"Ez a sportág nem arról szól, hogy a komfortzónádban vagy"

Magyarországon viszonylag ritkán találkozni női MMA-harcossal. Olyannal meg aztán pláne, aki mellette testnevelő tanárként dolgozik egy gimnáziumban. Olyanból viszont csak egy van, aki ezek mellé még világbajnok is. Kovács Alexandra 2018 novemberében nyerte meg a világbajnokságot, vele beszélgettünk többek között a pályafutásáról, az MMA-ról, meccs előtti- és közbeni gondolatokról. Interjú.

A klasszikus kérdés: hogyan kerültél nőként a küzdősportba?

15 évesen kezdtem sportolni, igazából az volt a lényeg, hogy tartozzak valahova, ezért kerestem egy sportágat. Eredetileg hip-hop órát néztem ki, az osztálytársaim is oda jártak, nem gondolkodtam küzdősportban. A húgom látott egy harcművészeti bemutatót az általános iskolában, ő mondta, hogy ez tök jó. Megkérdeztem, hogy ordibálnak-e benne, mert ha igen, akkor nem megyek. Nem ordibáltak, elmentem edzésre, nagyon megtetszett, onnantól kezdve tradicionális jiu jitsu-ztam. Aztán amikor felvettek a Testnevelési Egyetemre sportszakmai gyakorlatot kellett választani, így ismertem meg a kempot, ott az első edzésen csodálkoztam, hogy itt mennyire el lehet fáradni, mert ahova addig jártam, ott azért nem toltuk annyira durván. Párhuzamosan kezdtem csinálni őket, 2013-ban már arra is felkértek, hogy tartsunk gyerekedzéseket.

A kempo jó belépő az MMA-hoz?

Igen, nagyon komplex, összetett sportágról van szó, álló- és földharccal, dobásokkal. A kempo világbajnokságon válogatott kerettag is voltam, sok tapasztalatot szereztem, végül 2015-ben kérdezte meg az edzőm, hogy mi lenne, ha megpróbálnánk az MMA-t is. Mivel szeretem a bunyót és a földharcot is, szívesen kipróbáltam.

Viszonylag hamar versenyezni kezdtél a ketrecben is.

2016-ban a prágai Európa-bajnokságon már indultam, a UFC úgymond utánpótlás szervezete hozta össze a rendezvényt, ez amatőr szintű verseny.

Mi a különbség az amatőr és a profi között?

Elsősorban a pénz. A profi fizetést és prémiumot kap, ebből él. Az amatőr maga fizet. A felkészítő csapat viszont szinte ugyanaz, ahogy a körülmények is. Amatőrként neked kell finanszíroznod mindent, szponzorokat kell szerezni, ami nagyon nehéz. A szabályrendszerben minimális különbségek vannak, például abban, hogy az alul lévő ellenfelet meddig hagyják ütni vagy például amatőrben nincs könyökütés.

Testnevelő tanárként dolgozol egy gimnáziumban, közben világbajnokságot nyersz MMA-ban. Hogy fér bele az idődbe mindkettő?

Plusz edzést is tartunk gyerekeknek. Heti hat napot edzek, általában két órám van rá. Nem mondom, hogy könnyű összeegyeztetni, de a sport sok mindenre nevel. Többek között arra is, hogy beoszd az idődet.

Mit szólnak a diákok ahhoz, hogy egy ketrecharcos a tanár?

Három éve dolgozom ott, nem nagyon híreszteltem. A kollégáim kezdték el mondogatni, hogy van egy ketrecharcosunk, a diákok menőnek tartják, most már be kell számolni a versenyeimről és Facebookon is követnek, ami jól esik.

Mennyiben más a versenyfelkészülés a sima hétköznapokhoz képest?

Felkészülésen elsősorban az én edzésemet csinálja mindenki a csapatban, de a végén nekem vannak plusz dolgok, zsákolások stb. Elmegy egy olyan irányba az edzés, hogy azt már nem mindenki élvezi, aki ott van. Ez a három hónap speciális időszak, valaki végig csinálja velünk, valaki lemorzsolódik. Amikor nem készülök vagy övvizsga van, kényelmesebb egy picit. Felkészülés időszaka alatt izgulni is szoktam edzések előtt, hogy abban a két órában kihozzam magamból a maximumot, este edzünk, eleve nem frissen érkezel oda. Kedden és csütörtökön kezdődik korábban, az azért jobb, mert az edzés a legfontosabb része a napnak, utána már jöhet bármi. Ha ott jól teljesítettem, már oké a napom.

