Schiffer András: "Ebben a helyzetben viszont egy magát nemzeti radikálisnak, illetve zöldnek nevező pártra mi szükség van?"

Schiffer András
Schiffer András

"...ebben az esetben viszont azt kell, hogy mondjam, Gyurcsány Ferencnek van igaza, aki pár évvel ezelőtt azt mondta, tessék összeállni egyetlen demokrata pártba. Ebben a helyzetben viszont egy magát nemzeti radikálisnak, illetve zöldnek nevező pártra mi szükség van?" - Schiffer András ügyvéd az EP-választások után először az Alfahírnek adott interjút, és a nemzeti burzsoáziák érdekeit megjelenítő jobboldali populisták és a globális nagytőkét kiszolgáló neoliberális-technokrata pártok közötti csatatér megtárgyalása után elveszett identitás keresésbe kezdtünk, majd megbeszéltük, hogy a pozsonyi gyors nem fog befutni Budapestre. Interjú.

 

Kezdjük ezzel, mert pénz körül forog a világ. A minap már az agrárkamara is felszólalt a MERCOSUR-EU kapcsán, mondván, a dél-amerikaiakkal megkötött szabadkereskedelmi egyezmény ugyan a Magyarországon működő összeszerelő-üzemeknek jelenthet bevételt, de a hazai agráriumot tönkre vágja.

A MERCOSUR-EU logikája megegyezik a TTIP-éval; az amerikai mezőgazdasági lobbi és a német autóipar paktumáról van szó. Ebben Magyarország, a magyar vidék csak vesztes lehet. Egyébként pedig bolygónk túlélését a naponta tartott performanszoknál jobban szolgálná, ha a nemzeti politikák végre a helyi közösségek mögé állnának, mivel a szabadkereskedelmi megállapodásokkal éppen a helyi gazdaságok megerősödését ássák alá. Orbán Viktor és Szijjártó Péter a CETA és a TTIP kapcsán is kifejtették credójukat, szerintük a szabadkereskedelem eredendően jó. Fazekas Sándor korábbi agrárminiszter pedig féltitokban tárgyalgatott a különböző élelmiszer-terrorista világcégekkel Amerikában, miközben a GMO-tilalomról alaptörvényi rendelkezés is szól. Az pedig szintén érdekes, ahogyan a Mercosurban, gondolok itt Brazíliára és Argentínára, a korábbi baloldali-rendszerkritikus vezetőket hirtelen Amerika-barát szereplők váltották, tisztára mint a hetvenes években.

Ha már élelmiszer-terrorizmus. Az EP-választás egyik legnagyobb győztese, a Momentum volt az a párt, amelynek európai pártcsaládját a Monsanto pénzelte, és amelynek az EP-képviselője ebben semmi kivetnivalót nem látott.

Persze, mert a sziruposan újracsomagolt neoliberalizmusnak éppen ez a lényege: minden eladó, a politikai identitás is egy termék, amit meg lehet vásárolni és a pénznek ugye nincs szaga.

Érdemes azért hátrébb lépni. Ha a nagypolitikát nézzük, akkor a fő csatatér a nemzeti burzsoáziák érdekeit megjelenítő jobboldali populisták és a globális nagytőkét kiszolgáló neoliberális-technokrata pártok között húzódik meg. Nem magyar jelenségről van szó, a nyugat-európai, amerikai folyamatokon is ez látszik, és a magyar EP-eredményeken, a hazai politika tendenciákon is ez hagy nyomot. És miután a 2008-as pénzügyi válságon, a felszínen legalábbis, sikerült túljutni, és most egy konjunktúra ciklus csúcsán vagyunk, többé-kevésbé természetes, hogy a rendszerkritikus pártok és mozgalmak visszább szorulnak.

Mennyire tudja Orbán Viktor úgy képviselni a nemzeti burzsoázia érdekeit, hogy közben teljes mértékben támogatja a szabadkereskedelmet, és adókedvezményekkel csábít ide multikat?

A magyar miniszterelnök teljhatalma birtokában nemzeti burzsoáziát akar felépíteni, de úgy gondolja, hogy ezt nem tudja másképp megtenni, csak ha a globális nagytőke bizonyos szereplőivel, alapvetően a termelő ágazatokban, dealeket köt. Ebből a helyzetből indul ki, ráadásul nem bíz semmit a véletlenre. Bár a támogatási arányukon javított, de még véletlenül sem a 2002-2010 közötti ballib kormányzással méltán elégedetlen, ám legyengített hazai kkv-szektor képviseletére szerződött.

