Száz éve futamított meg húsz magyar katona két zászlóaljnyi románt

A 7-es huszárok géppuskaállása szlanikfürdőnél

A román árulást követően az első világháború új keleti hadszíntere is lehetőséget adott a magyar vitézek remeklésére. Hadi erényeink öregbítéséhez nagyban hozzájárult az a 100 éve kezdődött, nem mindennapi ütközet, melyben egy maroknyi magyar katonának sikerült visszavernie két teljes román zászlóalj rohamát.

Az 1917 januárjában több napon keresztül dúló fetisoarai csata minden kétséget kizáróan az első világháború egyik legbravúrosabb magyar harci cselekményei közé tartozik.

A Háromszéktől 70 kilométerre fekvő, román szempontból létfontosságú magaslatot a 7. huszárezred kötelékébe tartozó 3. lövésszázad katonáinak – a 12-es huszárezred katonáival karöltve – január 10-én sikerült rohammal elfoglalnia az Erdélyből való kiszorulás ellenére továbbra is nagyon aktív, időről időre újabb támadásokkal kísérletező ellenségtől.

A haditetteiről méltán híres, az akcióért 3. osztályú Vaskorona-renddel kitüntetett Rakovszky György főhadnagy (aki később a 2. magyar hadsereg vezérkari főnöke lett – a szerk.), a magaslatot birtokba vevő csapatok parancsnoka, a következőképpen emlékezett vissza a körülményekre:

"(A) járatlan és behavazott erdős hegyvidéken előretolt gyenge rajvonal helyzete alig volt rózsásnak nevezhető. Hozzájárult még, hogy az egész utánpótlást egy nyomorúságos öszvérúton kellett lebonyolítani."

nagyrákói és kelemnfalvi Rakovszky György főhadnagy

A román csapatok ezt követően erőnek erejével, több napos véres próbálkozások során igyekeztek visszafoglalni a hegyvidéki állásokat. Rakovszky nem hallgatja el, hogy a regáti haderő is tudott felmutatni kiváló küzdőszellemet:

"Ellentámadás ellentámadást követett s a románok bátorsága és kitartása nem hagyott kívánni valót."

A Keleti-Kárpátok bércei

Már január 11-étől folyamatosan próbálták áttörni a magyar állásokat, melyeket ilyen rövid idő alatt a védők nem tudtak kiépíteni, mivel a fagyott földben csak nagy nehézségek árán tudtak árkokat ásni.

"Ha az állás eszerint műszakilag nem is volt készen, de készen várták a támadást az állást védő huszárok, kik előreirányítva puskáikat és gépfegyvereiket jól célzott tűzzel fogadták a támadókat"

– áll a 7-es huszárok ezredalbumában.

A románok tisztában voltak a Fetisoara magaslat fontosságával, így éjjel-nappal folyamatosan próbálkoztak annak visszafoglalásával, a hadiszerencse azonban a magyar csapatok mellett állt, és bár az ellenség jó néhányszor bejutott a huszárok vonalaiba, tartósan nem tudta megvetni a lábát és komoly veszteségeket szenvedett. Olyannyira, hogy a magyarok idővel az elesett román katonák kézigránátjaiból tudták pótolni a saját lőszerhiányukat, az ellenfél veszteségeit pedig csak 12-én 250 főre becsülték, amihez hozzájött még a 14-én hadifogságba esett további 50 baka. Ebből a parancsnokok arra következtettek, hogy a huszárokkal minimum két teljes zászlóalj néz farkasszemet.

A 7. honvéd huszárezred egyik géppuskás osztaga

Január 16-ára az ellenség még egy utolsó, döntő rohamot határozott el. Az ekkorra már a tűrőképességük határán lévő, "az eddigi nehéz harcok és nagy testi fáradalmak és nélkülözések folytán" kimerült, lőszerben is "aggasztó hiányt szenvedő" magyar csapatok reggel még nyugalomra ébredtek és a délelőtt is csöndesen telt, ám Rakovszky elbeszélése alapján délután három órakor elszabadult a pokol. Olyannyira, hogy az addigi eredmények mind veszni látszottak:

"Pár perccel az első rajtaütés után már felhangzott a sűrű tömegben rohamra induló ellenség vérfagyasztó 'hurrá'-kiáltása. A sűrűség leple alatt ugyanis sikerült neki rohamcsapatjait közvetlenül állásunk előtt elhelyezni s ennek folytán egy erős lendülettel az út két oldalán a magaslatot elfoglalni. A gyenge védőrséget egy-kettőre ledobták."