Miért morzsolódnak le?

Ez a sportág nem arról szól, hogy a komfortzónádban vagy, amit néhányan nehezen viselnek. Sokan kérdezik, hogy lányként miért kezdtem el? Megtetszett, hogy keményebb lehetek. A legtöbb embernek van valami, amit szeret csinálni és az okai is megvannak, hogy miért szereti. Nyilván ez küzdősportban lányként kicsit elvetemültebb dolog, például amikor kapsz egy combost és élvezed a fájdalmat, nem biztos, hogy annyira hétköznapi.

A tavalyelőtti világbajnokságról azt mondtad, hogy azért nem nyerted meg, mert nem hitted el, hogy megnyerheted. Ezen múlik?

Ezek szerint igen. Ez egy tapasztalási út volt, mostanra beérettek a dolgok. A legelső versenyen az esélytelenek nyugalmával megnyertük az Európa-bajnokságot. Persze akkor is nagyon készültünk, de nem tudtuk, hogy pontosan mire és jó-e amit csinálunk. Nem tudtuk, hogy jó úton vagyunk-e. Kiderült, hogy jó az út és még többet tettünk hozzá. Fejben mindig erősnek éreztem magam, de pont a tavalyelőtti világbajnokság volt az, ahol valamiért minden elkezdett rezegni. Vagy nem pihentem eleget, vagy nem tudom mi történt, de nem éreztem magam annyira magabiztosnak. Kimentünk Bahreinbe, ahol még soha nem jártam, a közeg teljesen más ingereket adott, amit fel kellett dolgozni. Amikor 2018 év végén mentünk, már minden könnyebb volt, ismertem a helyszínt.

Egy hétig tartott a világbajnokság. Melyik fárasztóbb, egy hétig versenyezni vagy egy napba belesűríteni mindent?

Egy héten keresztül nagyon fárasztó ezt az állapotot elviselni. Folyamatos a koncentráció, de néha muszáj elvonatkoztatni. Ha például nem megyünk el várost nézni, bele lehet kattanni. Az egy napos azért jó, mert tudom, bármi lesz, estére már végzünk. Az mondjuk egy nagyon hosszú nap, főleg, ha azt sem tudod, hogy mikor kerülsz sorra.

Szoktátok figyelni a várható ellenfeleket?

Persze, akit lehet, kielemzünk. Néha nagyon nehéz, mert nincs senkiről se videó, se semmi, ami szándékos is lehet. Olyan is van, hogy egy meccs van a mérlegén, ami megtévesztő, mert közben lehet, hogy például dzsúdóban meg feketeöves, de ebben a szabályrendszerben tényleg csak egyszer versenyzett. Jobb, ha előtte látok róla videót.

Hogy néz ki egy versenynap?

Reggel mérlegelünk, majd megkapjuk a védőfelszerelést és a ruházatot. Pár órával a verseny előtt adják oda, hogy ne lehessen megbuherálni, nem tudom volt-e ilyenre példa, de gondolom emiatt van ez így. Aztán utazás a csarnokhoz, ez most körülbelül 40 perc volt busszal. Ott bandázsolunk, ami egy különleges élmény, gyakorlatilag egy rituálé. Elkezdek hengerezni, átmozgatom magam, később pontozunk az edzőmmel, de ez például a vb-döntő előtt rengeteg idő volt, 5-6 órát malmoztunk a csarnokban. Ilyenkor azért már lehet visszatölteni kajában, de ez nem azt jelenti, hogy diéta után telehassal szédülsz be a ketrecbe. Meccs előtt még van egy kontrollmérleg, ott már nyilván nem kell a súlyodban lenni, de megnézik, hogy ki mennyit töltött vissza, nincs-e drasztikus különbség.

Mikor szűnik meg a külvilág?

Amikor a bandázst felkötjük vagy hengerezek, már pörgetem az agyamat. Amikor már csak arra várok, hogy hívjanak, fel-le járkálok, akkor már beszűkült a tudatom. Nem beszélek és egy-két szón kívül hozzám sem szólnak, nehogy kizökkentsenek.

Az izgalom elmúlik?

Nem múlik el, csak minél több tapasztalatot szerzek, annál jobban kezelem. Valamikor kicsit jobban eluralkodik, valamikor kevésbé.

Ott áll veled szemben egy ember, akit le kell győznöd. A ketrecben már nyugodt vagy?

