(Figyelem! Ez egy véleménycikk! A leírtak nem feltétlenül tükrözik a teljes szerkesztőség álláspontját, de fontosnak tartjuk, hogy helyt adjunk a kulturált és logikusan érvelő, vitaindító véleményeknek is.)
A koronavírus-járvány gazdasági hatásairól formált szakértői vélemények roppant gyorsan változnak. Nemcsak a gazdasági helyzet rendkívülisége miatt. Láttuk, hogy a magyar hivatalos álláspont is milyen követhetetlen sebességgel vett új fordulatokat. Először lekicsinyelték az ügyet, sőt teljesen inadekvát megszólalásokat is hallottunk, mint az MNB elnökétől, aki a magyar vállalatok és családok kiváló adósságfelvételi képességéről értekezett a gazdasági kamara rendezvényén, amikor már a jelenlevő politikusoknak is nyilvánvaló volt, hogy a nemzetközi és így a hazai turizmus számára a szezon praktikusan véget ért. Ezt a témában családi okokból igen járatos miniszterelnök ki is bökte. A politikusok tudhatták már akkorra, hogy ami elindult, csak a kezdete valaminek. Mégis, letorkollták azokat, akik az iskolai és egyetemi oktatás távoktatási átállítását javasolták – hogy aztán egy napra rá minden addigi ellenérvet elfeledve azonnali döntést jelentsenek be a felkészületlen intézmények feje felett.
Nincs különösebb értelme most azt latolgatni, hogy mi lesz a magyar GDP-vel, a gazdaságpolitika totemállatával. A gazdasági folyamatok persze igen fontosak, de a legkevésbé a statisztika a lényeg, amelyet egyébként már a krízis előtt is mind kevésbé tekintettek az emberek megbízhatónak. Ami fontos, az emberek, családok életfeltételeit szolgáló legfontosabb ellátási folyamatok fenntartása, a gazdasági képességek megőrzése a válság intenzív szakaszának lefutását követő időre.
Rövidebb vagy hosszabb habozás után a kormányok úgy döntöttek, hogy a közvetlen gazdasági érdeket most a politikaiak mögé sorolják. Lehet, hogy a termelés visszaállását késlelteti, ha a járvány terjedését lassítják, de nem marad más megoldás ott, ahol a felkészülésben lemaradtak. Ez sajnos a magyar eset is. Az, hogy a legveszélyeztetettebb szakmákban sem jutott elégséges maszk, és azt az európai járvány közepén kellett megrendelni, jól mutatja az ütemvesztést. De most félretéve a kezdeti vacillálás ügyeit, azt látni (ismét), hogy a politika gyorsan az ügy élére áll, átpozícionálva magát nyugtatgatóból megmentővé. Ez sem hazai találmány, az Egyesült Államok elnökétől tekintélyes kora ellenére hirtelen robinzonádokat láthattunk.
Megugrott a politikai kockázat
Gazdasági elemző legyen a talpán, aki meg tudja tippelni – nem a gazdasági folyamatokat, hanem a politika mozgásait. Például azt, hogy a nemzetközi szabályok betartatásán olyan sokat fáradozó német kormány kiviteli tilalmat rendel el egészségügyi termékekre. Hogy számos közép-európai ország lezárja a határait a nem hazaiak mozgása előtt, ezzel viszont komoly bajba sodorják az úton levőket, a nemzetközi árumozgást, és ezzel a holnapi termelést, sőt akár bolti ellátást is. Van, ahol mobilizálják a hadsereget a halottak elszállításnak szomorú, de szükséges feladataira. Máshol (nevezetesen nálunk) egyenruhásokat küldenek állami és magántulajdonú intézményekhez, világos észindokok nélkül. Laikusokat küldenek kinevezett menedzserek fölé vagy mellé; hiszen a lehetséges ügyek vonatkozásában a katonatisztek laikusok az Auchan, a Bosch vagy a Magyar Nemzeti Bank igazgatósági termében.