Első kormányzati ciklusa körül rájött, az erős politikai hatalomhoz, erős gazdasági hatalom kell. Így először Simicska Lajoson keresztül, azután pedig közvetlenül a saját rendelkezési tartománya alá rendelné az új nemzeti tőkeerőt.

Ez az építkezés erről szól. A nemzeti burzsoáziát másképp kell értelmezni az Egyesült Államokban, és megint másként egy félperifériás országban, ahol ráadásul a posztkommunista térségben példátlan módon ment végbe az új tulajdonosi szerkezet kialakulása. Sehol máshol nem lett ilyen alacsony szintre visszaszorítva a közösségi tulajdon, és sehol nem lett ennyire meghatározó a külföldi tőke részaránya.

Hol tart nálunk ez az építkezés?

Mindennap akad valami, amit a fennhatósága alá vonhat. De túl azon, hogy eleve nem vagyok a nagytőke barátja, finoman szólva is ízlésbéli problémáim vannak azzal kapcsolatban, hogy egy közhatalmi szereplő egyszerűen kijelöli a gazdaságpolitika nyerteseit. Ám még ha ezen is túl lépünk, itt akkor sem az történik, hogy amikor kinéznek egy üzemet, vagy bármilyen jószágot Mészáros Lőrinc, vagy Garancsi István javára, és ahhoz közvagyont rendelnek, ezek elkezdenek olyan termékeket, szolgáltatásokat előállítani, amikkel az európai, vagy a világpiacon Magyarország sikeres lehet.

Szó nincs arról, hogy magasabb hozzáadott értékek, új kutatási kapacitások jönnének létre Mészáros Lőrinc gazdagodásának farvízén. Ez is az egyik oka annak, hogy továbbra is sérülékeny a gazdaságunk, s erős a jól képzett fiatalok kivándorlási szándéka.

A folyamat persze hasonlít az 1988-1996 közöttire, amikor a nomenklatúra burzsoázia szétlopta az országot. Nem ismerünk olyan történetet, hogy a megtollasodó posztkommunisták, volt állambiztonsági ügynökök, akik a sztárvállalkozói voltak a rendszerváltás éveinek, magasabb hozzáadott értéket termeltek volna, miközben a privatizáció azokat a termelőkapacitásokat, amelyekben legalább a KGST-n belül komparatív előnyünk volt, pár év alatt elpusztította.

Ezt a hasonlóságot miért nem látják Orbánék?

Orbán az erőben hisz, és abban, ami közvetlen eredményt hoz. A hosszútávú spekulációk szerintem mindig is hidegen hagyták.

Azt írta a Mércén, hogy „az EP-választás estéjén hirtelen éles fény világított meg mindent. Értelmet nyert, hogy az orbáni gazdaságpolitika Achilles-sarkát megcélzó tiltakozások miért torkollottak értelmetlennek tűnő, szürreális ellenzéki akciókba”. Mesélne erről a felismerésről?

Lássuk be, a túlóratörvény elleni tüntetések, nagyjából 6 nap után egészen más irányt vettek. Már a Kunigunda utcában feltűnt, hogy, jórészt a Momentum által összerakva, egy tőrőlmetszett liberális ágendát állítottak a tiltakozások élére. Gyakorlatilag pár nap után már nem az volt az igazán fontos, nem az került a tiltakozások célkeresztjébe, hogy egyébként egy populista kormányzat hogyan fokozza a kizsákmányolást.

A három 2010 utáni ellenzéki pártot, az MSZP-t, Jobbikot és az LMP-t, gyakorlatilag hozzáhergelték a DK keménymagjához, és lehetetlenné tették számukra, hogy akár csak árnyalatában, érvelésében eltérő véleményt fogalmazzanak meg.

Persze, félreértés ne essék, nem gondolom, hogy hatalmas munkásfelkelés volt éppen kitörőben a karácsonyi ünnepek előtt.

Ennek ellenére ezt most is állítom, ha van Achilles-sarka a rendszernek, az a bérkérdés.