A gongszóig izgulok. Az első ütés vagy rúgás után nyugszom meg és utána tudok koncentrálni arra, hogy mit szeretnék csinálni. Ott már nem kell szabályozni az izgalmam. Azért van az emberben egy félsz, hogy mi van, ha most akkorát kapok itt, hogy leviszi a fejem, mert benne van, voltak elég nagy KO-k most is. Meccs közben viszont már tudom, hogy meg tudom csinálni, erre készültünk, elvégeztem a munkát.

Tudod tartani a taktikát?

Általában sikerül tartani. A brazil lány ellen, akin elment az első világbajnokságom, nem tartottam, talán életemben először. Hallottam az edzőmet, hogy mit csináljak és nem mertem azt csinálni. Az ellenfelem egy gyorsvonat volt, úgy éreztem, hogy bármikor lerohanhat. Nem azzal foglalkoztam, hogy mit mond az edzőm, hanem, hogy mit érzek én, pedig ez nem szokott megfordulni. Ő mond valamit és én azt csinálom, csomó videóban vissza is halljuk, hogy pontosan azt hajtom végre, amit bekiabál. Ott viszont nem hittem el, hogy meg tudom csinálni.

Meccs közben van olyan pillanat, mikor arra gondolsz, hogy oké, ez most már megvan? Például a tavaly évvégi vb-döntőn, amikor felül voltál a meccs végén, gondoltál arra, hogy most már vége lehetne?

Persze. Amikor kibillentettem és ledőlt, felülre kerültem és már az pörgött a fejemben, hogy ezt nem ronthatom el. Alattad van, de már fáradt vagy és ficánkol, meg is kell tartanod valahogy magad, hogy ne dobjon le, plusz még ütöd is, baromira savasodsz már, de nem hagyhatod abba, csak ütöd és arra gondolsz, hogy legyen már vége. Folyamatosan nem is tudtam ütni, annyira mozgott, pedig a folyamatosság fontos egy ilyen szituációban, mert ha lebillent és vissza kell jönnöd, onnantól újraindul a technikai-KO idő. Aztán kifordult, háttal volt, mondom, ha most elkezdem fojtani, abba csak én fáradok ki jobban. Ütöttem oldalról, visszafordult, azt hittem, hogy lemegy ez a menet már így, aztán jöhet a döntő, az első az övé volt, a második az enyém. Végül leállították, hihetetlen érzés volt.

A világbajnoki cím megszerzése:

Meddig tart ki az eufória?

TKO-nál azonnal leesik, hogy győztél, kirobban belőled a stressz, például az az ordítás ezért jött elő belőlem. Eltelít az elégedettség, aztán hamar elnyom a hatalmas fáradtság és onnantól inkább csendben örülsz tovább.

Melyiket szereted jobban: állóharc vagy föld?

A földharcban stabilabbnak érzem magam. A bunyóm annyira nem tökéletes, de a lábmunkám jó. Mindkettőt szeretem, az egyik amúgy is jobban fekszik, a másikat meg fejlesztem, magában egyiket sem szeretném csinálni, ezért nem thai boxolok például.

Melyik fontosabb: állóképesség vagy technika?

Ha nincs technikád, akkor agyonvernek a meccs elején, ha nincs állóképességed, akkor agyonvernek a meccs végén. Mindkettő ugyanolyan fontos.

Ki a kedvenc harcosod?

A UFC-t szoktam nézni, bár annyira nem sűrűn, mint talán illene. A női meccsek érdekelnek jobban, Ronda Rousey volt a kedvencem, de ő már nincs ott.

Szeretnél profi lenni?

Szerettem volna, ha mondjuk nem 27 évesen jön ez a kérdés, hanem hamarabb elkezdem vagy például három évvel hamarabb eljutunk erre a szintre. Most már munkám is van, amit nagyon szeretek, szeretnék családot is, meg annyira már nem vagyok fiatal, hogy a profi utat keresgessem. Most hazajöttünk egy vb-győzelemmel és még mindig nem kopogtatnak a szponzorok, itthonról nincs még kikövezve annyira ez az út.

Mit mondanál egy gyereknek vagy szüleinek, hogy miért menjenek hozzátok edzeni?

Nagyon jó, befogadó csapat vár. Olyan életre való hasznos dolgokat tudsz elsajátítani, amik nem csak a sportban hasznosíthatók. Lesz egy jó kiállásod, meg tudod védeni magad, ha kell. Ráadásul az iskolákban nagyon sokszor előfordul olyan, hogy a gyengébbeket elnyomják, ha kempozol, akkor nem fognak elnyomni, lesz egy olyan alapvető önbizalmad, hogy nem fogod hagyni magad.

(Címlapfotó: Béli Balázs / alfahir.hu)