A társadalmak alkalmazkodó képessége igen erős tud lenni, ha értik a helyzetet és bíznak az intézményekben, sőt a rendkívüli helyzetekben az önszervezés és a segítség erői is megmozdulnak. Erre a képességre apellált Merkel kancellár március 18-i igen impresszív televíziós beszédében, amely oktatni való példája annak, hogy miként kell konkrétat közölni arról, amit már tud a kormány, tájékoztatni a várhatóról, támogatást kérni a későbbiekhez, és köszönetet mondani azoknak, akik a társadalom és benne a gazdaság működését eddig is fenntartották.
A magyar kormány ismét inkább dramatizálja a helyzetet. Ez már bevált 2015-ben politikailag, amikor a rajtunk nyugat felé átvonuló menekültáradat ügyét nem megoldani akarta, hiszen akkor nem a Keleti pályaudvar csarnokába terelik a szerencsétleneket; a félelmet meglovagolták, hogy a tájékozatlan emberek megijesszék. Aki fél, félreteszi a kormányzás gyengéiről, a politikusok korrupciós üzelmeiről szerzett benyomásait.
A most kért korlátlan (és lejárat nélküli) túlhatalom ugyanennek a képletnek újrajátszása, de immár sokkal nagyobb a tét. Ahol a népképviselet helyett a minden külső és belső ellenőrzést lerázó kormány uralkodik, az már formájában sem demokrácia. Miért gondolhatnánk, hogy a helyzet mielőbbi és nagyon remélt javulása nyomán a legelső alkalommal visszakapják a választott képviselőink a közügyekbe való beleszólás jogát? Hogy is volt a válságadókkal, amiket 2010-ben kivetettek a gazdasági szereplőkre? Megszűntek egy évre rá, hogy a gazdaság ismét növekedési pályára állt? Dehogy. Az állami média elmondta naponta, hogy milyen kiváló a magyar állam (értsd: a kormány) teljesítménye, mégis életben maradt egy sor külön-adó, a kontinens legmagasabb fogyasztási adókulcsa, befagyasztva hagyták a nyugdíjak reálértékét, romlik évek óta a családi pótlék, nem jutott pénz a kórházakra.
És mi is lett a migrációs indokkal bevezetett rendkívüli intézkedésekkel? 2015 már régen volt, a szír háborús tragédia ugyan tovább folytatódott, de olyan megpróbáltatás, amely generációnként egyszer ha van, nem érte a magyar határt. A külön szabályok azonban máig fennmaradtak a magyar jogi rendben. Nincs ok a hatalom önkorlátozásában bíznunk.
A bizalom és remény kulcskérdés a gazdasági folyamatokban. Akárcsak napi szinten: ha az emberek bíznak az ellátás fennmaradásában, akkor nem indul el felhalmozási pánik. Ha a cégek remélhetik, hogy egy vagy két hónap múlva, de mindenképpen belátható időn belül megjönnek az alkatrészek, visszatérnek a vevők, akkor érdemes tartani a munkavállalókat. Ha a nemzeti valuta értékvesztését érzékeli a nemzeti bank, tettel és szóval igyekszik stabilizálni, akkor nem szabadulnak rémülten a forinttól a cégek és az emberek. Sok a „ha”.
Hazai gazdasági kilátásainkat most rég nem látott politikai kockázatok rombolják. Már megugrott a magyar államadósság csődkockázatának mértéke, és bizonyos aggodalommal várjuk, hogy a pénztulajdonosok milyen feltételek mellett lesznek hajlandót finanszírozni a magyar állam eddig is tekintélyes deficitjét, meg majd még azt, amennyivel megugrik ezekben a hónapokban. Nőnek a külső kételyek a magyar gazdaság körül. Pedig a múlt héten még nem értesülhettek a magyar kormánynak az európai demokráciákban példa nélküli követeléséről, hogy határidő megnevezése nélkül, saját magára testáljon minden hatalmat. Ennek, ha bekövetkezik, roppant komoly külső következményei lehetnének.
