Az 1917 januárjában több napon keresztül dúló fetisoarai csata minden kétséget kizáróan az első világháború egyik legbravúrosabb magyar harci cselekményei közé tartozik.
A Háromszéktől 70 kilométerre fekvő, román szempontból létfontosságú magaslatot a 7. huszárezred kötelékébe tartozó 3. lövésszázad katonáinak – a 12-es huszárezred katonáival karöltve – január 10-én sikerült rohammal elfoglalnia az Erdélyből való kiszorulás ellenére továbbra is nagyon aktív, időről időre újabb támadásokkal kísérletező ellenségtől.
A haditetteiről méltán híres, az akcióért 3. osztályú Vaskorona-renddel kitüntetett Rakovszky György főhadnagy (aki később a 2. magyar hadsereg vezérkari főnöke lett – a szerk.), a magaslatot birtokba vevő csapatok parancsnoka, a következőképpen emlékezett vissza a körülményekre:
"(A) járatlan és behavazott erdős hegyvidéken előretolt gyenge rajvonal helyzete alig volt rózsásnak nevezhető. Hozzájárult még, hogy az egész utánpótlást egy nyomorúságos öszvérúton kellett lebonyolítani."
A román csapatok ezt követően erőnek erejével, több napos véres próbálkozások során igyekeztek visszafoglalni a hegyvidéki állásokat. Rakovszky nem hallgatja el, hogy a regáti haderő is tudott felmutatni kiváló küzdőszellemet:
"Ellentámadás ellentámadást követett s a románok bátorsága és kitartása nem hagyott kívánni valót."
Már január 11-étől folyamatosan próbálták áttörni a magyar állásokat, melyeket ilyen rövid idő alatt a védők nem tudtak kiépíteni, mivel a fagyott földben csak nagy nehézségek árán tudtak árkokat ásni.
"Ha az állás eszerint műszakilag nem is volt készen, de készen várták a támadást az állást védő huszárok, kik előreirányítva puskáikat és gépfegyvereiket jól célzott tűzzel fogadták a támadókat"
– áll a 7-es huszárok ezredalbumában.
A románok tisztában voltak a Fetisoara magaslat fontosságával, így éjjel-nappal folyamatosan próbálkoztak annak visszafoglalásával, a hadiszerencse azonban a magyar csapatok mellett állt, és bár az ellenség jó néhányszor bejutott a huszárok vonalaiba, tartósan nem tudta megvetni a lábát és komoly veszteségeket szenvedett. Olyannyira, hogy a magyarok idővel az elesett román katonák kézigránátjaiból tudták pótolni a saját lőszerhiányukat, az ellenfél veszteségeit pedig csak 12-én 250 főre becsülték, amihez hozzájött még a 14-én hadifogságba esett további 50 baka. Ebből a parancsnokok arra következtettek, hogy a huszárokkal minimum két teljes zászlóalj néz farkasszemet.
Január 16-ára az ellenség még egy utolsó, döntő rohamot határozott el. Az ekkorra már a tűrőképességük határán lévő, "az eddigi nehéz harcok és nagy testi fáradalmak és nélkülözések folytán" kimerült, lőszerben is "aggasztó hiányt szenvedő" magyar csapatok reggel még nyugalomra ébredtek és a délelőtt is csöndesen telt, ám Rakovszky elbeszélése alapján délután három órakor elszabadult a pokol. Olyannyira, hogy az addigi eredmények mind veszni látszottak:
"Pár perccel az első rajtaütés után már felhangzott a sűrű tömegben rohamra induló ellenség vérfagyasztó 'hurrá'-kiáltása. A sűrűség leple alatt ugyanis sikerült neki rohamcsapatjait közvetlenül állásunk előtt elhelyezni s ennek folytán egy erős lendülettel az út két oldalán a magaslatot elfoglalni. A gyenge védőrséget egy-kettőre ledobták."
A román túlerőnek mindössze néhány vitéz katona állt ellen:
"A bal szárnyon levő raj az első szakaszból, Faragó szakaszvezetővel, már körül volt kerítve, s részben el is fogva, s az ellenség már a hegy innenső oldalán nyomult a század zömének hátába és oldala ellen."
"Szemben az erősen támadó ellenség, a vonal mentén a rendetlenül visszavonuló szomszédok, oldalt és hátul a bekerítő ellenség s ennek dacára hősiesen védték állásukat s teljes nyugalommal lőttek, mit sem törődve a hátuk mögötti eseményekkel."
A hősies helytállás és példamutatás nem is maradt eredmény nélkül, amint a bajtársak látták, hogy a kis csapat a helyén maradt, ők is újult erőre kaptak:
"A pár perc előtt még fejvesztetten menekülők vad 'hurrá'-kiáltással szuronyt szegezve vetették magukat a betört ellenségre s kidobták az állásból."
A megindult katonák nemzeti imádságunkkal ajkukon rohanták le az imént még támadásban lévő román erőket:
"(...) először néhányan, később mind többen és többen énekelni kezdtek és hatalmasan csendült fel az 'Isten áldd meg a magyart', mindig tovább és tovább terjedve s túlhangozva a gépfegyverek kattogását és karabélyok ropogását."
"A magyarok Istene nem hagyta cserben vitéz fiait!"
A korabeli visszaemlékezésekből kiderül: ekkorra már "valósággal torlódó román hullahegyek" borították a Fetisoarát.
A 12-esek ezredtörténete is megemlékezik az embert próbáló verekedésről, külön kiemelve az alakulat tizenkettedik hősi halált halt tisztje, László János zászlós emlékét, aki a 4. géppuskaszázadért felelt és az alakulat "egyik legvitézebb katonája" volt:
"A Fetisoara fehér havát gyermekded testének kiömlő vére pirosra festette, s egy hős, szeretett bajtárs halálával ismét ritkult tisztikarunk."
E győzelemnek is köszönhető, hogy a Monarchia csapatai meg tudták szilárdítani helyzetüket a Bukarestig majd a Szeret folyó vonaláig űzött ellenséggel szemben. Azonban hála a románoknak nyújtott orosz erősítésnek, illetve a nyugati nagyhatalmak fegyverszállítmányainak, az osztrák-magyar-német-bolgár-török erők nem voltak képesek további meghatározó csapást mérni a köpönyegforgatóra és egy permanens patthelyzet alakult ki, amit majd csak a Monarchia összeomlása old föl 1918-ban.
Károly erdélyi látogatása során kérdezte a főhadnagyot érdemrendjeiről:
"Önnek szép kitüntetései vannak. Hol és miért kapta a Vaskorona-rendet?
Röviden elmondtam, hogy két ellenséges zászlóalj visszavetéséért kicsiny, húsz ember és két gépfegyverből álló csapatommal a D. Fetisoara magaslaton Romániában.
Ez nagyon szép – szólt a dicsérő felelet – különben is tudom, hogy az én lovasaim lóról leszállva is mindig kifogástalanul harcoltak."
Amikor még Károlyi Mihály is a "Kárpátok tigrisének" vallotta magát
Az 1916. augusztus 27-ei román árulásról és Erdély lerohanásáról Bukarest bevételének százéves évfordulója kapcsán már portálunk is készített egy összefoglaló cikket: A világháború kitörésekor még névlegesen szövetségesnek számító Román Királyság 1916 augusztus 27-én támadta hátba az Osztrák-Magyar Monarchiát, miután az Antant arról biztosította Bukarestet, hogy győzelme esetén megkapja Erdélyt, sőt kis híján a Tisza vonaláig egész Kelet-Magyarországot.