Vívjuk vissza a jobboldalt a Fidesztől! Gondolatok a Marcali Disputa után

Konzervatív értelmiségiek tanácskoztak Marcaliban. Ez a hír így önmagában valószínűleg aránylag kevés embert hoz lázba, hiszen az értelmiségiek, jobboldaliak, baloldaliak, liberálisok, kormánypártiak és ellenzékiek szoktak tanácskozni. Ez egy ilyen értelmiségi szokás. Csakhogy tegnap a somogyi dombok között ennél jóval több is történt: egy új közösség formálódása kezdődött meg. 

A 2010 előtti húsz évben nem volt könnyű jobboldalinak lenni. Az akkor még nem csak üldözési mániában szenvedő propagandisták rémlátomásaiban létező, hanem nagyon is érezhető balliberális média és kulturális hegemónia közepette kíméletlenül belénk verték, hogy a mi világnézetünk csak akkor lehet legitim, ha a „konzervatív vagyok” kijelentést ellátjuk azzal a vörös farokkal, hogy „de nem vagyok fasiszta"  A bulvármédia, a hírsajtó és a réteglapok többségében hosszú esztendőkön át evidenciának számított, hogy a hagyomány avíttság, a hit bigottság, a hazaszeretet gyűlölködés. 

2010 előtt ellenszélben léteztünk – de pontosan tudtuk, kik vagyunk. Azt is tudtuk, kik állnak velünk szemben.

Tőlük tudtuk, mert ezt a szembenállást soha nem tagadták, sőt, számtalanszor hetykén vágták az arcunkba. Amikor kilenc évvel ezelőtt kétharmados hatalomhoz jutott a magát jobboldaliként meghatározó Fidesz, sokan közülünk őszintén ünnepeltek, mások, mint én magam is, csupán fellélegeztek, hogy véget ért a balliberális kurzus, de gyanakodva tekintettek az új kormányzatra is. Abban azonban alighanem mindannyian egyetértettünk, hogy innentől kezdve legalább egy kicsit kevésbé lesz nehéz jobboldalinak lenni. Nagyobbat nem is tévedhettünk volna. 

Mert, ami ez után következett, az még a hozzám hasonló javíthatatlan örök kétkedők legrosszabb rémálmaiban sem fordult elő:

Orbánék a Gyurcsány-korszak összes hibáját és bűnét folytatták, sőt négyzetre emelték, felcímkézve a „nemzeti”, „keresztény” és „konzervatív” jelzőkkel. 

Idő kellett az ocsúdáshoz. Sokan, bár látták az egyre vállalhatatlanabb jelenségeket jó ideig makacsul hinni akarták, hogy ezek csupán kilengések, vagy szükséges rossz dolgok, de legalább végre jobboldali kormányzás van Magyarországon. Jó néhányan voltunk olyanok is, akiknek az volt a fő kritikájuk, hogy ez a kormányzás nem eléggé jobboldali. Hosszú évekbe telt, míg felismertük, hogy mindannyian tévedtünk, mert a lényeget nem ismertük fel:

 a zászlót, amelyre a számunkra legszentebb fogalmak voltak felírva, kilopták a kezünkből, hogy belebugyolálják a legócskább ostobaságot és leggátlástalanabb cinizmust, s e hazug csomagolásban kínálják a politika ócskáspiacán. 

Hogy ez a hatalom sem többé, sem kevésbé nem konzervatív, keresztény, vagy nemzeti. Hogy ők és mi már sem többé, sem kevésbé nem lehetünk többes szám egyes személyben. 

Hogy a politikájukat helyeselni és kevesellni éppen úgy tévút, hogy az egyetlen morálisan vállalható alapállás a szembenállás. 

Kínkeservesen nehéz volt. Nem elsősorban azért, amit végre egyre tisztábban láttunk, mert a fény bármennyire is bántja a szemet, hozzá lehet szokni. Az fájt igazán, amit nem láttunk. Hogy kik is vagyunk akkor immáron? Létezik még egyáltalán olyan, hogy „mi”? Vagy csak az „ők” vannak? A jelenlegi rezsim vaksággal megvert, vagy élősúlyra megvásárolt kiszolgálói, az előző kurzus hatalom lágy ölébe visszavágyó kegyeltjei, vagy azok, akik tisztességesek lehetnek ugyan, de közös utunk nem lehet velük, mert egészen más iránytű lapul a zsebükben. Úgy tűnt, reménytelenül magunkra maradunk, s már egymással sincs közös dolgunk. 

Gulyás Balázs publicista, aki maga is ott volt Marcaliban, azt írta a tegnapi találkozóról: 

„A polgári Magyarország árvái, a konzervatív, nem-fideszes értelmiség az első életjeleket mutatja.

