Sárba rántott minket az Iron Maiden, és élveztük

Egy napra leugrottunk a soproni Volt Fesztiválra, és megnéztük az idei év egyik legjobb buliját. Akiknek az ereiben folyékony fém csörgedezik és csütörtökön a hűség városába látogattak rocklegendákat lesni, azoknak felejthetetlen élménnyel szolgált az Iron Maiden.

Essünk túl a nehezén: a szervezési hiányosságokról

Kétségtelen, hogy a Volt lassan tényleg kezdi magát meghatározó régiós nagyfesztivállá kinőni, ami évről évre olyan produkciókat pakol le a nagyközönség elé, amitől kettéreped az a bizonyos asztal, és bőven százezres nagyságrendben képes megmozgatni azokat az embereket, akik a Szigeten már alig, vagy egyáltalán nem találnak maguknak élvezhető dolgokat.

Épp ezért érthetetlen számunkra, hogy a szervezők még mindig úgy kezelik a rendezvényt, mint bő 15 évvel ezelőtt, amikor a fesztivál elfért az ember farzsebében, és teltházas napokon sem kellett olyan tömegre számítani, amitől az ember képtelen megmozdulni a rendkívül szűkre szabott belső infrastruktúrában. Szóval, maradt a jellemző heringfíling, az egymás lábán való taposgálás és a messzeségbe kígyózó sorok a söntések, a kifőzdék és a vécék előtt.

Aki rutinos Volt-látogató, az már tudja, hogy bármikor rendezzék is a fesztivált, sosem ússza meg az esőt a jónép, így az is érthetetlen, miért nem készülnek erre jóelőre a szervezők, és miért megint lábszárközépig érő dágványban kellett esni-kelni, ha az ember enni-inni akart, urambocsá', esetleg el szeretett volna jutni a nagyszínpadig. Tényleg érthetetlen, hogy miért nem lehet legalább minimális erőfeszítéseket tenni egy kis kényelmi tereprendezés felé, ha már a közönség a fél országot keresztülbumlizza, hogy a rendezvényen verje el nehezen megtakarított pénzét.

Az időjárás egyébként idén kifejezetten kegyes volt azokhoz, akik június 28-án látogattak ki a Voltra: a délután-estefelé érkezők megúszták a beígért nagy zuhét, az a kevéske eső, ami az éjszaka közepe tájékán eleredt, pedig még jót is tett a fő attrakció dramaturgiájának.

Bemelegítés

A csütörtöki volt a fesztivál legbikább felhozatalú napja, itt most tényleg mindenki megtalálhatta a maga számítását. Mi sajnos kissé későn érkeztünk, így a Skilletbe már csak a hömpölygő tömegen túlról tudtunk belehallgatni és beletekinteni, és bizony nagyon bántuk, hogy nem jutottunk közelebb. A koncert utolsó két száma alatt még a távolból is érződött, hogy mind a közönség, mind John Cooperék nagyon jól érezték magukat az este hattól dübörgő bulin, a Monstert és a Rebirthinget pedig úgy megdörrentették zárásképpen, hogy még a Junkies-koncert küszöbén is elismerő füttyentéssel díjaztuk a produkciót.

Szekeres Andrásék egy tisztességesnek mondható punkrock koncerttel zavarták le a Tankcsapda és az Iron Maiden előtti várakozást. Az olyan Junkies klasszikusokra, mint a Mese, a Mindenem a tiéd vagy a Miattad iszom, te állat, mi is ugrabugráltunk egy kicsit, de a Halacska vagy a Drog az rossz is átmozgatta a csapatunkat, a közönség pedig az újabb slágerekre is jót bulizott. Külön parádés volt, amikor a Már csak a pénzért csinálom alatt Szekeres egy rajongó által legyártott zenekari banjegyekkel szórta meg a közönséget, a Telepi gyerekek Ganxsta-feldolgozás alatt pedig Big Daddy Laca is tiszteletét tette a színpadon.

A jó hanguatnak köszönhetően sikerült is alaposan belekésnünk a Tancsapdába, és a Lukács 50 életműkoncert programjával érkező debreceni alakulat már le is darálta a Baj van!!-t és a Félre a tréfát, de a Jugglertől már mi is fölvettük a fonalat a szép számú közönség soraiban. A darálás pedig sajnos nem csak üres szófordulat, mivel a Tankcsapda kénytelen volt egy nagyjából kétórásra optimalizált setlistet beleszuszakolni a Maiden előtti matiné szűkös kereteibe, ami eléggé rajta is hagyta a nyomát az előadáson: átkötő szövegek szinte egyáltalán nem voltak, Lukács Laci szokatlan szófukarsága pedig kissé elvett a kronologikus best of éléből, ahogy az is, hogy a veterán frontemberen már igencsak meglátszott az idő múlása. Évek óta tapasztalható jelenség, hogy a régi, gyorsabb számokat élőben már időnként be kell lassítani, hogy a legendás frontember bírja szusszal.

