Orbán újabb tizenöt évre tervez, de 2019 új helyzetet teremtett – Belpolitikai évértékelő

2019 új helyzetet teremtett mind a kormány-ellenzék viszonyban, mind az ellenzéken belüli erőviszonyokat tekintve. Jelentős politikai átrendeződésről azonban csak fenntartásokkal beszélhetünk. A Fidesz az önkormányzati szférában elszenvedett veszteségei mellett is domináns szereplő maradt, az ellenzék esetében egyelőre sok a bizonytalanság. Nem világos, hogy az önkormányzatokban való együttműködés hosszú távon mennyire lesz működőképes, ahogy az sem, hogy a taktikai összefogáson túl milyen formációban, programkínálattal, húzónevekkel igyekeznek politikai alternatívát és vezérszerepeket felépíteni 2022-re az egyes ellenzéki pártok. A megváltozott helyzethez ugyanakkor mindenkinek alkalmazkodnia kell.

A 2018 áprilisi országgyűlési választás tanulságai nyomán már az idei év elején is arról folyt a vita, hogy az ellenzéki pártok milyen formában (külön vagy közös listával) méressék meg magukat a májusi EP-választáson.

A tisztán arányos választási rendszerben persze kevéssé a választási matematika diktálta kényszer, sokkal inkább az ellenzéki erősorrend és alkupozíció felállítása, valamint az önálló politikai karakter megjelenítése volt a tét.

A közvélemény-kutatók többsége ezúttal is meglehetősen pontatlan prognózist adott, így még nagyobb meglepetés volt a DK és a Momentum előretörése, a Jobbik, az MSZP-Párbeszéd és az LMP gyenge szereplése. A Fidesz-KDNP 50% feletti szavazataránnyal végzett, ami előrevetítette, hogy kemény küzdelem vár az ellenzékre. Ugyanakkor a választás utáni eufória lökést adott az ellenzéki versengés relatív győzteseinek, egyúttal megmutatta azt is, hogy a pártlistás eredményekre alapozva mely fővárosi kerületekben, önkormányzatokban van matematikai lehetőség a kormánypárti jelöltek legyőzésére ősszel.

2019 mérlegének megvonásakor természetes módon a belpolitikai tétmeccsekre, az EP- és önkormányzati választás eredményeire, hatásaira koncentrálunk, ugyanakkor nem hagyhatjuk figyelmen kívül a külkapcsolatok alakulását, valamint az intézményes politika szféráját sem.

Amíg az EP-választás átrendezte (részben tisztázta) az ellenzéki erőviszonyokat, az önkormányzati választás pedig a kormány-ellenzék relációban értékelte fel az ellenzék pozícióit helyi ellensúlyokat képezve a központi kormányzattal szemben, addig a külpolitika terén kétes eredményeket könyvelhet el a kormány.

A külpolitikai aktivizmusnak köszönhetően az ország nemzetközi súlyához képest relatíve nagy figyelmet kapott, a világpolitika fajsúlyos szereplőivel sikerült kétoldalú találkozókat szervezni, miközben a regionális együttműködés terén (Visegrádiak, Nyugat-Balkán) is bővítette a befolyását a kormány. Ugyanakkor az európai intézményekhez való viszonyt tekintve konszolidáció helyett egyfajta feloldásra váró patthelyzet alakult ki.

Februárban Budapestre érkezett az amerikai külügyminiszter, hogy aztán májusban Orbán Viktor látogathasson a Fehér Házba, ahol utoljára 2005-ben járt magyar kormányfő (a jelenlegi miniszterelnök még régebben, 1998-ban). Cornstein amerikai nagykövet jóval megértőbbnek bizonyult a nagy nemzetközi visszhangot kiváltott CEU-ügyben, vagy a korrupció kérdésében, mint a magyar kormánnyal szemben jogállamiság-vitát folytató európai intézmények vagy a Fidesznek a tagságát márciusban felfüggesztő Európai Néppárt.

Az október-novemberi Putyin- és Erdogan-látogatások, az MNB által szervezett Eurázsiai Fórumon elhangzott gondolatok, vagy éppen Orbán Viktor ígéretei a Türk Tanács októberi ülésén jól szemléltetik a szövetségi rendszeren belüli megbízhatóságnak sokat ártó, érdekvezérelt diplomáciai felfogást.

