Nemzeti erőforrás – de kinek?

Orbán Viktor
Orbán Viktor Tusványoson
MTI FOTÓ: Veres Nándor

(Figyelem! Ez egy véleménycikk! A leírtak nem feltétlenül tükrözik a teljes szerkesztőség álláspontját, de fontosnak tartjuk, hogy helyt adjunk a kulturált és logikusan érvelő, vitaindító véleményeknek is.)

 

Trianon évfordulóján jó lenne végre tiszta viszonyokat teremteni a határon túli kisebbségeknek címzett összegek átláthatóságában is. Mert szép dolog az aggódás meg a segítőkészség, de még szebb lenne, ha valóban azoknak jutna az állami támogatás, akiknek hivatalosan ígérik.

Gőzerővel készül a kormányzat a trianoni békeszerződés aláírásának centenáriumára. Bizonyára nincs magyar a világon, aki ne tekintene fekete napként az évfordulóra, ebben tehát teljes a nemzeti egység.

Szomorúan kevés apropót tudunk hasonló egyetértésre, keserűen utalhatunk Adyra: nekünk Mohács kell… hogy kissé összekapjuk magunkat, és ne azt keressük egymásban, ami elválaszt, hanem ami összeköt.

Az elmúlt napok magyar diplomáciája tele volt a szomszédos országokkal fennálló jó viszony ünneplésével. „Soha nem volt olyan jó a magyar–szlovák együttműködés, mint jelenleg”, nyilatkozta a külügyminiszter néhány órával ezelőtt. Pár napja Bukarestben fejtette ki ugyanő, hogy „Magyarország kölcsönös tiszteleten alapuló együttműködést akar építeni Romániával”. Azt meg maga a miniszterelnök hangsúlyozta a napokban, hogy a legjobb államközi kapcsolatunk Szerbiával van.

Ez csupa jó hír, elvégre a rossz szomszédság török átok, ráadásul a magunk részéről arról is meg vagyunk győződve, hogy Szent István király nem egynyelvű és egyszokású országot alapított annak idején.

Biztosak vagyunk benne, hogy ha vissza tudnánk térni az ő erkölcsi nagyságához, akkor ismét egységes lehetne a Kárpát-medence, mert minden itt honos nemzet megtalálná benne a hazáját.

Sajnos van bennünk rossz érzés is. Miközben örvendetes látni a magyar és a szomszédos kormányok közti baráti kapcsolatokat, aközben megütötte a fülünket Szijjártó külügyminiszterek az a bejelentése is Bukarestben, miszerint „a szomszédos országokban indított magyar gazdaságfejlesztési program révén eddig 250 millió eurónyi beruházás jött létre Romániában. A magyar fél nyitott arra, hogy – a román kérésnek megfelelően – megállapodást kössön ennek a
programnak a folytatásáról.”

Ez nem kis pénz, kevesebbért is le szoktak hajolni emberek. Szijjártó Péter azt is mondta, hogy másfél millió magyar él Romániában (érthető túlzás). Ne vesszünk el a részletekben, akkor ez azt jelenti, hogy cirka 170 euró jutott minden egyes magyarra csak ezen a soron.

Mert vannak más sorok is. Nehezen követhető alapítványi támogatások, kormányközeli „magánbefektetők” akciói, furcsa „sportbarátságok”.

Ja, és nemcsak Románia van, hanem más utódállamok is.

És vannak magyar kisebbségi politikai szereplők jószerivel mindegyik utódállamban, akiket bőkezűen támogat a kormány, másokat ellenben semmibe sem vesz.

A magyarországi pénz alaposan átalakította az utódállamokban élő magyarság politikai artikulációját. Mostanra mindenütt a helyi Fidesz-nyúlvány mint afféle ötödik hadoszlop szervezi-vezényli a magyar közéletet, és aki nem lép egyszerre, nem kap rétest estére.

Nem véletlenül mondják sokat tapasztalt kisebbségiek, hogy nem egyirányú utca a magyar–külhoni pénzmozgás. Csinosabb összegek vándorolnak az utódállamokból a maradék Magyarország irányába is.

Egy szó mint száz, elindul a pénz Budapestről, és megérkezik… hoppá… lehet, hogy Budapestre?

„Business as usual”, tanítja a modern közgazdaság-tudomány, és úgy fest, érvényes ez a magyar kormány nemzetpolitikájára is. Szép summákról szólnak az ünnepi bejelentések, de sosincs elszámolás. Ebben sincs, akárcsak a hazai közpénzköltésben.

Plusz még bejön a félig átláthatatlan levélrendszerben alkalmanként pár százezer szavazat is.

Na ezért tekint erőforrásként a határon túli kisebbségekre a budapesti kormányzat.

A kisebbségi sorsban élő nemzettársainkat sokszor éri hátrányos megkülönböztetés. Az elmúlt évtizedben újabb speciális körülmény bonyolítja a helyzetüket. A magyarországi politika rátelepedett a helyi közéletükre, mindent befolyásol, hogy még „a Fideszre is tekintettel kell lenni”. Hibázni pedig nem tanácsos, mert a támogatás nem jár, csak adható...

Pozsonyban, Belgrádban, Bukarestben mindig kiderül, hogy milyen jó a kapcsolatunk… Idehaza meg dől a Fidesz-sajtóból a nemzeti duma, hogy mennyire „kicsellóztak velünk Trianonban”. Az anyaországi magyarság nagy tömegei rezonálnak a régi, bevált hívószavakra. Jólesik az önsajnálat, főleg mert a narancsszín agitprop rutinosan úgy tekeri a verklit, hogy a nóta végén mindig mi győzünk, mert mindig nekünk van, volt, lesz igazunk.

Sajnos csak a nóta végén.