Mindenszentekre

Néha megjelenik előttem egy kép. Magas fal egy helyiségben. Tele régi fényképekkel. Rajta régi, soselátott emberek. Soselátottak, akiknek az élete mind e földhöz kötődik, ahhoz a szeretett angyalföldhöz, mi nekem is helyet ad a világban. Az ősök fala... 

Végigvezetem tekintetem a fényképeken. Belenézek a komoly arcokba. Akkor még nem volt divat mosolyogni a képeken. Nem ismerem őket. Csak egyet tudok: ők is itt laktak, itt éltek, itt dolgoztak, épp mint én, magyarként ezen a földön. Minden ember szemében egy élet verejtéke és szépsége ül. Hány meg hány életáldozat kellett azért, hogy én ezen a földön élhessek? Hányan kellett vérüket ontsák, vagy csak egyszerű, nyugodt életükben szolgálatukat vessék bele a fekete anyaföldbe. Fekete-fehér képek, régi emberekkel, régi ruhákba öltözve, régi házak, régi lugasok védelmében. 

És itt vagyunk mi. Itt élünk, ahol ők. És van egy-két nap, egy két pillanat az évben, hogy eszünkbe jut, hirtelen szívünkbe hasít: köszönjük nektek, e föld névtelen hőseinek. Mi is megtesszük a magunkét, ha ránk kerül a sor. Mi is építünk, védünk, szeretük e földön, míg mi is mellétek nem kerülünk egyszer feketén-fehéren, láthatatlanul is erős patkószegként Szent László seregében.