2018. 10. 11. 17:16

„A házasságot nem a mézeshetek, de nem is a válás alapján ítéljük meg" - mit adtak nekünk a Habsburgok?

Idegen hódítók, gyarmatosítók, a végvárakat cinikusan cserben hagyó hitszegők, szabadságharcaink leverői. Évtizedeken keresztül ezt tanították az iskolákban a Habsburg uralkodókról, és sokan ma is így gondolnak a dinasztiára. Az Eötvös Csoport és a Társadalmi Reflexió Intézet szevezésében a Párbeszéd Házában tegnap elhangzott előadásból azonban kiderült, hogy a kép messze nem ennyire fekete-fehér. 

A rendezvény címe - "Mit adtak nekünk a Habsburgok?" - ironikus utalás a Monthy Python csoport klasszikusában, a Brian életében elhangzó szónoki kérdésre: "Mit adtak nekünk a rómaiak?!" Amelyre válaszul, ugye kiderül, hogy nem is olyan keveset. 

A Habsburg-ház uralkodásának 400 évét nem lehet pusztán a Rákóczi-szabadságharc, vagy az 1848-49-es szakítás tükrében megítélni. Ennél lényegesen sokrétűbb, ambivalens viszony volt ez – kezdte előadását Pálffy Géza történész, az MTA doktora.

Szerinte a dinasztiával szembeni ellentmondásos érzelmek egyik forrása az, hogy milyen körülmények között kerültek a magyar trónra. Magyarország a késő középkorban Európa meghatározó hatalma volt, területe nagyjából akkora volt, mint a mai Németországé. Ám a 16. században a világ vezető hatalmával került szembe, amelynek 

ötször akkora területtel, négyszer akkora népességgel és hadsereggel, valamint tízszeres gazdasági erővel rendelkezett. 

Az Oszmán Birodalom összehasonlíthatatlanul nagyobb erőforrásai miatt a középkori magyar királyság számára lényegében mindenképpen legyőzhetetlen ellenfél volt, a kérdés csak az lehetett, hogy beleharapnak-e az ország testébe, vagy „megeszik az egészet” - magyarázta a történész. 

Hogy az előbbi megtörtént, az legnagyobb nemzeti tragédiáink közé tartozik, de, hogy nem a sokkal rosszabb utóbbi lehetőség érvényesült, azt a Habsburgoknak köszönhetjük.

"A Mohács utáni évtizedekben nem az volt az igazán fontos kérdés, hogy a Habsburg birodalom részévé válunk-e, hanem az, hogy a teljes egészében oszmán uralom alá hajtott balkáni országok sorsára jutunk-e?"

szögezte le Pálffy.

Mégis, az utókor, de a kortársak egy jelentős része is „idegen hódításként”, alárendelődésként élte meg a dinasztia trónra kerülését. Még a velencei követ is azt írta haza, hogy Magyarország „királyságból tartománnyá” vált. A történész szerint ez ugyan nem felelt meg a valóságnak, de teljesen érthető reakció volt. 

Pálffy szerint nem igaz az a sokat emlegetett közhely, hogy „Mohácsnál elveszett a magyar nemzeti függetlenség”. Először is, mert a Magyar Királyság korlátozott szuverenitással ugyan, de igenis önálló állam maradt, rendkívül erős rendiséggel, és komoly érdekérvényesítő képességgel bíró helyi elittel. Másodszor pedig azért, mert a mai, modern értelemben vett nemzetállamok akkoriban nem léteztek. Hazánk az Anjouk, Luxemburgi Zsigmond, vagy a Jagellók uralkodásának idejében is dinasztikus monarchiák része volt. Fontos különbség azonban, hogy 

ezeknek a központja Buda volt. 

1526, illetve különösen a főváros 1541-es török megszállása után a centrum idegenbe, Bécsbe került át. Az önálló magyar királyi udvar, és hatalmi központ elvesztése hatalmas, évszázadokra kiható erejű csapás volt, így nem csoda, hogy sokan a valós helyzetnél jóval súlyosabb katasztrófaként élték meg a történteket. 