Ha egy, vagy több ellenzéki párt szisztematikusan rááll erre a témára, és például jogsegélyszolgálattal a szakszervezetek, a melósok oldalára áll, amiről elismerem, hogy kevésbé látványos, mint ajtónak vetődni, akkor az lehet, hogy nem egy hét, nem egy hónapon belül, és lehet hogy nem is idén, de előbb-utóbb, akár '22-ig meghozná a gyümölcsét.

Hergelték? Kik?

Ez következett a dolgok logikájából. Az már az LMP, a Jobbik meg az MSZP gyávaságát és önfeladását mutatja, hogy ebbe a játékba belementek.

Ha ezt a patkány-ügyet nézzük, ami az MSZP sorsát megpecsételte az EP-választáson, az nyílegyenesen eredeztethető a decemberi-januári szereposztásból. Az a helyzet, hogy ez a szerep, amelynek a kicsúcsosodását az MTVA-székházban láttuk, még az MSZP-től is testidegen. Azért álljon meg a menet, a Magyar Szocialista Párt az mégiscsak a '80-as évek „szakértő MSZMP-jének” az utódpártja. Olyan emberek ültek a bakon egykoron, mint Horn Gyula és Kovács László, Lendvai Ildikó vagy Csehák Judit, akiknek azért volt  méltóságuk az országvezetéshez. Az MSZP most mégis úgy érezte, amitől én anno a saját pártomat is óvtam társelnök-frakcióvezetőként, hogy versenyt kell O1G-ézni Gyurcsány Ferenccel. Ezt a versenyt mindig Gyurcsány Ferenc, no meg a Momentum, fogja megnyerni. Ebben ők jobbak.

Ha belemegyünk abba a versenybe, hogy ki tud DK-bb lenni a DK-nál, azt mindig a DK fogja megnyerni.

Persze az eredmények azért is alakultak így, mert a DK és a Momentum viselkedett professzionális párt módjára a kampányban. Dobrev Klárának volt egy jól felépített stratégiája, illetve a DK politikusai soha nem követnek el olyan hibát, amit Bangóné, vagy Kunhalmi rendszeres elkövet.

Az LMP-ről meg a Jobbikról meg annyit, hogy ők mégiscsak a ’04-’10 közti kurzussal szemben szerveződtek meg, az egyik így, a másik úgy, ám ezt a védjegyüket sikerült totálisan feladniuk.

Hogy a Jobbik ezt mikor tette meg, arról kevesebb az ismeretem. Az LMP-nél viszont ez éppen a legsikeresebb eredményt megelőző Szél-kampánnyal történt meg, amikor Ron Werber megérkezett a párthoz. Paradox módon, idő kérdése volt az összeomlás. A Jobbikot és az LMP-t az utóbbi hónapokban nem lehetett megkülönböztetni a 2010 előtti ballib pártoktól.

Meg lehet találni az elveszett identitást?

Sok szerencsét kívánok a kereséshez. De úgy látom, nem ebbe az irányba haladnak. Gyakorlatilag az EP-választás estéjén Kanász-Nagy Máté LMP-s felszámolóbiztos bejelentette a feltétel nélküli kapitulációt, és a Jobbik is ezen az ösvényen halad. 

Az önállóság önmagában nem teremt  identitást, viszont az identitás nélküli szövetségkötés megszűnéshez vezet. Karakteres politikára van szükség, ezt próbáltam, nem túl sikeresen, '14-'15-ben  kialakítani a pártnál.

Az LMP tavaly tavasztól kezdve minden választópolgárnál kihúzta a gyufát. Az összefogáshívek, még több visszalépést vártak volna, az önállóságpártiaknak pedig már ez is sok volt. Ezzel együtt azt gondolom, az LMP-t nem megbüntették a választók, ahogy ezt sokan magyarázták, hanem egyszerűen elfelejtették, ami rosszabb, mintha megbüntették volna.

Az LMP leköszönt vezetését tehát sok mindenért lehetne bírálni, bár ennek nagy sportértéke már nincsen, de képviselőik legalább nem kerültek méltatlan helyzetbe az elmúlt hónapokban:

decemberi-januári cirkuszokban a hat LMP-s képviselő volt az, akik úgy viselkedtek, ahogy egy parlamenti képviselőnek illik – akkor is, ha ezt a kutya nem honorálja.