Precíz fogalmazás. Mert ennek a közösségnek a tagjai egyenként persze eddig is léteztek, de életjelet jó ideig nem adtak magukról. A magára maradottság érzése, és az értelmes politikai cselekvés lehetőségének kínzó hiánya dermedt passzivitásba, közéleti katatóniába űzte a magyar konzervatív értelmiség nagy részét. Az egykori jobboldali radikálisok egy részét magába szippantotta a hártyavékony, de harsány színekkel festett nemzeti mázt magára öltő rezsim propagandája, mi, többiek pedig bizonytalan léptekkel, botladozva, de erős elhatározással elindultunk a jobbközép felé. S most, e két út-és igazságkereső csoport a festői somogyi dombok közt megbúvó pincében találkozott.

Jobbközép alternatíva születhet a rezsim és a balliberális oldal helyett

Meghatározó konzervatív értelmiségiek tartottak tanácskozást a Bibó István Népfőiskolai Alapítvány által szervezett Marcali Dispután csütörtökön. A szervezők elmondása szerint a rendezvény célja az volt, hogy közösen keressenek mérsékelt jobboldali választ a jelenlegi magyarországi politikai helyzet és a 21. század kihívásaira.

Éveken át csak hűvösen, idegenkedve méregettük egymást. A konzervatívok higgadtságát mi puhaságnak láttuk, ők a mi dühünket felelőtlenségnek. Sneider Tamás, a Jobbik elnöke hozzászólásában tűpontosan mutatott rá ennek az olykor türelmetlen, szenvedélyes változtatni vágyásnak a forrására: mi javarészt az alsó-középosztályból érkeztünk, a mi családunk, a mi környezetünk az elmúlt három évtized minden kurzusának a vesztese volt.

Saját gyökereinket tagadnánk meg,ha lemondnánk egy igazságosabb Magyarország megteremtéséről. Csakhogy az elmúlt évtized világosan megmutatta, hogy ehhez a küldetéshez a harag kevés üzemanyag, s bár nagy lendületet tud adni, könnyen tévútra is vezethet. 

Alighanem ez a felismerés vezette Stummer János jobbikos alelnököt, aki morális útmutatást, sőt, ha kell „bokán rúgást” is kért Beer Miklós püspöktől, és a konzervatív értelmiségtől. (El tudjuk képzelni ezt kérést a saját holdudvarától pusztán feltétlen engedelmességet és vakhitet elváró jelenlegi hatalom bármelyik prominensétől?)

A polgári Magyarország értelmiségével formálódik az Orbán-rendszer új ellenzéke

Ez a hitében is megrabolt ország ma még meggörbülve, megvezetve vánszorog az illiberális állam béklyói alatt, így különösen nagy az értelmiség és a politikai ellenállás intézményes szereplőinek a felelőssége abban, hogy a változást akarókat gúzsba kötő láncok végül elpattanjanak.

Legalább ennyire fontos volt, amit a Gulyás által emlegetett „polgári Magyarország árváinak” egyik legtisztábban látó és legpontosabban fogalmazó képviselője, Király Miklós mondott:

"Programunk nem épülhet pusztán elvekre, nem lehet steril elmélet. Meg kell hallgatnunk a tiszaháti, borsodi és nógrádi emberek panaszát, oda kell figyelnünk a 150 ezer forintért dolgozó pedagógusokra és a még itthon maradt orvosok hősies küzdelmére."

Azt hiszem, nem voltam egyedül, aki felkapta a fejét erre a gondolatra, amely e formálódó közösség szellemi és morális alapvetését adhatja meg: 

Keresztény és igazságos, erkölcsös és irgalmas, büszke és humánus Magyarországot akarunk. Így együtt, egymástól elválaszthatatlanul, mert külön-külön ezek a célok elvéreznek, vagy eltorzulnak. 

Marcaliból visszatérve úgy éreztem, otthonról jöttem haza. Otthon voltam, az enyéim között. Ha semmi másért, de ezért már biztosan megérte összegyűlnünk. Persze, a neheze csak most jön, mert ma iszonyú messzeségben vagyunk ettől a Magyarországtól. De már nem kell azt éreznünk, hogy egyedül, egymástól elszigetelve álmodunk róla, s talán közel az idő, amikor együtt, közösen küzdhetünk érte. Amikor visszaszerezzük a kezünkből kicsavart zászlót azoktól, akik meggyalázták, és visszavívjuk saját szellemi-lelki otthonunkat, a jobboldalt, azoktól, akik beleültek, és kikergettek minket onnan. S aztán a végén visszavesszük a hazánkat is tőlük. Jó mulatság, férfimunka lesz, én már alig várom.

Láttál valami izgalmasat?
Küldd be nekünk!
Szerkesztő:
Balogh Gábor

Friss