Ezeket a félelmeinket most tegyük is félre! Nézzünk gyorsan arra, hogy melyek is a magyar gazdaság húzó ágazatai, fő munkadói, értékteremtői!
Járműipar, elektronika, gyógyszergyártás, élelmiszergazdaság, turizmus, üzleti szolgáltatások. Ebből a hat fő ágazatból öt most a legkockázatosabbá vált Európában.
Az autóipar egyébként is ciklikus ágazat: válság idején el lehet napolni az új autó vételét. A magyarországi cégek igen intenzíven beépültek a globális ellátó láncolatokba; ez most a legrövidebb (néhány hetes) távon külön gond forrása, mert a logisztikai gondok miatt a járműipar eleve leállt. De legalább ennyire ki van téve az ázsiai alkatrész- és komponens-import kockázatainak az elektronika, a gyógyszeripar, sőt amit kevesen gondolnak, a mezőgazdasági termelés (vegyszerek, adalékok) és az élelmiszeripar (az előzőn túl: a csomagolóanyagok miatt). Itt tehát a következő hetek szintén termelési korlátozásokat hozhatnak.
Eközben a keresleti oldalon is nagy bajok lépnek fel, például a mezőgazdaság számára az olasz kivitel leállása nem olyan másodlagos ügy, mint amilyen volt a Krím orosz megszállása utáni kölcsönös kereskedelmi embargó. (Ismeretes, az orosz exponált személyekre, bankokra kivetett EU-szintű tiltásra Oroszország az agrárcikkek behozatalának leállításával válaszolt – okozva jelentős gondokat a magyar agráriumnak.)
Az ötödikként említett turizmus katasztrofális zuhanást él meg. A magyar gazdaságban ez az ág a nemzeti össztermék egytizedét tenné ki jó évben, nagy foglalkoztató, és a folyó fizetési mérleg többletének egyik stabil forrása – volt eddig.
A főbb gazdasági ágak közül a hazánkban megtelepült üzleti szolgáltató központokat (SSC-k) kerüli el a nagy visszaesés. A távközlés, informatika pedig a lökésszerű kereslet-növekedés feladataival néz szembe. A bankok életét ismét a kormányzati intézkedések szabják át, mint a 2008-as válság idején: megint az ő kontójukra ajánlott könnyítést a kormány, amikor a törlesztés elhalasztását bejelentette. A tavalyi nagyarányú banki nyereség mellett az idei évben nagyobb zavar nem lép fel, de aki átélt már ideiglenes törlesztés-felfüggesztést, az sejti, hogy az ügyfelek egy nem csekély része akkor sem lesz képes vagy hajlandó törleszteni a hiteleket, ha az év végére az élet normalizálódna.
Ha lefut a járvány…
Normalizálódást kell mondanunk, nem visszatérést a régi kerékvágásba. Bizonytalan persze sok minden, de néhány új folyamat körvonalai látszódnak.
Kezdjük azzal a gazdasági ággal, ami a leghangsúlyosabb nálunk, és a térségükben: a járműipar, annak is főként a német vonatkozása. Elég nagy fölös kapacitásokkal fordult az ágazat a 2019 végi leszálló trendbe. Erre jön ez az év, a maga sokkjával. Előbb-utóbb meghozzák a német cég-központok a döntést, honnan vonnak ki kapacitásokat, hova csoportosítanak át úgy, hogy a végén kisebb, de hatékonyabb cégcsoport legyen.
Nem a mi kezünkben van a döntés, ám százezer munkahely a teljes tét. A kormány – meglehetősen szervilis módon – eddig már odaadott mindent, amit a cégek kértek: extra rugalmas munkaügyi szabályozást („rabszolgatörvény”), bőséges készpénz-szubvenciót, gyakorlatilag nulla nyereségadót, beszámítva a sok mérséklő adótényezőt, amelyekről keveseknek van nálunk tudomása. Mentesítenék őket a helyi adók fizetése alól is a legújabb javaslatok szerint, ezzel ellehetetlenítve a magukat még elég jól tartó önkormányzatokat is. És odaadnak olyasmit is, amit az autógyárak nem kértek, de ha már jön, hát elfogadják: a gyengülő hazai devizát. Nem igen kell nekik (kicsi a magyarországi termelésen a bérhányad, a termelési költségek zömét euróban számlázzák), de így még jutányosabb a magyar bérszint. Egyébként a cseh korona éveken keresztül felértékelődött (!) az euróhoz képest, és ezzel együtt jól megvoltak náluk ugyanazon német autógyárak, amelyek itt is nagy gazdasági szereplők.