Jó, de nem lehet annyi felmentést adni a Jobbiknak és az LMP-nek, hogy jóhiszeműen nekik tényleg az volt a céljuk, hogy leváltsák a NER-t?

Itt válik legitimmé az a kérdés, hogy a 2010 utáni kormányzást minőségileg, az ország jövője szempontjából rosszabbnak gondoljuk-e, mint a 2004-2010 közti kurzust. Ha kizárólag a jogállamisági szempontokat nézzük, bár azért ahhoz is kell egy bravúr, hogy a 2006-os szemkilövetéseket zárójelbe tegyük, természetesen lehet amellett érvelni, hogy minőségileg rosszabb most a helyzet. Sőt, én azt is megértem, legfeljebb nem értek vele egyet, ha valaki szerint összességében és minőségileg is rosszabb a jelenlegi kormányzás teljesítménye a megelőzőnél.

De ebben az esetben viszont azt kell, hogy mondjam, Gyurcsány Ferencnek van igaza, aki pár évvel ezelőtt azt mondta, tessék összeállni egyetlen demokrata pártba. Ebben a helyzetben viszont egy magát nemzeti radikálisnak, illetve zöldnek nevező pártra mi szükség van?

Ez az alapkérdés. Ha úgy gondolják, hogy a NER leváltása érdekében mégiscsak meg kell alkudni egykori ideológiai ellenfeleikkel, akkor ideje tiszta vizet önteni a pohárba, és ki kell mondani nyíltan és egyenesen, hogy minőségileg rosszabbnak tartják a jelenlegi kurzust, és egyetlen nagy demokrata pártba kell felsorakozni, mondjuk Dobrev Klára mögé.

Ha jól értem, Ön most azt mondja, hogy két lehetőségünk van; a NER folytatása, vagy a 2004-2010-es időszak rehabilitációja.

Mielőtt félreérti, természetesen el tudok képzelni jobb világot Magyarországon, mint a NER, és természetesen el tudok képzelni olyan politikát, ami úgy mond nemet a NER-re, hogy közben éles határvonalat húz, és nem rehabilitálja a 2004-2010 közti időszakot.

Viszont pont azért vagyok én is párt nélkül, mert 2022-ig előre tekintve nem látom, hogy egy ilyen programra nyílna politikai tér. Ami pedig még a rehabilitációt illeti. Az MSZP-nek a ’89-et megelőző negyven évnél ma már nagyobb ballasztja, hogy nem vont kasszát a 4+8 éves kormányzása után. Az MSZP az elmúlt 9 évben semmilyen hasonlót nem tett, Harangozó Tamás ugyan egyszer bocsánatot kért a 2006-os eseményekért, de a kormányzás lényegét tekintve semmit nem tanultak, semmit nem felejtettek. Nyugati demokráciákban egy bukást követően a korábbi kormánypárt leltárt csinál, ha egyszer újra kormányra akar kerülni: ezért vannak most hatalmon a brit konzervatívok, vagy a dán szocdemek.

Sőt, a bukás utáni felülvizsgálatot Orbán Viktor is megtette 2002-ben, az más kérdés, hogy erről mit gondolunk. De levont bizonyos tanulságokat, amik nélkül soha nem térhetett volna vissza. Az LMP meg a Jobbik az utóbbi időben  nem reflektál arra, hogy azok, akik ma potenciális szövetségeseik, érdemben mit gondolnak mondjuk a Simor-féle monetáris politikáról, a külföldi nagytőkének kedvező fejlesztéspolitikáról, vagy arról a nagybirtok-koncentrációról, amit a ballib oldal is csinált már 2010 előtt, esetleg a Bajnai-kormány paksi bővítési terveiről.

Ha közös jelöltek vannak, akkor a választási logika szerint, együtt is kell kormányozni. Ezért az LMP és a Jobbik vagy kialakít egy kőkemény viszonyt a 2004-2010 közti kormányzáshoz képest, vagy egyszerűen el fognak tűnni.

Van társadalmi igény arra, hogy valaki betöltse az Ön által hiányolt politikai teret?

Illúzió azt hinni, és ez hivatásos politikusként számomra is egy komoly belső tréning volt, hogy a politikusok önmagukban csinálják a politikát. Pusztán attól, hogy rólad szólnak a hírek, nem te fújod a passzátszelet. Egy politikai erő mozgásterét a társadalmi folyamatok nagymértékben korlátozzák.

