Jellemző manapság, hogy temérdek sok film készül, már minden nap több tucat új filmet dobnak piacra szerte a világon, jobbnál jobb technikákkal, kamerákkal, vágóképekkel, effektekkel színesítik. És talán éppen e nagy dömping az oka, hogy valahogy a legjobb minőségben készült filmek között, ha vannak is, de alig találjuk meg a nyíltan vallási témájúakat. Érdekes, hogy átrendeződött a világ. Hajdanán, a középkorban még portrékat is alig készítettek, a festészet és egyáltalán minden művészet csakis úgymond „vallási”, tehát a lelki élet mélyére rámutató alkotásokat hozott létre. Ennek persze az is volt az oka, hogy a festékek jóval drágábbak volt annak idején, mint ma, ezért csak a legértékesebb dolgokra használták.
A művészet mennyiségi növekedésével azonban nyilvánvalóan szétaprózódik, elrejtőzik a minőség, és majdnemhogy úgy kell már keresni, mint tűt a szénakazalban. De most igazi irány-tűre bukkantunk!
A kisfilm, amit ajánlunk, Anastasia Galkina rendezésében készült el 2015 februárjában. A rendező egy interjúban elismerte, nehéz próbatétel vallási témában forgatni ma, mivel egy elidegenedés jellemző. Egy férfi reverendában a filmvásznon rögtön negatív reakciót vált ki a nézőből. Hozzátette, véleménye szerint egy sztereotípia is jellemző az egyházzal szemben, amely nem gondol a papok belső harcaira, küzdelmeire.
Anatoly Velmyakin, a Kazan Teológiai Szemináriumának rektorhelyettese azt reméli, ez a kisfilm a fiatalokat a magas ideákra emlékeztetheti. „A célközönségünk főleg az egyházon kívüli fiatalok voltak, akiket bátorítani szeretnénk a filmmel arra, hogy elmélkedjenek spirituális kérdéseken. Persze ha néhányan közülük úgy döntenek esetleg, jelentkeznek a Kazan Teológiai Szemiáriumba, nagyon hálásak leszünk.” – tette hozzá.
A páratlan művészi megformáltságú film magáért beszél, de mégis érdemes néhány apró üzenetére felhívni a figyelmet. Előszöris arra, hogy minden, ami ellenségemnek tűnik, lényegében én magam vagyok (ahogy a filmen látjuk, az egyik növendék „magát” dobja hátba). Másodszor arra, mennyire nagy segítséget tudnak jelenteni egy igazán szerető, és nekünk az igazi boldogságot, az igazi szabadságot és jót akaró barátok, akik sem pártfogolni nem akarják rossz énünket, sem nem lelik élvezetüket abban, ha saját sötét oldalukhoz hasonlót sikerül belőlünk kicsikarniuk, hanem igazán minket szeretnek, szabadon, tisztán, az irigység fojtogató érzése nélkül, és ha kell, őszintén összetörik magunkról alkotott hamis és hiú elképzeléseinket. Végül pedig arra, hogy mindenkinek van a jó mellett rossz oldala is. Emberek vagyunk, ami azt jelenti, hogy bár megvan bennünk a tökéletesség apró magva is, nem vagyunk tökéletesek. És éppen annál kevésbé vagyunk azok, mennél inkább le akarjuk tagadni rossz énünk létezését. Ugyanis ha így teszünk, éppen akkor dobjuk oda a gyeplőt negatív alteregónknak. Tudomásul kell vennünk, a saját lelkünk mindig is egy csatatér lesz, melyben saját rossz és jó szándékaink, énünk csap össze egymással. A béke csak a jó nem elhazudott, hanem valódi felsőbbségével érhető el. Ezért inkább úgy kell saját rossz oldalunkkal szemben viseltetni, mint a növendékek, szilárdan megvetve lábunkat vele szemben, nem félve tőle, inkább szánva őt, és kimosolyogva erőlködéseit igazán a „saját” pártunkra állni.
A film megjelenése után az akciófilmekhez szokott közönség szemével az ember várta volna a folytatást. Én úgy gondolom, nem is igazán lehetne folytatni a filmet, hiszen a záró párbaj valójában minden pillanatban zajlik, mikor érezhetőbben, mikor gyengébben. És a nagy szembenézés, a kísértők csábító játéka, és ugyanakkor félelmük apró jelei, nagy igyekezetük, hogy jelentőségteljesnek, bátornak tűnjenek, és a papnövendékek igaz hittől, bizonyosságtól csillogó, szikrázó tekintete, rendíthetetlen, szilárd állása, majd bátor lépteik, mint a film hátterében a szívdobogás, minden pillanatban jelen vannak, nem evilági időben zajlanak, hanem az élet minden egyes pillanatában, minden egyes emberben, egy időfeletti valóságban.