Nyújts feléje védő kart

Van, hogy ember agyába - látszólag - indokolatlanul beeszi magát egy dallam, egy dal, egy dalrészlet. Általában ez elég idegesítő tud lenni, minél inkább próbálom száműzni fejemből a hivatlan "vendéget", az annál inkább jól érzi ott magát.

Néhány órája azon kaptam magamat, hogy a Himnusz megy a fejemeben. Dallammal együtt. Furcsa állapot volt ez, nem is tudom megmondani, hogy mire ezt egyáltalán konstatáltam, hányszor jutottam el az "Isten, áldd meg a magyart"-tól odáig, hogy "megbűnhődte már e nép a múltat s jövendőt!"

Ez, hogy agyam lemezjátszója a Himnuszt játszotta újra és újra, természetesen nem zavart. Annál inkább elgondolkodtatott. Például azon, hogy a napi politika keretein túllépve, a pártok kommunikációja által behatárolt téren kívül kerülve ma mit gondolnék a legnagyobb áldásnak, amiben Isten részesíthetné a magyart. Minden magyart.

Egy hete egy cikkemben azt írtam, hogy „A legnagyobb felelőssége a győztesnek abban van, hogy az ember és ember közötti hétköznapi kapcsolatokban megteremtsék a békét. Mert az egy dolog, hogy a választópolgárok anyázzák, gyalázzák az általuk nem kedvelt politikusokat, viszont ugyanezt tenni a másként gondolkodó "egyszerű emberrel", végzetes helyzetet teremt.”

Amellett, hogy ezt most is így gondolom, kiegészítem azzal, hogy

az ember és ember közötti kapcsolatok normalizálásában, a hétköznapi békére való törekvésben mindannyiunknak van feladata.

Aki felméri, és átérzi a helyzet súlyát, annak kellő nyíltsággal, a másikról nem a rosszat, hanem a jót feltételezve, egyúttal önkritikát is gyakorolva kellene kivennie a részét ebből a feladatból. A hibák keresése lényeges ellenzéki oldalról, mert a kormánypártok irányába lejtő pálya ellenére dőreség mindent másra fogni.

Az elmúlt három évtizedben folyamatosan visszatérő téma az írástudók felelőssége. Én 10 évvel ezelőtt ezekben a napokban a Magyar Hírlap újságíró-gyakornoki programjának 2. vagy talán 3. (utolsó) fordulójában jártam. Negyedmagammal felvettek, majd 2008. május 6-án munkára jelentkeztem.
Néhány, amolyan bemelegítő feladat után elég hamar bedobtak a mély vízbe. Szinte szó szerint, ugyanis egy délelőtti lapindító értekezlet után közölték, hogy azonnal induljak Borsodba, írjak egy helyszíni riportot a Hernád áradása miatt kialakult helyzetről, délután 4 órára pedig adjam le. Miután ezt sikeresen teljesítettem, az amúgy gyenge önbizalmam annyit acélosodott, hogy későbbi feszített határidőknél, nehezebb témáknál arra gondoltam, ha akkor azt, ott a Hernádnál meg tudtam csinálni, akkor más is menni fog.

Hogy milyen újságíró vált belőlem, nem tudom, de azt igen, hogy akik engem annak idején a Magyar Hírlapnál tanítottak, csiszoltak, dicsértek, leszúrtak, kijavítottak, rám ruházták az írástudók felelősségét. Biztosan írtam jót, rosszat, hasznosat, haszontalant.

Az írástudó felelőssége azonban nem merülhet ki pusztán az írásban, vagy tévés, rádiós szereplésben. Mert ez csak a kimeneteli oldal. Hogy az emberekben hogyan csapódnak le a megfogalmazott gondolatok, azok milyen módon válnak helyben az ember-ember közötti kapcsolatok alapjaivá, ahhoz szükség van a közvetlen benyomásokra. 

Vagyis érdemes a társadalom hangulatát magában az országban, vidéken (5 éve ezt teszem) is beszívnia az írástudónak, megfogalmazni az érzést, amit tapasztal. És az általa támogatott politikai közösség aktuális szempontrendszerén túllépve mérlegelni (akár csak magában), hogy amit tapasztal, az a béke, vagy valamilyen baljós, egyre feszültebb helyzet irányába mutat.

Finkelsteini technikákat is bevetve lehet választást nyerni. De hosszútávon ennek ára van, ára lesz. Amit a magyar emberek, egymás rokonai, barátai, kollégái, szomszédai fognak megfizetni. Pártszimpátiától függetlenül.

Legyen bármennyire is boldog egy választó, hogy győzött a pártja, legyen ugyanennyire csalódott a másik, hogy ellenzékben maradt az övé, hogy jönnek-e ránk víg esztendők, az nagyban függ a magyar emberek közötti kapcsolatokon. 

Láttál valami izgalmasat?
Küldd be nekünk!
Szerkesztő:
Harmati András

Friss