Ahogy globális tekintetben a rendszerkritikus erőket korlátozza, hogy egy gazdasági konjunktúra tetején vagyunk, addig Magyarországon is igaz, hogy pillanatnyilag az emberek nem érzik, hogy itt volna az apokalipszis. Hogy a túlóratörvénynél nem jött 200 ezer dühös ember az Alkotmány utcába, az mutatja, különösebb felhajtó erő nincsen.

És nem azért, mert annyira szenzációsan muzsikál a jelenlegi kormány, még csak nem is azért, mert annyira katasztrofális teljesítményt nyújt az ellenzék. De amikor az emberek úgy élik meg, hogy a saját élethelyzetük legalábbis nem romlik, nem egyszerű kormányt váltani, főleg nem egyszerű megszervezni egy rendszerkritikus erőt. Bár nem lehetetlen.

Arra gondol, hogy ha nem most akarják leváltani Orbán Viktort, akkor felépíthettek volna egy zöldpolitikát, valamint egy nemzeti radikális politikát?

Ebből volt egy stratégiai vitánk ’15-’16-ban Vona Gáborral. Ő mindent egy lapra tett föl, én viszont nem tartottam reálisnak, hogy '18-ban kormányt tudunk váltani. Bár nem vagyok ettől boldog. Az idő kerekét viszont nem lehet visszaforgatni.

A 2014-es választások után nem zártam ki, hogy ha az MSZP és az LMP egymást békén hagyva, zárójelbe teszi az összefogósdit, és építkezni kezd, illetve az MSZP csinál egy leltárt a kormányzásáról, másrészt a liberális mikropártokat ledobja magáról, akkor 2018 után lehet a két párt között valamilyen együttműködés, megképezhetnek együtt egy rendszerkritikus alternatívát. Sőt, attól sem zárkóztam el, hogy a 2014-es önkormányzati választáson valamilyen szinten együttműködjön az LMP - de ez a nyitottság csak az MSZP-nek szólt, és ott sem a Hagyó-éra embereinek. A 2014 decemberi Kész-jelöléssel azonban ez az út az LMP számára bezárult. Ezután, 2015 tavaszán, még a migrációs válság előtt, egyetértettem Török Gáborral abban, hogy ha valami innováció lehetséges a magyar politikában, az a Jobbik és az LMP kooperációja.

Egy nem rasszista nemzeti radikális párt és egy globalizációkritikus párt között ugyanis van érintkezési felület. Ez egy hosszú folyamat lett volna, amelyben mindkét pártnak lett volna komoly munkája.

Most viszont úgy látom, türelmetlenül, és nem is elég konzekvensen ment végbe a néppártosodásnak nevezett folyamat a Jobbiknál, aminek a vége az lett, hogy zárójelbe tették a saját identitásukat.

Az LMP-nek alapvetően a szervezeti üvegplafont kellett volna eltolnia a feje felől. Ehelyett azok, akik kilenc évig szabotálták a szervezeti építkezést, nehogy véletlenül más is szóba jöhessen helyi megfejtőnek, ma néznek, mint hal a szatyorban és azt látják, hogy már a kompenzációs listához szükséges számú egyéni jelöltet sem bírják kiállítani, ezért inkább meggyőzik magukat, hogy az O1G jegyében - valójában saját egzisztenciális túlélésük érdekében - a legmegalázóbb alkuba is bele kell menniük.

Amúgy a DK és a Momentum viszonylagos sikerében vastagon benne van, hogy az MSZP, Jobbik, LMP trióról túlságosan is lejön a választópolgár számára, hogy mára egyedül az egzisztenciák fenntartása mozgatja őket, semmi egyéb.

'22-ig még van 3 év. A magyar belpolitikában az sok idő.

A frontvonalak nagyjából felálltak május 26-án.

Tehát, ha nem lesz egy nagyobb világgazdasági válság, akkor Orbán és Dobrev között lehet majd választanunk?