Az európai politikában Orbán Viktor várakozásaival ellentétesen ezúttal sem következett be a „lázadás éve”: az EP-választáson nem sikerült előretörniük a szuverenista, identitárius, bevándorlás-ellenes pártoknak, a Fidesz pártcsaládja a liberálisokat is bevonó „nagykoalíciót” kötött az európai baloldallal a magyar kormányfő által javasolt Salvini-szövetség helyett.

Orbán leglátványosabb külpolitikai manőverei és kudarcai között említendő az általa méltatott „osztrák és olasz modell” (Strache és Salvini politikája nyomán) elvesztése, a néppárti csúcsjelölt, Manfred Weber támogatásának visszavonása, a Fidesz néppárti tagságának függő voltából fakadó hol konfrontatívabb, hol gesztusokra hajló magatartása.

Bár az EP-választások csúcsjelöltjeinek (ezzel együtt a csúcsjelölti rendszernek) a megbuktatásában Orbán Viktor is aktív szerepet játszott, s ennek megfelelően az új Bizottság-elnök, Ursula von der Leyen megválasztását is igyekezett saját sikereként is felmutatni, valójában mind az EP-választások várható kimenetelét, mind saját pártjának politikai mozgásterét tekintve eltaktikázta magát. Az újabb pofont Trócsányi László biztosjelölti bukása, majd Várhelyi Olivér utolsóként történő, EP-szakbizottsági jóváhagyása jelentette.

Miközben a kormány vehemensen tagadta a jogállamiság sérelmével és az intézményesült korrupcióval kapcsolatos vádakat, Mészáros Lőrinc a dollármilliárdosok klubjának tagjává, egyúttal – Csányi Sándort is maga mögé utasítva – a leggazdagabb magyarrá vált.

Vele együtt számos kormányközeli nagyvállalkozó nagyon gyümölcsöző évet zárhat. De nemcsak a gazdasági holdudvar vizsgázott jól, hanem a nómenklatúra is: az Állami Számvevőszék tovább bírságolta az ellenzéki pártokat, az ügyészségtől és a médiahatóságtól sem igazán kellett tartaniuk a jogkövető magatartásban nem épp élen járó, befolyásos szereplőknek.

A személyzeti politikának, a politikai zsákmányrendszer mélymerítéséből következő egzisztenciális függőségeknek és ambícióknak megfelelően az államapparátus, az ún. független intézmények a kormány politikai elvárásainak megfelelően látták el feladataikat.

A bírósági rendszert így sem sikerült megtörni: a kormány – elsősorban nemzetközi nyomásra – visszakozásra kényszerült a közigazgatási bíróságok rendszerének bevezetésétől, az Országos Bírói Tanács pedig az Országos Bírósági Hivatal azóta hivatalából távozott elnökével, Handó Tündével került komoly összetűzésbe. Közvetlen hivatali elődjének szerepfelfogásához hasonlóan Áder János köztársasági elnök is „a törvényhozás motorjának” bizonyult ebben az évben: számos vitatott, a kormánypártok hatalomtechnikai törekvéseit tükröző törvényt aláírt – így például az MTA-törvényt, a színháztörvényt, vagy épp az országgyűlési viselkedési normákra vonatkozó törvényt.

Az Orbán-kormány idén csúcsra járatta az ideológiagyártást is: megszületett a „keresztény szabadság” fogalma, amit a kormányfő szokásos, nyári tusnádfürdői beszédében ismertetett először (ahol azt is bejelentette, hogy még tizenöt évre tervez), majd ősszel – a kötcsei pikniken tovább fűzve az erről való eszmecserét – már Olaszországban, egy többnapos, római ifjúsági találkozó alkalmával ajánlotta „exportra” a magyar modellt.

A különböző nemzetközi konferenciák (pl. budapesti demográfiai csúcsok, keresztényüldözés elleni nemzetközi konferencia, stb.) a kormány ideológia-exportjának és imázs-formálásának fontos fórumaivá váltak, ahol illusztris vendégkör mellett hasonló gondolkodású politikusok, tudósok, véleményformálók szólalhattak fel, ezzel is legitimálva a magyar kormány céljait és eszközrendszerét.