Csakhogy erről nem a Habsburgok tehettek, hanem az oszmán hódítás 

 - mutatott rá a szakember. 

A birodalom központja az adott viszonyok között nem is lehetett a háborús, állandóan veszélyeztetett Magyarországon, ám a hazai közigazgatást nem Bécsből, hanem Pozsonyból irányították. A magyar rendeknek pedig nem csak a cseh, de az osztrák nemességnél is jóval nagyobb befolyásuk volt hazájuk sorsának alakulására.

Szintén régi, sokat hallott vélemény, – a közelmúltig hivatalos emlékezetpolitikai álláspont - hogy hazánk a „Habsburg birodalom gyepűje volt”, amelyet „feláldoztak Ausztria védelmében". Pálffy szerint azonban ez mítosz csupán, amelyet már a birodalom költségvetési számaival is könnyen cáfolni lehet. 

A Magyar Királyság jövedelmei a török elleni háborúk hadi kiadásainak alig harminc százalékát voltak képesek fedezni.

Vagyis önvédelmi költségeink kétharmadát a birodalom többi része finanszírozta,

s e segítség nélkül annyit sem tudtunk volna megtartani a hazánkból, amennyit végül sikerült. 

„Balassi Bálint azért harcolhatott a török ellen, mert Magyarország Marshall-segélyt kapott”

 - foglalta össze a történész. A nemzeti emlékezetben mégis elevenen élnek a „cserben hagyott” végvárak, a „se pénz, se posztó” sorsára jutott magyar katonák. A szakember szerint ez is érthető, hiszen szinte soha nem sikerült annyi forrást előteremteni, amennyire szükség volt. 

"Ha az egész birodalom összes bevételét a védelmi rendszer fenntartására fordították volna, akkor lett volna nagyjából elegendő pénz. Ám könnyen belátható, hogy ez lehetetlen volt" 

 - mutat rá a szakember. 

A segítségnyújtásnak azonban ára volt, hiszen „a politika soha semmit nem ad ingyen”. A birodalom magához vonta a kül-és hadügyek intézését, az orszg kénytelen volt feladni szuverenitásának egy részét. Ám ez nem azt jelenti, hogy hazánk „gyepű”, vagy „gyarmat” lett volna. A történész szerint sokkal inkább egyfajta kényszerű szimbiózisról volt szó: 

a Habsburgoknak szükségük volt Magyarországra, és Magyarországnak is szüksége volt a Habsburgokra.  

Ezzel tisztában volt a dinasztia, és a magyar elit is, amely nem csak a hazai, de a birodalmi politikában és vezetésben is részt vállalt. Jellemző példaként említette a bécsi központtal folytonos konfliktusban levő Zrínyi Miklós költő-hadvezért, akiről viszont ritkán említjük meg, hogy nem csak horvát-magyar bán volt, de a birodalmi hadsereg császárra felesküdött tábornoka is. 

A kor embere számára a dinasztia iránti lojalitás és a hazafiság teljesen összeegyeztethető volt Ennek szigorú kettéválasztása későbbi konstrukció, visszavetítés

- szögezte le a történész.

Az 1849–ben kibocsátott Függetlenségi Nyilatkozat „hitszegések sorozataként” definiálja a dinasztia uralkodását, ám Pálffy Géza úgy vélekedik, sokkal inkább „kiegyezések sorozatáról” kellene beszélnünk, s a nagybetűs Kiegyezés ezek közül csak az utolsó volt. 

„A házasságot nem a mézeshetek, de nem is a válás alapján ítéljük meg”

 - hangsúlyozta, vitába szállva Bibó Istvánnal, aki ezt a négy évszázadot „zsákutcának” nevezte. Elismerte, hogy a magyarság nem tisztán saját elhatározásából, hanem a körülmények kényszerítő erejének engedve döntött a Habsburg birodalomhoz való csatlakozásról. 

