'56 hőseit soha nem feledjük

Ki a hős? Mitől lesz egy tett heroikus? Mikor emlékszik ránk méltón a történelem? Lehet-e egy pesti srácból a szabadság ikonja? Nem akarjuk megfejteni ezeket a kérdéseket, inkább mutatunk egy történetet, ahol a pesti srácból bajtárs lett, a bajtársból gyászoló barát, mesélő dédnagyapa. A történeteket csillogó szemmel hallgató dédunokából pedig olyan férfi, aki továbbviszi az örökséget, akinek nem csupán egy szabadnap október 23-a, hanem a szabadságért harcoló hősök napja.

Szokásomhoz híven kissé késésben értem a helyszínre, azonban be kell vallanom, nem gondoltam volna, hogy 2017-ben Magyarországon egy Budapest határában lévő templomban nem jut majd hely a vasárnapi misén. Megdöbbenésemre mikor 5 perc késést követően befutottam a templomkertbe már csak a templom nyitott kapujában tudtam végighallgatni a plébános szónoklatát.

Kivételesen nem is a mise miatt látogattam a templomba, hanem egy férfi miatt, egy hős miatt, akinek emléke évek múltán is tettre sarkallt fiatalokat, hogy befejezzék életművét.

Ez a férfi nem más, mint Balogh Gyula szabadságharcos.

Balogh Gyula 1935-ben született Óbudán egy polgári család ötödik gyermekeként. Iskolái elvégzése után, húsz éves korában bevonult katonának a Budaörsi Petőfi laktanyába. Az 1956-os forradalom kezdetekor a vöröskereszteseknél szolgált. A forradalom kitörése után bajtársaival átálltak a forradalmárok mellé, és tevékenyen részt vettek a harcokban, a mentésekben.

A forradalom leverése után parancsmegtagadásért Vácra került börtönbe, majd szabadulásakor egész Budapest területéről kitiltották.

A rendszerváltásig csak családi körben mesélhette el érdekesebbnél-érdekesebb történeteit a forradalomról, a harcostársakról, a vészjósló időkben lángra lobbant szerelemről. 1990-ben, mikor enyhült a cenzúra és nem tiltották tovább az igazság kimondását, Balogh Gyula sem rejtette tovább véka alá a benne élő emlékeket. Aktív szerepet vállalt az '56-os szövetség megalapításában és évekig a Komárom-Esztergom megyei szövetség elnökeként tevékenykedett.

Ez a történet önmagában még nem lenne annyira érdekes, de Balogh Gyula több mint harminc évvel a harcok után sem feledte bajtársait.

A szabadságharcos a rendszerváltást követően Pongrátz Gergellyel közösen úgy döntött, hogy a jelöletlen sírba került, a szabadságért vérüket ontott harcosok többet érdemelnek annál, minthogy emlékük elsüllyedjen a történelem tengerében.

Önerőből kutatták fel a sírhelyeket és országszerte kopjafát emeltek a mártírok számára. Ezeket többek közt megtalálhatjuk Nagybajomban, Oroszlányban, Kiskunmajsán, Kisbéren vagy a Szent Imre kórház kertjében.

Törekvéseiket sajnos az állam sem anyagi, sem erkölcsi téren nem támogatta. Ahogy évekkel később Balogh Gyula dédunokájának, Martinnak a kérését sem.

2010-ben Balogh Gyula elhunyt, majd öt évvel később felesége is követte őt. Ekkor, 2015 telén a család egykori otthonukban pakolva lelt rá a garázsban heverő utolsó kopjafára, aminek a felállítására az idős, beteg férfinak már nem maradt ideje.

Dédunokája, Balogh Martin lapunknak elmondta, hogy mikor meglátta a kopjafát tudta, nem hagyhatja veszendőben és tartozik annyival dédapjának, hogy befejezze küldetését.

„Mivel tudtam, hogy dédapámnak mennyit jelentett ez a tiszteletadás, azonnal elhatároztam, hogy nem hagyom veszni a hagyatékát és megtalálom az útját, hogy a kopjafának méltó helyet találjak.”

A fiú 2016 tavaszán próbált tervéhez támogatókat szerezni. Elsőként Bús Balázs 3. kerületi polgármestert kereste fel e-mailben, ám kérésére a mai napig sem érkezett válasz. Később a Jobbik Ifjúsági Tagozatával közösen próbálták kiharcolni az önkormányzatnál, hogy közterületen avathassák fel a kopjafát, ám a személyes látogatás alkalmával indoklás nélküli elutasításba ütköztek.

„Annyit mondtak, hogy ők erre nem nyitottak. Meglepődtem, hiszen tavaly volt az '56-os emlékév is, és elvileg a Fidesz szívén viseli ezeket a dolgokat.”

Martin szerint az elutasításban közrejátszhatott az is, hogy ellenzéki kezdeményezés volt, amihez a kerület vezetői nem akarták nevüket adni. Ő azonban úgy döntött, hogy a pártpolitikai csatározásoknál kezdeményezése többet ér, nem hagyja, hogy emiatt hiúsuljon meg terve.

Ekkor kereste fel a Hatvannégy Vármegye Ifjúsági Mozgalmat, akikkel közösen sikerült befejezni dédnagyapja munkáját. A nemes küldetés kivitelezése nem kis munkával járt. Az emlékművel az évek nem bántak kíméletesen, először egy vidéki raktárban, majd a szabad ég alatt egy fővárosi ház udvarán várta sorsát. Több helyen repedések keletkeztek, az esőzések következtében a kopjafa hasadni kezdett.

Hónapok kitartó munkájának köszönhetően a HVIM tagjainak sikerült rendbe hozniuk a mementót, és idő közben a tökéletes helyszínt is megtalálták számára a budatétényi Szent István király templom kertjében.

„Dédnagyapám hívő keresztény ember volt, ezért nem is lehetne alkalmasabb helyen felállítani, mint itt, a Szent István Templom udvarában.”

- mondta Balogh Martin, aki az avatás napján látta először a mementónak helyet adó templomkertet.

Lapunk kérdésére, hogy mit jelent számára dédapja munkássága Martin azt felelte, hogy a gyermekkorában hallott történetek az egész világnézetét meghatározták. Azt, hogy dédapja életét kockáztatva küzdött a szabadságért a hazaszeretetével és a becsületességgel tudja továbbvinni a hétköznapokban.

„Számomra is bátorságot ad, hogy ő akkor kiállt a hazájáért.”

-mondta. Még egy dolgot említett, mely szerinte vezérfonalként kéne, hogy szolgáljon az életünk során.

„Nagyapám mesélte, hogy mikor egy páncélautó eltalálta a mentőkocsijukat és megsérültek, nem azzal foglalkozott, hogy ő milyen sebeket szerzett, hanem azzal, hogy mindenki mást mentsen.”

Ez az ami hiányzik a mai társadalomból, a közösség magunk elé helyezése és hogy ne csupán az önös érdekeknek éljünk. Ez az, amit '56 srácai még nagyon jól tudtak, ma viszont már nagyítóval kell keresnünk ezen értékeket.