Melyik a jobb: egy véreskezű diktátor vagy a káosz?

Szaddám
Szaddám Huszein szobrának ledöntése 2003-ban.
Twitter

Az Egy kém az iraki háború ellen című könyv arról a Katharine Gunról szól, aki a brit titkosszolgálat mandarin tolmácsaként 2003-ban kiszivárogtatott egy emailt, amivel az iraki háborút próbálta megakadályozni. A levélben az állt, hogy miképpen lehetne megzsarolni az ENSZ BT azon tagjait, amelyek nem akarnak jogi felhatalmazást biztosítani Irak lerohanásához. A Republikon Intézet és az Athenauem Kiadó konferenciát szervezett a könyv és a demokráciaexport kérdése köré, "Exportálható-e a demokrácia?" felütéssel.

Az eseményen Bartha Dániel, a Centre for Euro-Atlantic Integration and Democracy ügyvezető igazgatója fejtette ki véleményét a dokumentarista regényről. A könyv leglényegesebb szála Gun története, de a magyar cím kicsit ferdít, mert nem kémről van szó, hanem egy sinológus elemzőről/fordítóról.

A szerzőpáros, Marcia és Thomas Mitchell homályban hagyja azt a részt, hogy Gunnak pozíciójából fakadóan nem lehetett teljes rálátása az iraki háborút megelőző ügyekre, így azok a motivációk sem feltétlenül stimmelnek, amikkel a könyvben találkozhatunk. Ha mégis hozzáfért értékes információkhoz ezen a területen, akkor nem az volt a beosztása, amit a könyv állít.

A leleplezés alapja egy 2003-as email, a regény szerint az Egyesült Államok és Nagy-Britannia ekkora már elhatározták, hogy megtámadják Irakot, de még az ENSZ BT-t győzködték a felhatalmazásért, ami elsősorban a brit közvélemény számára volt fontos.

Hamar egyértelművé válik, hogy a könyv elítéli a beavatkozást, egy 2016-os brit jelentésből is idéznek, ami kimondta, hogy jogtalan volt a háború megindítása. A regény végig arról ír, hogy a szolgálatok biztosak voltak benne: nincs tömegpusztító fegyvere Iraknak. A valóságban ezzel szemben csupán annyit állíthatunk, hogy nem voltak bizonyítékok sem arra vonatkozóan, hogy nincsenek, sem arra vonatkozóan, hogy vannak. Utólag már okosabbak vagyunk, de 2003-ban közel sem arról volt szó, hogy szándékosan téves információk alapján indítottak háborút.

Gun történetét a szivárogtatás után is követhetjük, hosszú jogi procedúra várt rá, de az ellene indított eljárás nem ment végig, az utolsó pillanatban visszavonták a vádat.

Nemcsak Gunról, hanem a whistleblowerekről és motivációikról is olvashatunk. A közérdekű bejelentés nem kriminalizált tevékenység, vannak jogi keretei a szivárogtatásnak, mégis általában hosszú jogi viaskodás, munkavesztés és egzisztenciális válság vár azokra, akik érzékeny információkat hoznak nyilvánosságra.

A könyv meglehetősen egyoldalú a Gun-történetben, egyszerre próbál dokumentum- és kémregény lenni, némi mozgalmár politikai aktivizmussal, de gondolatébresztőnek abszolút hasznos és ajánlható.

Exportálható-e a demokrácia?

A kérdésről Veiszer Alinda moderálása mellett beszélgetett Dobrovits Mihály, a BCE Nemzetközi Tanulmányok Doktori Iskola tagja, Magyarics Tamás egyetemi tanár (ELTE), Amerika-szakértő, Rostoványi Zsolt, szintén egyetemi tanár (Corvinus), valamint Spät Eszter, PhD, CEU Kulturális Örökség Tanulmányok, kurdológus.

Hazaárulók vagy hősök a whistleblowerek? Ez már Edward Snowdennél is felmerült, és azóta is aktuális, az amerikai szivárogtató könyvéről itt írtunk:

Hazaárulás vagy közérdek?

Edward Snowden 2013-ban hagyta ott az amerikai hírszerzést, hogy leleplezze az NSA (National Security Agency - Nemzetbiztonsági Hivatal) kiterjedt megfigyelési módszereit, ami ellentétes az amerikai alkotmányban foglaltakkal. A whistleblower tette megosztotta az Egyesült Államokat, komoly társadalmi vitát indukálva arról, hogy hazaárulást követett-e el, vagy az amerikai állampolgárok magánszférájának védelmében, helyesen cselekedett?

