"Houston, baj van." - 50 éve indult az Apollo-13

Apollo-13
NASA

Ötven éve, 1970. április 11-én indult útnak az amerikai Hold-program egyetlen sikertelen küldetése, az Apollo-13. A három űrhajós számára egy műszaki hiba után már nem a Holdra szállás, hanem a túlélés lett a cél, s végül sikerült épségben Földet érniük.

A Szovjetunió és az Egyesült Államok 1957, az első (szovjet) műhold fellövése óta futott versenyt a világűr meghódításáért. Kezdetben a szovjeteké volt az előny, 1961-ben Jurij Gagarin személyében szovjet állampolgár járt először a kozmoszban, de a Holdrért folyó versenyt már az amerikaiak nyerték meg, égi kísérőnk felszínére elsőként 1969. július 21-én Neil Armstrong, az Apollo-11 parancsnoka lépett. Az amerikai közvélemény euforikus hangulatban ünnepelte a sikert, de a lelkesedés gyorsan elszállt, a takarékos kongresszus megnyeste a program költségvetését.

A harmadik emberes Hold-küldetés, az Apollo-13 parancsnokának a legtapasztaltabb asztronauták egyikét, James Lovellt nevezték ki, mellé két újoncot, Fred Haise holdkomp-pilótát és Jack Swigert parancsnoki modul pilótát osztották be.

A legénység
Wikipedia

Az űrhajót hordozó Saturn-V rakéta 1970. április 11-én helyi idő szerint 14 óra 13 perckor emelkedett a magasba, de a 13-as szám már ekkor balszerencsét hozott: a második fokozat középső hajtóműve két perccel korábban állt le, de a harmadik fokozat égésidejét megnyújtva sikerült a pályára állítás. Az űrhajósok 55 órával a rajt után közvetítésben mutatták be a kabint és a holdkompot, de az adást egyetlen földi tévéállomás sem közvetítette, a kevés néző egyike az irányítóterem VIP-termében Lovell felesége volt.

Hat és fél perccel később az irányító központ egy rutinművelet végrehajtására adott utasítást, időről időre ugyanis meg kellett keverni az üzemanyagcellák hajtóanyagául szolgáló két tartályban az oxigént. Az egyikben azonban egy meghibásodás miatt már csupasz huzalok érintkeztek a gázzal, s a ventillátor működése közben egy szikra berobbantotta az oxigént.

Ekkor hangzott el a legendássá vált mondat előbb Swigert, majd a hitetlenkedő irányítás kérésére másodszor Lovell szájából:

"Houston, baj van."

Bár ez vált legendássá, de a valóságban nem pont ez hangzott el, hanem: "Houston, we've had a problem here".

A robbanásban megsérült a másik oxigéntartály is, tartalma néhány óra alatt elszivárgott, az űrhajósok közvetlen életveszélybe kerültek. Az energiaellátó rendszer működésképtelenné vált, a parancsnoki kabin víz, fűtés és navigációs eszközök nélkül maradt, az Apollo-13 magatehetetlenül sodródott az űrben. A küldetés nyilvános volta miatt az addig csekély érdeklődés övezte Apollo-13 azonnal a figyelem középpontjába került, ettől kezdve milliárdnyi ember követte lélegzetvisszafojtva az eseményeket a tévében és a lapokban.

A túlélés lett a cél

A Holdra szállásról természetesen már szó sem lehetett, csak arról, hogy az űrhajósok épségben térjenek vissza. A földi irányítás lezáratta az üzemanyag cellákhoz oxigént szállító vezetékeket, így viszont takarékoskodni kellett az árammal. Az űrhajósok a saját hajtóművel, akkumulátorokkal, oxigén- és vízkészlettel rendelkező, de csak két személyre és két napi ellátásukra tervezett Aquarius holdkompba szálltak át. (Szerencse volt a szerencsétlenségben, hogy a baleset odaúton történt, mert ha már használták volna a holdkompot, semmilyen esélyük nem marad a túlélésre.)

A földi irányítás úgy döntött, nem azonnal fordítják vissza az űrhajót, mert attól tartottak, a fő hajtómű meghibásodott, inkább az égi mechanika kihasználásával, minél kevesebb üzemanyag felhasználásával teszik ezt meg, még ha így tovább is tart az út. A holdkomp leszálló hajtóműveivel navigálva megkerülték a Holdat, és annak gravitációját használva ráálltak a visszatérő pályára.

A holdkompban szorongó asztronauták olyan gondokkal szembesültek, hogy nincs fűtés, a hőmérséklet három fokra süllyedt, az általuk kilélegzett széndioxid tisztítását pedig "barkács módszerekkel", szigetelőszalagokkal és műanyagzacskókkal kellett megoldaniuk. Energia is nagyon szűkösen volt, ezért minden nélkülözhető rendszert, a pályamódosításhoz szükséges számítások után még a számítógépet is kikapcsolták, csak a rádió és egy kis ventillátor működött.

A Hold az Apollo-13 fedélzetéről.
NASA

A leszállás előtt tíz órával még egyszer visszakapcsolták a navigációs rendszert az utolsó pályakorrekcióra, amelyet a három űrhajós kézi vezérléssel hajtott végre. (Az űrhajó csak szűk szögtartományban léphetett be a Föld légkörébe, ha túl meredeken érkezik, akkor elég, ha túl laposan, visszapattan, mint a lapos kavics a vízről.) A légkörbe való belépés előtt átszálltak a hővédő pajzzsal ellátott parancsnoki egységbe, leválasztották a megrongálódott műszaki egységet és a holdkompot, amelyek nagy része elégett, vagy kisebb darabokban zuhant le.

A leszállás során az ilyenkor szokásos háromperces rádiócsend másfél perccel tovább tartott, de aztán az irányító központ és a tévénézők százmilliói megkönnyebbülésére bejelentkezett az Apollo-13. Az űrhajó április 17-én, a fellövés után öt nappal, 22 órával, 54 perccel és 41 másodperccel sikeresen landolt a Csendes-óceánban. A legénység kimerülten, de viszonylag jó állapotban élte túl a kalandot, csak Haise kapott húgyúti fertőzést. Azonnal Hawaiira repítették őket, ahol Richard Nixon elnök átadta nekik a legmagasabb amerikai polgári kitüntetést, az elnöki Szabadság érdemrendet.

Az Apollo-13 küldetését a NASA "sikeres kudarcnak" könyvelte el, hiszen a kitűzött célt nem sikerült elérni, de egy katasztrófa után hatalmas teljesítménnyel sikerült az űrhajósokat épségben hazahozni. Az űrutazásról annak negyedszázados évfordulóján, 1995-ben nagysikerű amerikai film készült Tom Hanks, Bill Paxton, Kevin Bacon, Ed Harris és Gary Sinise főszereplésével.

A NASA az évforduló alkalmából számos dokumentumot, videót, fotót és hanganyagot tett elérhetővé egy interaktív honlapon.

(MTI nyomán)