Ez pedig néha olyan érzést kelt az emberben, mintha húzná a szalagot a magnó, ami olyan nótákat képes teljesen hazavágni, mint az Ez az a ház vagy a Mindig péntek. Viszont szívmelengető volt hallani olyan, TCS-koncerteken sajnos már ritkaságnak számító szerzeményeket, mint a Kapd be a horgot vagy a Rock & Rollnak hívott, de a Rio és a Juggler is színfoltot jelentett a repertoárban. Az időrendi sorrend azért is jó volt, mert így nem kellett arra figyelni, mikor csúszik be egy-egy új érából való szerzemény, ami alatt el kell rohanni sörért, hanem jól kiszámítható íve volt a nótacsokornak, aminek végére részünkről a Füst és lábdobbal került pont. A 2006 utáni szerzemények pont elég időt biztosítottak, hogy a brit rocklegendák érkezésééig kicsit kifújjuk és feltöltsük magunkat.

Amiért megérte állni a sarat

A várva várt metál mulatság jó fél órát csúszott, mivel a futballfüggő zenészek az angol-belga vb meccs végéig nem tágítottak a képernyő elől. A számukra szomorú eredmény (az albioni válogatottat Januzaj bombagólja nyomta le a G csoport második helyére) nem látszott a kissé késve megkezdett bulin. Igen jellemző kontraszt volt, hogy, míg az ötvenedik szülinapján ünneplő Lukács Lacinak vissza kellett vennie a 15-20 éves nóták sebességéből, addig a nála nagyjából egy évtizeddel idősebb Maiden-legénység pontosan ugyanazzal az elánnal tolta slágereit, mint 25-30 esztendővel ezelőtt. (Még a VIP páholyban "a seggükön ülőknek" is elsütött egy beszólást.)

Bruce Dickinson ugyan kissé visszavett legendás hiperkaktivitásából, ám így is felszántotta párszor a színpadot - és ezúttal a kevesebb rohangálás miatt több szusz maradt a nótákra. Az élőben az éneklést sokszor a showmankedés alá rendelő frontember ezúttal nem csak a deszkákon végignyargalt kilométerek tekintetében ment irgalmatlan nagyot. Kiderült, hogy Dickinson mester még hatvan év és a rákkal folytatott - Istennek hála, sikeres - küzdelem után is a Föld nevű bolygó egyik legnagyobb torkának birtokosa.

Teljesítményben nem maradtak el mögötte a többiek sem. Harris, McBrain, Murray, Gers, és Smith is tökéletesen tette a dolgát, tényleg csak a kivetítőn látható közelik józanították ki az embert, hogy a színpadon nem huszonéves, hanem a nyugdíj korhatárhoz közelítő arcok zúznak.

A Maidennek szinte lehetetlen elrontania a koncertmenüt, hiszen egy fél éjszakára elegendő metálslágert gyártottak le 1980 óta, így a setlistre most sem lehetett panasz. Természetesen elhangzottak a kihagyhatatlan klasszikusok, a Number, a Hallowed, vagy a Trooper, ám olyan ritkán játszott remekműveket is együtt ordíthattunk Dickinsonnal, mint a Revelations, vagy a Flight of Icarus.

A brit banda mindig kínosan ügyel arra, hogy a Trooper alatt felkerüljön a színpadra a buli helyszínéül szolgáló ország lobogója. Ám nem csak ebből derült ki, hogy a metálmesterek pontosan tudják, hol játszanak. A skót szabadságharcosoknak emléket állító Clansman eleve instant libabőrt okoz akár autóban hallgatva is - ám, amikor Dickinson a számot az '56 után Magyarországról elmenekült vívómesterének (kevesen tudják, de a nyolcvanas években a rocksztárság mellett csak úgy mellékesen brit válogatott tőrvívó is volt), és az orosz megszállók ellen küzdő magyar hősöknek ajánlotta, akkor az minden nyáladzás nélkül az elmúlt évek egyik legfelemelőbb rock pillanata volt.

Az igaz, hogy Nicko McBrain dobos egy fél ütemmel később lépett be a ráadás előtti blokkot záró Iron Maiden című számnál, de ennél nagyobb problémát nagyítóval sem lehetett találni az egész előadásban - mert több volt ez, mint egy egyszerű koncert:

komplett metálszínházat kaptunk, ahogy azt a brit legendáktól már megszokhattuk.

Nem csoda, hogy a lelkesedés és az energia még órák múlva, a hajnali Budapestre visszaérve is kitartott. Ezen a hétvégén a fejünkben futó beépített Spotify tracklistjéről biztosan kiirthatatlan lesz a Maiden.

(Fotók: Harmati András / Alfahír)