképeznek, forgatnak, bármikor kipattan a fejemből valami. De ebben az évben készült néhány olyan megjelenés is, amiben átengedtem az irányítást. A tavasszal kiadott lemezünk kapcsán Pandur-Balogh Norbert (NorthernLightsPhoto HU), aki a punk és alternatív szcénában ismert fotós, lőtt rólam egy különleges sorozatot. Az ő fekete-fehér látásmódja nagyon jól visszaadja a belső világomat. (Bár az én „filmnoirom” nem teljesen fedi a Twin City világát, hiszen abban nem egyedül vagyok.) Aztán a Kicsi pásztor című dalunk videoklipjére felkértük az imagiCore csapatát. Itt mind a sztori, mind a megvalósítás az ő munkájuk, és ahogy már szóba került, az album borítóját pedig Havancsák Gyula tervezte és rajzolta. Ezek különleges megjelenések a számunkra, mert általuk megtudhattuk, mit lát, hall a dalainkba és belénk a külső szem/fül. Az eredmények pedig lenyűgöztek minket.
Norbi: - Nem nagyon szólok bele a szakember munkájába. Azért hívsz szakembert, mert jobban tudja, mint te. Véleményem mindig van, de nem mindig mondom el. Nem azért, mert titkos, csak nem mindig van jelentősége. Ha együtt dolgozunk valakivel, és folyton okoskodunk, hogy inkább így meg úgy, az számomra mindig azt jelenti, hogy valószínűleg rossz párosítás vagyunk.
- Visszatérve az albumra. Norbi eddigi munkásságát előtérbe helyezve próbálkoztatok-e kiadóknál, vagy más szempontok alapján keresgéltetek?
Andi: - A kiadással könnyű dolgunk volt, mert a barátaink működtetik a Zeneszöveg.hu-t, így a lemez az ő gondozásukban jelenhetett meg.
- Mondhatjuk, hogy Twin City néven kettőtök projektje, egyben (közös) szólólemeze jelent meg?
Andi: - Abszolút.
Norbi: - Teljesen.
- Minden zenekar életében hatalmas mérföldkő az első nagylemez megjelenése, és ahogy ezt fentebb már elhangzott, ez nálatok sem volt másképp. Milyen további lépések következnek a Twin City életében? Egyáltalán, vannak rövidebb-hosszabb távú terveitek a formáció jövőjével kapcsolatban?
Andi: - Sok munka van még ezzel a lemezzel. Visszük tovább a hírét szervezőkhöz, rádiókhoz. Én amolyan fél-fatalista vagyok. Teszem a dolgom, amiben hiszek, de az eredményt ráhagyom a sorsra. Mert ilyen a hit. Hiába a „retyerutya”, mégis hiszel benne, hogy te leszel a mesehős, akinek azért sikerült, mert volt pár jó dala.
fotók: Pandur-Balogh Norbert (NorthernLightsPhoto HU), Tőrösné Kolosy Erika (T. Erika - Képes Rocksztorik), Bakonyvári Balázs (Baloophoto.com)