"Tény, hogy ez a 400 év kényszerpálya volt, de nem volt zsákutca. Akkor lett volna zsákutca, ha én ezt előadást, most bosnyákul, vagy szerbül tartottam volna meg, és nem szabad elfelejtenünk, hogy erre 150 éven keresztül komoly esély volt”

- mutatott rá Pálffy.

"Magnus Leopoldustól" a "véreskezű Habsburgokig"

Ifjabb Bertényi Iván, az MTA főmunkatársa a Habsburg-ház uralkodásának második felét, a 18-19. századot, illetve a dinasztia későbbi emlékezetét vette górcső alá. Értékelése szerint a Rákóczi-szabadságharc utáni évtizedek a „magyar újjáépítés idejeként” foghatók fel. 

„Bármerre is megyünk Magyarországon, a falvak többségében 18. században emelt barokk templomokat találunk”

- említette jellemző példaként a történész.

Szerinte a dinasztiával kapcsolatos negatív vélekedés mögött sokszor az áll, hogy nem vesszük figyelembe: a magyar rendiség és függetlenség tiszteletben tartása mellett a Habsburgoknak éppen úgy kötelességük volt egy rendkívül összetett birodalom egyben tartása, és közben meg kellett felelniük számos nemzetközi kihívásnak. 

Az utókor egyoldalú ítéletére jellemző példaként I. Lipótot említette, akiről a magyar nemzeti emlékezet mára javarészt csak protestánsokat üldöző intézkedéseit, a lelkészek gályarabságba vetését, illetve erőszakos abszolutisztikus kormányzási módszereit őrizte meg. Holott kortársai élete alkonyán „Leopoldus  Magnusként”, Nagy Lipótként emlegették, mégpedig elsősorban azért, mert 

az ő vezetésével űzték ki a törököt Magyarországról. 

Ezt a rendkívüli teljesítményt azonban már jóval ritkábban említjük az uralkodó kapcsán. 

Bertényi szerint a Habsburgok megítélése az 1848-49-es szabadságharc leverése, és az ezt követő rendkívül kegyetlen megtorlás után vált a magyar közvélekedésben visszafordíthatatlanul negatívvá.

„1848-49 a modern magyar nemzet első tűzpróbája, első közös sikerélménye, majd tragédiája volt. Innentől kezdve a Habsburgok a magyar történelmi tudatban végképp a „rossz” oldalra kerültek”

 - mutatott rá a szakember. 

Ennek a vélekedésnek természetesen sem az önkényuralom, sem a dualizmus időszakában nem lehetett nyíltan hangot adni, ám 1918-ban elemi erővel tört fel, és tette bűnbakká a vesztes háborúért a dinasztiát. 

A Horthy-korszak érdekes ellentmondása, hogy bár a Habsburgok trónfosztásával indult, mégis ebben a negyedszázadban törekedtek leginkább objektív képet alkotni uralkodásuk idejéről. 

Az 1945 után berendezkedő kommunista hatalom Mód Aladár és Andics Erzsébet munkássága nyomán az egész négy évszázadot  „függetlenségi harcok sorozataként” állította be. Ez a szabadságharcos megközelítés azonban Kádárék számára - akik éppen egy szabadságharc vérbe fojtása árán kerültek hatalomra .  kényelmetlenné vált, s így  a rezsim taktikai okokból lehetővé tette az árnyaltabb megközelítések megfogalmazását. 

Bertényi szerint mára a legtöbb szakember számára világos, hogy

Magyarország történelmében a Habsburg-ház messze pozitívabb szerepet játszott, mint a közvélekedés korábban gondolta.

Ugyanakkor komoly nehézségnek látja, hogy

„ezt szinte lehetetlen elmondani”

mert 1848-49 küzdelme tragédiája a mai napig árnyékot vet a kérdésre, a szabadságharc kultuszát azonban „semmiképp sem szabad kidobni” a magyar történelmi hagyományból. 

(Fotó: Fortepan. A Deák Ferenc tér 1905-ben, a Nepomuki Szent János emlékoszlop mögött a Habsburg ház.)