A magyar történelem bővelkedik dicső és drámai küzdelmekben, többségük azonban mostanra csak egy dátum a sok közül, amelyek lábjegyzetként szerepelnek a fejünkben. Hagytuk őket elmerülni a feledés homályába. A hősök tettei és szavai elhalványultak, árnyékba borultak, a jelenkor embere számára értelmezhetetlenné és távolivá váltak. „Nem emlékezhetünk minden egyes névre és dátumra, mert akkor minden hónapra jutna egy hajdanvolt történelmi pillanat ünnepe” - hangozhatna a jelen kritikája. De vajon hány olyan nép van a világon, amelynek ennyi hőse, ennyi gigászi csatája és harca lenne a korona, az ország, a nemzet fennmaradásáért? A magyar történelem az önfeláldozásról szól, ha ezt elfelejtjük, ha nem értjük és nem ismerjük meg azokat, akik vérüket ontották a múltban a jövőért, vagyis a jelenünkért, akkor meghozzuk-e majd a szükséges áldozatot, ha a kiszámíthatatlan sors minket is kihívás elé állít?
Egy hónappal ezelőtt volt szerencsém Egerben járni és hosszú idő után újra meglátogatni a várat, amely a védők hősiességének köszönhetően bevehetetlennek bizonyult I. Szulejmán több tízezer fős török hadseregének. Szigetváron először járok. Itt ért végállomásához az Oszmán Birodalom legnagyobb szultánjának földi léte, és bár Egerrel ellentétben Szigetvár elesett, a töröknek mégsem volt oka arra, hogy győzelmet ünnepeljen. A hódító túlerő ismét a kevesek heroikus önfeláldozásával találkozott. Ahogy Egerben, Szigetváron is valami megfoghatatlant keresek, egy érzést, egy benyomást, ami elém vetíti a 450 évvel ezelőtt történt véres események archetípusát.
A település kopottasan viseli a Leghősiesebb Város címét. A Zrínyi-emlékév nem csupán arról szól, hogy Szigetvárra és a hős várvédő vitézekre irányítsa a figyelmet, megbecsültebb helyet biztosítva számukra a magyar történelemben, hanem egy lehetőség is a város felemelkedésére és fejlődésére. Zrínyi kirohanásának hagyatéka, a török kori emlékek a turizmus fellendülésével kecsegtetnek, Szigetvár nem titkolt célja, hogy a múltat a saját javára fordítsa. A „Zrínyi Miklós – Szigetvár 1566” Emlékbizottság által szervezett Zrínyi Napok (szeptember 5-11.) számos kulturális programmal alapozza meg hagyományteremtő módon a város ezirányú céljait. A magas szintű török és horvát delegációk érkezése pedig remek alkalom arra, hogy Szigetvár történelmi értékeinek hírét, vendégszeretetét a határon túlra is vigyék.
A Zrínyi Napok egyik kiemelkedő eseményére, a várban felállított új Zrínyi Miklós-emlékmű avatására érkezem. A programfüzet szerint Horvátország és Magyarország köztársasági elnökei, Kolinda Grabar-Kitarovic és Áder János közösen avatják fel Szabó Tamás szobrászművész alkotását, a Szigetvár 1566-os védőinek tiszteletére emelt szoborcsoportot. Az ünnepélyes eseményen eredetileg részt vett volna Recep Tayyip Erdogan török államfő is, de a július 15-i katonai puccskísérlet után sejthető volt, hogy más dolga akad majd. A hivatalos közlés szerint a G20-ak találkozója és „egyéb elfoglaltságai” miatt nem kerül sor a látogatására. Veysi Kaynak miniszterelnök-helyettes és delegációja képviseli Törökországot Szigetváron.