Dobrovits Mihály szerint érdekes dilemma ez kérdés, szerinte azt is fel kell vetni, függetlenül attól, hogy 2003-ban nem voltak Szaddám Huszeinnek tömegpusztító fegyverei, ki is volt ő, jogos volt-e fellépni ellene?

Rostoványi Zsolt történelmi kontextusba helyezte a témát, 2003 nem sokkal 9/11 után volt, az Egyesült Államok terrorizmus elleni háborút hirdetett, ezért a tömegpusztító fegyverek mellett volt egy másik érv is Irak lerohanásakor: a terrorszervezetekkel, például az al-Kaidával ápolt közvetlen kapcsolata Bagdadnak.

Dobrovits ezután válaszolt a saját maga által feltett kérdésre: ki volt Szaddám?

A Közel-Kelet egyik legvéresebb diktátora, például 1991-ben lerohant egy szomszédos országot. A 2003-as iraki háborúban tehát nem egy szabadságáért küzdő bátor kicsi nemzetet támadtak az amerikaiak, hanem egy tömeggyilkost.

Spät Eszter szerint utólag könnyű kijelenteni, hogy nem voltak tömegpusztító fegyverek, de a háború előtt ez nem volt egyértelmű. Előfordult olyan is, hogy ENSZ-ellenőrök érkeztek egy iraki bázisra, órákig várakoztatták őket, miközben teherautók hagyták el a létesítményt. Nem volt világos, hogy pontosan mi történik.

Az iraki inváziót megelőző döntésekről itt írtunk részletesen, Bob Woodward: A támadás terve könyv alapján:

George W. Busht vezették félre a titkosszolgálatok, vagy ő vezette félre az Egyesült Államokat?

Megmutatjuk, hogy George W. Bush mit mondott parancsnokainak, mikor kiadta az utasítást, hogy támadják meg Irakot. Kiderül az is, hogy mit csinált az ezt követő percekben, mikor könnyes szemmel távozott a Válságteremből, valamint azok a kínos pillanatok is, ahogy egy riporter a tömegpusztítő fegyverekről faggatta, majd a beismerés, hogy tévedtek.

A történet része az is, hogy Irak ekkor már szigorú embargó alatt állt, néhány évig éhínség tombolt, utána elindult egy segélyezési program, ami Kurdisztánban működött is. Az ENSZ intézte, hogy az olajbevételek élelmiszer és egyéb szükségletek formájában kiosztásra kerüljenek az emberek között. A Szaddám uralma alatt álló részeken viszont nem ez történt, a pénz egy részét például palotaépítésekre költötték az élelmiszer- és gyógyszerhiány közepette.

Morálisan gyakorlatilag összedőlt az ország, vajon meddig lett volna fenntartható ez? Két lehetőség volt, az egyik, hogy megszüntetik az embargót egy tömeggyilkossal szemben és hagyják, hogy azt csinálja, amit akar, a másik a háború. Azt már sokaktól hallottuk, hogy Irak lerohanása nem volt jó lépés, de akkor mit kellett volna tenni helyette?

Irak
Amerikai katonák Bagdadban, 2007.
Wikipedia

Rostoványi arra hívta fel a figyelmet, hogy Szaddám ugyan valóban tömeggyilkos volt, de például az iraki-iráni háború idején az Egyesült Államok annak ellenére támogatta Irakot, hogy Szaddámék vegyi fegyvert is bevetettek.

Szerinte az embargók egyik nagy problémája, hogy nem azt a célt szolgálják, amiért bevezetik őket, az ilyen szankciókat leginkább a lakosság szenvedi meg. A mit kellett volna tenni Irakkal kérdésre nehéz a válasz, de az biztos, hogy az offenzíva nyomán kaotikus helyzet alakult ki az országban, ami táptalajt biztosított a radikális dzsihadista szervezeteknek.

Ez az amerikaiak nagy demokrácia-paradoxona:

melyik a jobb, a stabilitás egy véreskezű diktátor hatalmával, vagy a bizonytalan kimenetelű, káoszt hozó demokratizálódási kísérlet?

Példaként említhetjük Líbiát is, ahol Moammer Kadhafi diktatórikus rendszert épített ki, de kétségkívül stabilitás uralkodott az országban, Kadhafi megbuktatása óta pedig polgárháború jellemzi Líbiát.