Nagyjából ez  látszik kirajzolódni. Amit a leköszönő interjúmban is elmondtam, szellemi erőtér nélkül nem megy, az nemcsak az LMP, hanem a Jobbik szempontjából is igaz. Amikor egy párt, ha úgy tetszik, ellenséges szellemi erőtérnek akar megfelelni, annak feltétel nélküli kapituláció lesz a vége. Az LMP-nek nem volt meg a szellemi erőtere, a Jobbiknak pedig csak hézagosan. 2010-től folyamatosan azt vallottam, amikor az össze nem illeszthető egységeket illesztik össze, abból sok minden lehet, csak nem kormányváltó erő. A kormányváltásnak legalább az illúzióját csak abban az esetben lehet felmutatni, ha az egyik ellenzéki erő kinövekedik. Amikor erre nem láttam lehetőséget a saját pártomat illetően, visszaadtam a mandátumomat.

2019 májusában viszont ezt a kinövekedést megtapasztaltuk. Két, egymással kompatibilis liberális párt uralja az ellenzéki térfelet, maximum generációs, kommunikációs szempontól van különbség közöttük.

Pedig a kinövekedés esélye leginkább az LMP számára volt adott, egyszerűen objektív okokból, hiszen ez a párt helyezkedett el az úgynevezett centrum pozícióban,ahonnan a legnagyobb eséllyel lehetne szavazókat áthozni kormányoldalról ellenzéki oldalra, de szervezeti korlátok miatt a kinövekedés illúzió maradt. A szocialisták számára is volt esély, hiszen utoljára a 2012 nyári MSZP volt lőtávolban a Fidesz mögött, 30 százalék felett, sőt Botka felbukkanásakor volt 2 hónap, a fizessenek a gazdagok kampány alatt, amikor úgy tűnt, újra tudnak növekedni. A Jobbiknál ez a kinövekedési pont akkor volt tapasztalható, amikor a Simicska-oszlopokon megkezdődött a plakátkampánya. Mára viszont az eltűnni vélt liberálisoknál pattog a labda.

A dolgozatában mégis szkeptikus a liberális kormányváltás kapcsán. Miért?

Amiért a pozsonyi gyors sem fog befutni Budapestre. A szlovákoknál, a románoknál, a lengyeleknél, de még a cseheknél is, a liberálisnak tételezett kurzusokhoz széles rétegek számára pozitív élmények fűződnek. Nálunk egy Gyurcsány-Bajnai kurzushoz milyen pozitív élményei tapadnak az átlag magyar állampolgárnak? Az, hogy kinövekedett most egy irányzat, az egy hatékonyabb ellenzéki politikára ad lehetőséget, de egyrészt Gyurcsány személye, másrészt a liberális kurzusok hazai sikertelensége miatt nagyon korlátoltak a lehetőségei ennek az ellenzéki stratégiának. Nyilván, ha az ellenzék el tudja hozni a megyeszékhelyek, a budapesti kerületek többségét, az egy erős mondás ’22-re, de nem jelent trendfordulót.

Percről percre
sss
2019. november 19. | 20:37
Bale
Láttál valami izgalmasat?
Küldd be nekünk!
Szerkesztő:
Harmati András

Friss

1
1
sss
2019. november 19. | 16:26
sss
2019. november 19. | 13:20
Rendkívüli módon meglátszik az adószigorítás a nyugdíj- és egészségkasszák befizetésein, a munkáltatói hozzájárulások drasztikus visszaesését az egyéni befizetések tudták valamelyest kompenzálni. Nagy sikere van viszont az önsegélyező pénztárakon belül a jelzáloghitel-törlesztések támogatásának.
Ötszázharminchat lízingelt személygépjárműért havonta 98 millió forintot fizet a MÁV-csoport hat tagja. A lapunk kérésére megküldött adatokból kiderül: felsővezetői luxusautótól a kilencszemélyes mikrobuszon át a terepre is alkalmas típusig terjed a vasúttársaság autóparkja. Szemezgessen Ön is az adathalmazból!
Láttál valami izgalmasat?
Küldd be nekünk!
Szerkesztő:
Harmati András
sss
2019. november 19. | 13:20
Rendkívüli módon meglátszik az adószigorítás a nyugdíj- és egészségkasszák befizetésein, a munkáltatói hozzájárulások drasztikus visszaesését az egyéni befizetések tudták valamelyest kompenzálni. Nagy sikere van viszont az önsegélyező pénztárakon belül a jelzáloghitel-törlesztések támogatásának.
sss
2019. november 17. | 19:19