A Zrínyi Napok külföldi delegációi a nemzetközi sajtót is Szigetvárra vonzzák. A vár közepén egy vékony sávban elkordonozott beton- és sárszigeten újságírók, fotósok és operatőrök kisebb serege hadakozik azért, hogy minél jobb pozícióból lásson rá az avatásra, amelyre nagyszámú külföldi, horvát, török turisták, illetve természetesen szigetváriak is kíváncsiak. A fotósok és az operatőrök rossz szervezésre panaszkodnak, mert az úgynevezett sajtósziget előnytelen szöget biztosít a felvételek elkészítésére, ráadásul a zsúfoltság is behatárolja a mozgáslehetőségüket. Az ünnepélyes esemény a meghirdetett 11 órához képest némi csúszással indul. Kezdésnek Zrínyi korabeli öltözetű magyar és horvát hagyományőrzők vonulnak fel, majd az állami vezetők megérkezése után sorban elhangzanak a Magyar Honvédség katonazenekarának közreműködésével a nemzeti himnuszok. Az avatóünnepséget Áder János nyitja meg. Alaposan megszerkesztett, előre megírt beszédet olvas fel papírból, felidézve Szigetvár ostromának napját, méltatva Zrínyi Miklóst, illetve magyar és horvát vitézeinek hősies küzdelmét, bátor kirohanását. Kolinda Grabar-Kitarovic Zrínyi horvát gyökereire emlékeztetve arról beszél, hogy a hadvezér nevét Horvátországban is büszkeséggel ejtik ki, ha áldozatvállalásról van szó. Áderrel ellentétben aktuálpolitikai húrokat is megpendít: fontosnak nevezi, hogy a NATO-tag, uniós tagjelölt Törökországgal együttműködve állják útját a békétlenségnek és az ellentéteknek. Az csak a két államfő beszéde után derül ki, hogy Veysi Kaynak szavaira még várnom kell. Bár Áder János és Kolinda Grabar-Kitarovic mellett a török miniszterelnök-helyettes is koszorút helyez el a szoborcsoportnál, Veysi Kaynak csak a Török-Magyar Barátság Parkban mond beszédet. Az első gondolat, ami eszembe jut, hogy barátság és tisztelet ide vagy oda, de Zrínyi harcos szobrának árnyéka kényelmetlenül hathat a török félre.
Hogy mennyire mást jelent Szigetvár a törökök számára, azt hamar megtapasztalom a Török-Magyar Barátság Parkhoz érve. Az első benyomásom itt már jóval határozottabb, mint a várban volt. A Park, amely 1994-ben a Török Köztársaság kezdeményezésére és anyagi támogatásával jött létre, I. Szulejmán szultán születésének 500. évfordulóján, egyértelműen zarándokhelynek számít a törököknek. Most pedig egyenesen úgy fest, mint egy győzelmet ünneplő török tábor. Korabeli ruhába öltözött zenészek dobolnak, énekelnek, oszmán-török félholdas és lófarkas zászlók lengenek. A koszorúzásra készülő Magyar Honvédség katonái itt csupán háttérben álló díszletként hatnak. Pontosan így érzem magamat én is. Ebben a török ünnepi hangulatban van valami bizarr, miközben tudom, hogy 450 éve pontosan ezen a napon halt hősi halált Zrínyi Miklós, akinek aztán fejét vették a törökök és a Habsburg császárnak küldték „ajándékba”. Most pedig itt van a „feje” ebben a „török táborban” legnagyobb ellensége mellett, akit sajátjai lófarkas zászlókkal és énekkel ünnepelnek a szigetvári kirohanás napján.
Ironikus. Próbálom megérteni, de szemet szúr az is, hogy a barátság és megbékélés, a kölcsönös tiszteletadás jegyében nem Zrínyi és Szulejmán portrészobra között helyezkedik el a pulpitus, ahonnan a török miniszterelnök-helyettes mond beszédet, hanem közvetlenül a szultán arcképmása mellett. De lehet, hogy csak én látok bele olyat, ami valójában nincs.
Veysi Kaynak török miniszterelnök-helyettes többször is kihangsúlyozza a török-magyar-horvát barátság fontosságát és köszönetét fejezi ki az iránt is, hogy a július 15-i katonai puccskísérlet után Magyarország volt az első, aki támogatásáról és szolidaritásáról biztosította a kormányt. Veysi Kaynak kijelentései között azonban akadnak zavarba ejtő állítások is.
A török miniszterelnök-helyettes szerint „azokat a területeket, ahol az Oszmán Birodalom terjeszkedett, nem elfoglalta, nem legyőzte, hanem csak odaérkezett”. Azt is kiemeli, hogy az Oszmánok a hódításuk alá eső területeken nem tiltották be az ott élők vallását, nyelvét, majd kihangsúlyozza: „az Oszmánok sohasem követtek el népirtást”. Magyarország számára az Oszmán Birodalom ideérkezése rengeteg véráldozattal, az ország három részre szakadásával és egy 150 éves hódoltsággal járt. Ami pedig a szabad vallásgyakorlást illeti, ennek keményen megkérte az árát adó formájában az Oszmán Birodalom. A népirtás elutasítása sarkalatos pontja a török politikának. Jelenleg is feszültségek terhelik a német és török kapcsolatokat, mert június elején a német szövetségi parlament népirtásnak minősítette az egykori Oszmán Birodalomban 101 éve elkezdett örményellenes mészárlásokat. A török politika folyamatosan visszautasítja a népirtás elleni vádakat, és ezt minden lehetséges fórumon igyekeznek hangsúlyozni.
