Játék a határokkal és az összetartozás napja

Játék a határokkal és az összetartozás napja

Vélemény Felvidékből. 

(Figyelem! Ez egy véleménycikk! A leírtak nem feltétlenül tükrözik a teljes szerkesztőség álláspontját, de fontosnak tartjuk, hogy helyt adjunk a kulturált és logikusan érvelő, vitaindító véleményeknek is.)

 

Örök élmény marad számomra, amikor úgy mehettem át először autóval Szlovákiából Magyarországra, hogy csak a piroslámpa állított meg és nem a határőr.

Gyerekkoromban évente kétszer mehettünk külföldre és mivel Magyarországon lakott a család másik fele, nyilván ki is használtuk a lehetőséget. Nem volt kérdés, milyen irányban hagyjuk el az országot.

A rendszerváltás után már annyiszor keltünk át a határon, amennyiszer akartunk, olyannyira, hogy jómagam Magyarországon jártam gimnáziumba. Felejthetetlenek maradnak azok a hátizsákkal plusz vállra akasztós útitáskával rohanós utazások, amikor sietni kellett, mert csak egy órám volt átérni egyik Komáromból másik Komáromba. Délről északra vagy északról délre. De előfordult olykor, hogy a határőrök saját fontosságukat éreztetve megállítottak és belekukkantottak a csomagjaimba. Mondjuk, amikor délről észak felé haladtam, nem irigyeltem őket, hogy a szennyes alsónadrágok között kutattak nem odavaló dolgok után. De ez legyen az ő gondjuk, foglalkozási ártalom – gondoltam.

Aztán évekkel később, amikor megnyíltak a határok, rá kellett jönnöm, nem magától értetődő, hogy a határon határőrök állítják meg az embert, pecsételnek az útlevelébe, turkálnak a személyes dolgai között. És eszerint rendeztük be az életünket. Határ menti városban élve otthon vásároltuk a söröket, és ha igény volt rá, szívesen vittünk belőle kartonszámra a barátainknak is, és ahogy az árfolyam mozgott, átszoktunk lassan a magyarországi tankolásra. A feleségem révén a családom jó része megint csak Magyarországon él, nem lett kérdés, hogy átugorhatunk-e megünnepelni egy-egy szülinapot, legfeljebb csúcsidőben, például ha Szlovákiában éppen olyan állami ünnepet ülnek, amit Magyarországon nem, az az átkozott piroslámpa hosszú percekre feltartotta a sort.

A 100 évvel ezelőtti „játék a határokkal” több százezer szlovákiai magyart juttatott kisebbségi létbe.

Az igazi trauma  azonban csak a második világháború után jött a kitelepítésekkel, amihez képest az önálló szlovák állam nyelvi háborúi is eltörpültek. Aztán menet közben megtanultuk, hogyan kovácsolhatunk akár előnyt is abból, hogy helyzetünknek köszönhetően két kultúrával is szoros kapcsolatban állunk, két nyelvet is egész jól beszélünk minden különösebb erőfeszítés nélkül gyerekkorunktól kezdve. Trianon feldolgozásában sokat segített az is, hogy az európai nagyhatalmak új játékba kezdtek, ezúttal már határok nélkül.

Aztán jött a vírus és márciusban újra lezárultak a határok. Így a család egyik felétől hónapokra megint elzártak minket. Persze nem lehet összehasonlítani ezt a határzárat a korábbiakkal, de az ember még így is meggondolta az utazást, hiszen nem akart két hétre állami karanténba vonulni (éppen oda egyébként, ahol pár évvel ezelőtt a menekülteket szállásolták el). És persze van már modern technika, amelynek segítségével látjuk-halljuk egymást, csak éppen nem személyes a dolog. De személyesen amúgy sem nagyon találkozhattunk volna – nyugtattuk magunkat. De mi van, ha valami baj van, ha hazarohanok, az állami karanténból ugyanúgy nem tudok segíteni… És megint beleütköztünk ebbe a 100 éves átokba, pedig úgy tűnt, már meghaladtuk.

De új korszak kezdődött a szlovákiai magyarság történetében márciusban abból a szempontból is, hogy 100 évvel a kisebbségi létbe szorulásunk után parlamenti képviselet nélkül maradtunk.

A szlovákiai magyar politikai elit egy eddig ismeretlen dilemmával találkozott: továbbra is önerőből próbál politizálni egyesítve az öt párttá szétforgácsolódott magyar képviseletet és ezzel érdekképviselethez jutni vagy feladja és inkább egyes szlovák pártok farvizén kíván tovább evickélni. Az összetartozás napja ezért számunkra, szlovákiai magyarok számára újabb jelentéstartalommal bővült.

Nyilván az sem mindegy, hogy az anyaországtól milyen impulzusok érkeznek. Arra lenne szükségünk, hogy végre összetereljenek minket és ne szétválasszanak. Hogy a még soha nem látott gyümölcsöző szlovák-magyar viszony oltárán ne áldozzák fel az önálló magyar érdekképviseletet. Hogy a szlovákiai magyarság újra önerejéből ülhessen a politikai tárgyalóasztalokhoz, ne szlovák barátainak kegyeiből. Mert lennénk még annyian, hogy ezt megtehessük.

Még lennénk…