A két részre szakadt Líbiáról szóló részletes anyagunk:

Egy ország, két kormány, polgárháború, olaj és menekültek

Moammer Kadhafi 2011-es eltávolítása nem hozott demokratikus átmenetet Líbiában, az országban polgárháború dúl a Fájez esz-Szarrádzs vezette egységkormány és Halifa Haftár tábornok között, aki a Líbiai Nemzeti Hadsereg parancsnoka. A főváros ostrom alatt áll, a nemzetközi szereplők álláspontja nem egyértelmű, erős törzsi megosztottságot is láthatunk, miközben a világ egyik legnagyobb olajkincsén ül az ország.

Az Amerika-szakértő Magyarics Tamás elsősorban az amerikai nézőpontot villantotta fel. 1991-ben az amerikaiak stratégiai döntést hoztak, amikor a kettős feltartóztatás politikája mellett tették le a voksukat, Irakot és Iránt egymással szemben súlyozták. Az Öbölháborúban azért nem mentek az amerikaiak Bagdadig, mert George H. W. Bushék demonstrálni akarták, hogy betartják az új világrend nemzetközi szabályait.

Látunk-e példákat sikeres demokráciaexportra?

A második világháború utáni (Nyugat)-Németországot és Japánt szokás példaként hozni erre a kérdésre, de a Közel-Kelet szempontjából mégsem relevánsak ezek az államok, az eltérő hagyományok és kultúrák miatt.

Az észak-afrikai régióban találunk egyetlen sikertörténetet, Tunéziát. Amit nem szabad kifelejteni a képletből, hogy hiányzik a demokráciahagyomány és rendkívül összetett országok, például Irakban és Líbiában a törzsiség is megkerülhetetlen, amellett, hogy európai értelemben vett nemzetállamokról nem is beszélhetünk.

Magyarics szerint az amerikaiakban megvolt a nemzet- és demokráciaépítő szándék Irakban és Afganisztánban is, de hosszútávon nem tudták ezeket a célokat aktívan támogatni a belpolitikai változások miatt sem.

Afganisztán
Amerikai katonák Afganisztánban, 2011.
Wikipedia

Rostoványi szerint nem lehet a demokráciát exportálni, különösen ebbe a régióba nem. Eleve meg kell határozni, hogy mit értünk demokrácia alatt. A demokráciaxport nagyon egyszerű fogalomnak tűnik, de annál sokrétűbb és többet jelent, mint ami elsőre talán eszünkbe jut. Intézmények és szakemberek exportja, képzése is ehhez tartozik. Saját tapasztalatainkból mi is beszélhetünk arról, hogy milyen buktatói vannak a demokráciaépítésnek és miért nem lehet egy az egyben nyugati intézményeket lemásolni.

Dobrovits itt közbevetett egy rendkívül elgondolkodtató kérdést:

vajon ugyanabban a történelmi időben élünk?

A világ különböző régióiban eltérőek a társadalmi-kulturális viszonyok, például Magyarországon még az ötvenes években is lehetett Schopenhauert és John Stuart Millt olvasni, míg Üzbegisztánban ezek a nevek szinte ismeretlenek.

Rostoványi szerint az iszlámban is vannak gyökerei a demokráciának, a shura fogalmuk egyeztetést, konzultációt jelent. Az a kérdés, hogy az iszlám kompatibilis-e a demokráciával, értelmezés kérdése. A demokráciának és az iszlámnak is rengeteg megfejtése van, attól függ honnan közelítünk. Egy szerző úgy látja, hogy nem a kompatibilitás a fontos, hanem az, hogy a muszlimok akarnak-e demokráciát. Ha igen, akkor megtalálják a nekik megfelelő formáját.

Láttál valami izgalmasat?
Küldd be nekünk!

Friss

1
Az ellenzéki pártok méltán örülhetnek a sikernek, újabb visszaigazolásként értelmezve azt a 2022-es felállásra való tekintettel is. Elemzés.

Orbán Viktor: 1992

"Személyesen átélve az eltelt több mint két esztendő szinte minden politikai rezdülését, azt kell mondjam önöknek, hogy ennek az országnak a sorsát csak egy polgári középerőkből álló kormány tudja megnyugtatóan kézbe venni. Olyan polgári, liberális kormány, amelyet a felhalmozott feszültségek nem rettentenek vissza az állam további visszaszorításától, amely nem enged sem egy jobb-, sem egy baloldali, etatista gazdaságpolitika."

Orbán Viktor szerint térségünkben egyedül Magyarországon jelenthetnek komoly alternatívát a liberálisok a jelenlegi konzervatív kormányzattal szemben.

Orbán Viktor: 2020

"A liberális nem más, mint diplomás kommunista."