Veysi Kaynak a beszéde végén reményét fejezi ki, hogy a Magyarország, Horvátország, Törökország közötti barátság végtelenségét megőrző szimbólumává válik a Török-Magyar Barátság Park. Továbbá arra biztatja honfitársait, hogy turistaként látogassák meg Szigetvár és az ország török kori emlékeit. Az ünnepség végén a miniszterelnök-helyettes és delegációja körbejárja a parkot, miközben a portrészobrokat megrohamozza a fényképet, szelfiket készítők tömege. Én is közelebb próbálok jutni, hogy néhány fotót készíthessek, így botlom a török delegáció egyik tagjába, aki megkér rá, hogy készítsek róla egy fényképet. De úgy, hogy a háttérben csak Szulejmán arcképmása látszódjon. Biztos, ami biztos, vagy tízet csinálok neki. Eszembe jut utána, hogy trollkodásból kellett volna egy olyat is fényképezni, amin Zrínyi feje is látszódik. Valahogy az az érzésem, hogy az nem kerülne ki az Instagram oldalára...
A következő állomásom Szulejmán szultán elveszett zarándokvárosa. Ha már Szigetváron vagyok, akkor kihagyhatatlan ez a régészeti szenzáció, amely elképzelhető, hogy nagyobb zarándokhellyé válhat, mint most a park. Sokáig nem tudták pontosan, hogy hol is helyezkedhetett el Szulejmán türbéje. 2015 decemberében jelentették be, hogy minden valószínűség szerint megtalálták a szultán egykori sírhelyét, valamint egy unikális oszmán kori települést a szigetvár-turbéki szőlőhegyen. Útban az ásatás helyszínéhez, próbálom elképzelni, hogy milyen lesz majd a történelem egyik jelentős uralkodójának egykori sírhelyénél állni. Szulejmán itt halt meg még Zrínyi kirohanása előtt, de csak a belső szerveit temették el a hagyományoknak megfelelően.
Némileg csalódás fog el a megérkezésem után. Néhány kiásott gödrön és alapon kívül semmi különlegeset nem látok, nem érzek. Persze előzőleg már láttam képeket az interneten az ásatásról, valahogy mégis hiányérzetem van. Inkább azt találom érdekesnek, hogy mindezt szó szerint a kertek alatt találták meg, a nagy szultán egykori türbéjének közvetlen szomszédságában egyszerű szőlőkertes házak állnak, az ásatáshoz egy tyúkudvar mellett vezet el az út. Kíváncsi vagyok, a helyi lakosok mit szólnak hozzá, hogy mindenféle népek vágnak át a házaik között és nyugodt, csendes napjaiknak örökre vége.
A nap második felébe még belefér a hagyományőrzők egy maroknyi csapatának felvonulása és bemutatója Szigetvár Zrínyi terén, majd ismét a várban folytatódnak a programok.
A már délelőtt felavatott szoborcsoportot Földváry Gábor, a Honvédelmi Minisztérium jogi és igazgatási ügyekért felelős helyettes államtitkára, Tomislav Ivic horvát védelmi miniszterhelyettes és Hóvári János, a Zrínyi Miklós Emlékbizottság elnöke koszorúzza meg. Az utolsó esemény, ami még a noteszemben szerepel, a Nemzeti Kegyeleti Megemlékezés, amelyen Simicskó István honvédelmi miniszter és Tomislav Ivic is beszédet mond. Az est egyik humoros momentuma, hogy a honvédelmi minisztert Simicska Istvánként köszöntik. „Most akkor bemutatkozom Simicskó Istvánként is” – kezdi beszédét a színpadon a miniszter. Ha rangsort kéne felállítanom, vagy jellemeznem kéne retorikai képességeik alapján a nap felszólalóit, akkor Áder Jánost nevezném a legunalmasabbnak, Veysi Kaynakot a legérdekesebbnek, Simicskót pedig a legjobbnak. Beszédében ügyesen, de nem kampányszagúan von párhuzamot a 450 évvel ezelőtti események tanulságát összefoglalva a jelen kihívásaival. A miniszter szerint az Európai Unióban összefogásra és erős hitre van szükség, ami „tiszteletet ébreszt és ad mások felé és másoknak is”, ugyanakkor a kultúrák, civilizációk összekeveredése ellen foglal állást. Tomislav Ivic beszédéből egy szót sem értek, senki nem gondolt arra, hogy nem ártana egy tolmács. Természetesen mindenki megtapsolja, de a jelenlévők kilencven százalékának lerí az arcáról, hogy nem tudja, miről beszélt a horvát miniszterhelyettes.
Szigetvári napom fáklyás felvonulással és egy tűzgyűrűvel ér véget Zrínyi és vitézei szobra körül. A programsorozatnak azonban még nincs vége, egészen vasárnapig tartanak a kulturális események.