A magyar kormányfő autoriter módszerei mellett elsősorban víziójával tűnt ki az európai politikában. A Politico magazin – ezt visszaigazolva – Orbán Viktort (Greta Thunberg után) Európa második számú „álmodozójának” választotta.

Miközben az európai közbeszédet és politikai napirendet egyre inkább foglalkoztatta a klímaváltozás jelensége, és a radikális zöld politika új arca, Greta Thunberg, a magyar kormányfő június végén még (a csehekkel és a lengyelekkel együtt) nemet mondott az EU 2050-es klímasemlegességi céljaira, majd kihasználva zsarolási potenciálját, az év végére rábólintott azokra – megfelelő EU-költségvetési ellentételezés és az atomenergia használatának feltétele mellett. Ezzel együtt a kormányzati kommunikáció által egy meglehetősen zavaros képet kaptunk a Fidesz (és a „zöld fordulatot” hirdető KDNP) klímaváltozáshoz való viszonyáról. Érzékelhető volt azonban némi pozitív változás e problémakör iránti attitűdben – nem elvonatkoztathatóan a nemzetközi politikai trendektől és a Fidesz fiatalítási célkitűzésétől.

Míg a nyári uborkaszezonba némi színt vitt a fővárosi előválasztás, addig az őszt már egyértelműen az önkormányzati kampány határozta meg. Ennek utolsó felvonása egy országosra dagadó, a kormánypártok kampányfelelőseit és felsőbb döntéshozóit próbára tevő botrány, a Borkai-ügy kirobbanása volt, amiben látványosan leszerepelt a kormánypárti válságkommunikáció.

Az „érzékeny veszteségek” utáni pszichózisban a kormánypártok számára újabb sokkot okozott a jászberényi megismételt polgármester-választás elsöprő ellenzéki fölénye. A kormánypárti holdudvar hangulatát jól jellemezte, hogy a következő napokban még egy rendszerkritikai cikk is megjelenhetett a kormányhű Magyar Nemzetben.

Az év végére új frontvonalak húzódtak, új perspektívák nyíltak a belpolitikában. Az ellenzéki előretörésnek köszönhetően felértékelődött a kormány és a települési önkormányzatok viszonyának kérdése (különösen a főváros új vezetésével való társbérlet kapcsán).

A sokszínű koalíciók által vezetett önkormányzatokban szintén hangsúlyossá vált az ellenzéki képviselők (és a mögöttük álló pártszervezetek) hosszú távú együttműködési képessége. Az ellenzék győzelmeivel feladta magának a leckét. Formai oldalról (előválasztás, választási együttműködés) jelentős innovációt hajtott végre, de így is számos kérdést nyitva hagyott, amelyeket az alternatíva-építés jegyében meg kell majd válaszolnia – akár már a jövő évben.

A kormánypártok is alkalmazkodási kényszerbe kerültek, amelynek jegyében fiatalítást hirdettek, némileg változtattak a kommunikáció fókuszpontjain (ezen a területen akár stratégiaváltás is következhet) és ismét ad-hoc jogalkotásba kezdtek. Egyelőre még az értékelést követő újrahangolási szakaszban vannak. Ezt a folyamatot gyorsíthatják a jövő év eleji események, különös tekintettel a néppárti tagságról való döntésre, illetve egy időközi országgyűlési választásra, amelyen az ellenzéknek áll a zászló.

Az még a jövő zenéje, hogy változik-e és miként az ellenzéki erősorrend, melyik pártpolitikai szereplő lesz képes a legnagyobb politikai innovációra. Számíthatunk-e recesszióra a külső gazdasági környezetet tekintve (ami pontot tehet a Varga-Matolcsy vita egy sarkalatos elemének végére)? Eszkalálódik-e egy, a Borkai-ügyhöz hasonló botrány kormánypárti vagy ellenzéki oldalon? Visszanyeri-e a Fidesz a tematizációs képességét, ami az önkormányzati választási kampányban megtört?

A 2020-as ciklusfelezőben több olyan kérdés is eldőlhet, amelyek már a 2022-es választási évre előretekintve adnak útmutatást az egyes szereplőknek. Ezzel együtt éleződni fog a politikai versengés kormány-ellenzék viszonylatban, és az ellenzéken belül egyaránt.

A cikk szerzője politológus.

Láttál valami izgalmasat?
Küldd be nekünk!
Szerkesztő:
Németh Márton

Friss