Nem kell mélyebben végigfutni a főbb ágazatokon, hogy kimondhassuk: nemcsak a jelen roppant rizikós, de a járvány utáni helyzet sem nélkülözi majd a kockázatokat. A kínai-amerikai viszony, sőt az EU-Amerika kereskedelmi reláció tele van aknákkal.
A nagyvállalatok stratégia tervezői már nyilván keményen dolgoznak, hogy miként formálják át jövőbeli beszerzési kapcsolataikat, elkerülendő azt a leállási sokkot, amelyet a vuhani denevérleves nyomán most elszenvednek. Az semmiképp sincs rendjén, hogy az amerikai piacra kerülő gyógyszerek aktív hatóanyagának 80 százaléka import, legfőképpen Kínából. Itt az ellátásbiztonságon túl költségsokkok is jöhetnek majd, mert a légitársaságok katasztrofális évét sokan nem élik túl, a hosszú távú szállítás fajlagos költségei emelkedhetnek, a szigorúbb biztonsági szabályok is drágítják az alkatrészek (és az emberek) utaztatását, egyszóval érdemes lesz rövidebbre fogni a láncolatokat.
Talán még profitálhatunk is néhány visszatelepülésből – Kelet-Közép-Európa jó helyen van. De ennek roppant kemény feltételei lennének, és ez talán a legsúlyosabb külső ügy. Nevezetesen: a márciusi krízis Európában szétzilált addigi kötelékeket, megrongálta a nemzetek közötti szolidaritást – de éppen a káosz mutatta meg a figyelmes szemlélőnek, hogy pontosan ez az a mód, ahogy a nagy európai bajokat nem lehet megoldani. Járvány jöhet újabb (vagy ugyanez visszatér), a tengerek vízszintje megemelkedhet, jöhet perzselő szárazság, újabb milliók kelhetnek vándorútra, érheti kibertámadás az összekapcsolódó elektromos rendszereket, forró háborút indíthat egy elkeseredett zsarnokság – ne is adjunk ötleteket a történelemnek. Egyik vész sem állítható meg a nemzeti határon. A németen sem. Hát még az olasz partoknál, a görög szigeteken. Vagy a magyar drótkerítéses Maginot-vonallal.
Az is talán kiderül lassan, hogy a nagyhangú és nagyot mondó (úgy nevezik most az ilyet: populista) látvány-politikus növeli a bajt. Ami pedig amúgy is nő. E sorok írásakor még sejteni sem lehet, hogy az Egyesült Államok társadalmát miként rázza meg az epidémia: sok tíz millió amerikai él érdemi egészségügyi biztosítás nélkül, a szövetségi kormánytól pedig sokáig csak a veszély bagatellizálását hallották. Most már nem.
Európa jobb viszonyok között él, de elöregedett társadalmakkal. Ha lesz szolidaritás, a kölcsönös egymásra utaltság miatt, reménytelibb a helyzet. Az első pánik elmúltával az európai kemény magot alkotó országok vezetőinek azonnal meg kell állapodniuk a kölcsönös függésből adódó új rendről, és az ahhoz vezető gyors intézkedésekről. Amelyik országnak a vezetése nem képes erre, az hamar kikerülhet a körből a következő fordulónál. Ha pedig ez velünk esne meg, akkor pedig mind az gond, amelyről szó volt, jelentőségét vesztené a tragédia miatt.
(A szerző közgazdász, egyetemi tanár, a Magyar Nemzeti Bank korábbi elnöke.)