Íme a 21. századi röghöz kötés: uzsorát kell fizetnie, aki el akar jutni az aprófalvakból az orvoshoz, vagy a boltba

Az Abcúg szerdai cikke a szegény emberek kizsigerelésének új formájáról számol be, amely cseppben a tengerként magában rejti a magyar vidék lepusztulásának és kiszolgáltatottságának szinte minden aspektusát. 

Évtizedek óta újra, meg újra előkerülő téma a hazai közbeszédben a leszakadó régiók és kistelepülések egyre elkeserítőbb helyzete. Az infrastruktúra és a közlekedés leépítése meggátolja a munkahelyteremtést, megélhetés hiányában elköltöznek az emberek, a csökkenő lélekszámra hivatkozva még jobban leépítik a közlekedést, és a maradék infrastruktúra is megszűnik, végül vendégek híján bezár a kocsma, vevők nélkül tönkre megy a kisbolt. Csakhogy még ebben a stációban is élnek emberek a faluban. Jellemző módon a legszegényebbek, legelesettebbek, akik szűkös anyagi lehetőségeik, vagy életkoruk, egészségi állapotuk miatt még elköltözni is képtelenek.

A történelemórán tanultunk az első, majd a második jobbágyságról. Ezek az emberek a harmadik jobbágyság röghöz kötöttjei. 

Nincsenek kevesen. Ha csak az 500 fő alatti aprófalvak lakóit nézzük – és ennél jóval nagyobb falvak is hasonló gondokkal küzdenek – nagyjából 300 ezer emberről beszélünk, akik több mint 1100 kistelepülésen élnek.

Helyben postáról, patikáról, vagy rendelőről már régen nem is álmodhatnak, de a 389, hivatalosan létező, gyakorlatilag orvos nélküli háziorvosi körzet jelentős része is aprófalvas régiókban található. A KSH adatai szerint az itt élők több mint kétharmada naponta ingázni kényszerül a munkába egy közeli városba. Ami persze önmagában nem volna tragédia, csak, hát a mellékvonalak beszántása miatt a legtöbb helyen már csak omladozó emlék a vasútállomás, a busz meg jó, ha napjában kétszer jár. 

És, ahogyan neoliberálisék mondani szokták, amit az állam nem biztosít, azt megoldja a piac. Azt azonban már nem nagyon szokták hozzátenni, hogy a ká-európai valóságban ezt okosba' szokás megoldani. Pontosan ez történik a magyar aprófalvakban is, ahol az Abcúg cikke szerint vírusként terjed 

az uzsorás sofőrködés. 

A recept igen egyszerű: ha a hirtelen belázasodott, vagy gyomorrontást kapott gyereknek gyógyszerre van szüksége, ha Margit néninek el kell jutnia havonta legalább egyszer az orvoshoz, ha fel kell adni postán a számlákat, be kell jutni reggel dolgozni, de a busszal tuti a késés, vagy egyszerűen csak be kellene vásárolni, akkor valaki bevisz autóval a legközelebbi nagyobb településre. Ezt nyilván nem ingyen teszi, sőt, még a maga nyereségét is beleszámolja. Ezzel idáig nincs is semmi gond, Krisztus sírját se társadalmi munkában őrizték, ugye. Csakhogy az elemi erejű kereslet és a minimális kínálat az egekbe veri fel az árakat. 

A portálnak nyilatkozó falusiak, illetve szociális területen dolgozó civilek elmondták: nem ritka, hogy 

egy háromezer forintos benzinköltségű útért 15 ezer, 700 forintosért 5-8 ezer forintot kérnek el. 

A sofőrök általában az üzemanyag árának háromszorosát kérik el. Ez már önmagában kimeríthetné az uzsora fogalmát, ám a történet sok esetben szó szerint ebbe torkollik. Ha valaki nem tudja egyből kifizetni a fuvart, később is megteheti, 

ám ekkor már csak jó vaskos kamattal megpakolva. 

Az elmúlt években a pénzuzsora felszámolásáért kétségtelenül sokat tettek a hatóságok, ám a szegénység, a kilátástalanság és az infrastrukturális atomsivatag közepette a jelenség csak formát váltott. Egyre gyakoribb az élelmiszer, sőt a gyógyszeruzsora is. Élelmes "vállalkozók" helyben keresett orvosságokat halmoznak fel, és aranyáron árulják a rászorulóknak. Egy gyermekvédelmi önkéntes találkozott olyan esettel,

amikor  egy 14 éves kislányt eladtak prostituáltnak egy darab lázcsillapítóért, mert addig görgették maguk előtt a néhány ezres adósságot, hogy végül nem tudták kifizetni. 

Aki az elmúlt évtizedekben a magyar vidék pusztulása kapcsán megfogalmazta aggályait, gyorsan megkapta a fővárosi értelmiségi elittől, hogy ókonzervatív népieskedő skanzensirató, aki képtelen együtt robogni a rohanó idővel. A jelenlegi hatalom számára pedig a "vidék” fogalma nagyjából kimerül

a falunapokon főzött csülkös pacalban, a Gucci öltönyben, rezgő tokával elgajdolt magyarnótákban, és a helyi néptánccsoport kivezénylésében minden buszmegálló felavatásához.

A rezsim kegyeltjei nem győzik hangsúlyozni vidéki származásukat, ám magyar kistelepülést legfeljebb akkor látnak, amikor szertartásosan levonulnak, fogadják a jóravaló, romlatlan, egyszerű nép hódolatát, majd a helyi pálinka erőltetett mosollyal kivitelezett felhúzása után beülnek az Audiba, és visszamennek a budai villákba. 

És a magára hagyott, megnyomorított, kiskirályoknak, uzsorásoknak odavetett magyar falu megilletődötten integet utánuk.

"Mégis csak a mi fajtánk, egyszerű parasztgyerekek, mint mi. Mégis milyen sokra vitték."

 - bólogatnak egymás közt.

S közben ezek az egyszerű parasztgyerekek odafenn, Pesten mindent megtesznek, hogy ők legyenek az utolsó egyszerű parasztgyerekek, akik még sokra vihették.

A falunapon dübörgő mulatósdiszkó pedig elnyomja a rég halott költő hangját: 

"És az országban a törékeny falvak
  - anyám ott született -
az eleven jog fájáról lehulltak,
  mint itt e levelek
s ha rájuk hág a felnőtt balszerencse,
mind megcsörren, hogy nyomorát jelentse
  s elporlik, szétpereg."

 

Láttál valami izgalmasat?
Küldd be nekünk!
Szerkesztő:
Tari Tamás

Friss