A román túlerőnek mindössze néhány vitéz katona állt ellen:

"A bal szárnyon levő raj az első szakaszból, Faragó szakaszvezetővel, már körül volt kerítve, s részben el is fogva, s az ellenség már a hegy innenső oldalán nyomult a század zömének hátába és oldala ellen."

A 7-es huszárok géppuskaállása szlanikfürdőnél

"Szemben az erősen támadó ellenség, a vonal mentén a rendetlenül visszavonuló szomszédok, oldalt és hátul a bekerítő ellenség s ennek dacára hősiesen védték állásukat s teljes nyugalommal lőttek, mit sem törődve a hátuk mögötti eseményekkel."

A hősies helytállás és példamutatás nem is maradt eredmény nélkül, amint a bajtársak látták, hogy a kis csapat a helyén maradt, ők is újult erőre kaptak:

"A pár perc előtt még fejvesztetten menekülők vad 'hurrá'-kiáltással szuronyt szegezve vetették magukat a betört ellenségre s kidobták az állásból."

A megindult katonák nemzeti imádságunkkal ajkukon rohanták le az imént még támadásban lévő román erőket:

"(...) először néhányan, később mind többen és többen énekelni kezdtek és hatalmasan csendült fel az 'Isten áldd meg a magyart', mindig tovább és tovább terjedve s túlhangozva a gépfegyverek kattogását és karabélyok ropogását."

Őrszem a Kárpátokon

"A magyarok Istene nem hagyta cserben vitéz fiait!"

A korabeli visszaemlékezésekből kiderül: ekkorra már "valósággal torlódó román hullahegyek" borították a Fetisoarát.

A 7. huszárezred tisztikara

A 12-esek ezredtörténete is megemlékezik az embert próbáló verekedésről, külön kiemelve az alakulat tizenkettedik hősi halált halt tisztje, László János zászlós emlékét, aki a 4. géppuskaszázadért felelt és az alakulat "egyik legvitézebb katonája" volt:

"A Fetisoara fehér havát gyermekded testének kiömlő vére pirosra festette, s egy hős, szeretett bajtárs halálával ismét ritkult tisztikarunk."

E győzelemnek is köszönhető, hogy a Monarchia csapatai meg tudták szilárdítani helyzetüket a Bukarestig majd a Szeret folyó vonaláig űzött ellenséggel szemben. Azonban hála a románoknak nyújtott orosz erősítésnek, illetve a nyugati nagyhatalmak fegyverszállítmányainak, az osztrák-magyar-német-bolgár-török erők nem voltak képesek további meghatározó csapást mérni a köpönyegforgatóra és egy permanens patthelyzet alakult ki, amit majd csak a Monarchia összeomlása old föl 1918-ban.

Rakovszky később IV. Károlynak is eldicsekedhetett

Károly erdélyi látogatása során kérdezte a főhadnagyot érdemrendjeiről:

"Önnek szép kitüntetései vannak. Hol és miért kapta a Vaskorona-rendet?
 
IV. Károly Erdélyben
Forrás: Fortepan

Röviden elmondtam, hogy két ellenséges zászlóalj visszavetéséért kicsiny, húsz ember és két gépfegyverből álló csapatommal a D. Fetisoara magaslaton Romániában.

Ez nagyon szép – szólt a dicsérő felelet – különben is tudom, hogy az én lovasaim lóról leszállva is mindig kifogástalanul harcoltak."

 

Amikor még Károlyi Mihály is a "Kárpátok tigrisének" vallotta magát

Az 1916. augusztus 27-ei román árulásról és Erdély lerohanásáról Bukarest bevételének százéves évfordulója kapcsán már portálunk is készített egy összefoglaló cikket: A világháború kitörésekor még névlegesen szövetségesnek számító Román Királyság 1916 augusztus 27-én támadta hátba az Osztrák-Magyar Monarchiát, miután az Antant arról biztosította Bukarestet, hogy győzelme esetén megkapja Erdélyt, sőt kis híján a Tisza vonaláig egész Kelet-Magyarországot.