Azt eddig is tudtuk, hogy a magyar közlekedési morál rettenetesen állapotban van, de a koronavírus megmutatta, hogy a magyar társadalom egy részének semmit, de tényleg semmit sem jelent a szolidaritás, az odafigyelés, az empátia.
Ez persze igaz volt a boldog békeidőkre is. A lakott területen, iskola mellett száguldozó versenyzőkre, a piros lámpán áthajtókra, a soron átfurakodóra vagy éppen a villamoson az ajtóba beálló, többi utast feltartó önmegvalósító polgártársra.
Ez általában csak simán bosszantó jelenség, csakhogy pont a fertőzés mutatja meg, hogy krízishelyzetben mindig lesznek köztünk olyanok, akik számára a közösség iránti felelősség ismeretlen fogalom.
Ők azok, akik az önző, egyéni érdekeiket bármikor a többi ember fölé emelik, ők azok, akik egy ilyen helyzetben bárkit félrelöknek és eltaposnak. Ők azok, akik csak azért is kimennek az utcára, ők azok, akik vélhetően még csak nem is értik, hogy ezzel mi is a probléma.
Ezzel az embertípussal együtt élünk, általában kezelni is tudjuk, elvégre eddig szerencsére nem volt részünk ilyen szintű vészhelyzettel.
A buszvezető mögé, kordonon átbújó emberekkel van tele a közösségi média, az ország szinte minden pontján felbukkant ez az új alfaj. Ők természetesen jól tudják mit művelnek, elvégre olvasni biztosan tudnak. Velük szemben kevés már az udvarias jó szó, a meggyőzés, az érvelés. Veszélyezteti a munkáját végző és a közlekedést működésben tartók életét, tehát bűncselekményt követ el. Pont.
Ebben az esetben az egyetlen megoldás, hogy addig ne is induljon el a busz, amíg az együttélés elemi szabályait figyelmen kívül hagyó le nem takarodik vagy le nem takarítják a járműről.
Ehhez persze a társadalom immunrendszerét is meg kell erősítenünk, mert enélkül nem tudunk védekezni.
Bár a legtöbb ember már legkésőbb az általános iskolában megtanulja a társas érintkezés elemi szabályait, mindig voltak és lesznek is lemaradók. Miattuk viszont sajnos úgy tűnik, hogy a feladatlistába az egymás iránti odafigyelés mellé fel kell vennünk a felelősségre vonást is.