A közelmúltban bejelentett tranzakció, amelynek értelmében a 4iG-csoporthoz tartozó 4iG SDT megvásárolja a magyar védelmi ipar 75 százalékát birtokló N7 Holdingot, nem csupán egy gazdasági ügylet. Ez a lépés a ’90-es évek rablóprivatizációját idézi, amelynek mintái a rendszerváltás után évtizedekre meghatározták a magyar gazdasági elit struktúráját – és sok esetben közbizalmi válságot is előidéztek.
Akkoriban – különösen az 1994 utáni időszakban – gyakorlattá vált, hogy
az állam közpénzből feltőkésített egy vállalatot, majd azt gyorsított és gyakran átláthatatlan eljárásban magánosította (privatizálta), sokszor nevetséges áron.
A Postabank-ügy (1997–1999) során például a költségvetés több száz milliárd forintot emésztett fel, a végső elszámolás után azonban csak minimális pénz tért vissza az államhoz. A MÁV Cargo eladása 2008-ban, vagy az ÉMÁSZ és DÉMÁSZ korábbi magánosítása is olyan konstrukcióban történt, ahol a közvagyon haszna jelentős részben külföldi vagy politikailag összekapcsolt szereplőkhöz került.
Akkoriban a Fidesz – még ellenzékben – joggal ostorozta ezt a gyakorlatot. Orbán Viktor 1998 előtt még arról beszélt, hogy a „stratégiai ágazatoknak magyar kézben kell maradniuk”, és a privatizációval szembeni társadalmi ellenállást nemzetérdeknek nevezte.
És ma? Ugyanez a párt, ugyanaz a politikai vezetés szervezi ki a magyar hadiipart egy olyan magáncég kezébe, amelynek növekedése szinte kizárólag közpénzes megrendeléseken alapul. A 4iG az elmúlt években több állami távközlési céget vásárolt meg (például Antenna Hungária), miközben milliárdos értékű közbeszerzéseket nyert el és most megkapja azokat az iparági részesedéseket is, amelyek a nemzeti védelmi képesség gerincét jelentik.
Ráadásul a tranzakció során a tulajdonjog ugyan részben megmarad az államnál, de az irányítási jogok teljes mértékben átkerülnek a 4iG SDT kezébe. Az infrastruktúra állami tulajdonban marad, de azt a magáncég bérli, vagyis az állam nemcsak lemond az ellenőrzésről, hanem bérbe is adja saját stratégiai eszközeit. Az állami „ingatlanbérlet-szolgáltatás” modell már ismerős lehet az MVM-től, a Moltól vagy akár a paksi beruházás egyes alvállalkozói struktúráiból.
A legsúlyosabb kérdés azonban nem is az, hogy ki profitál ebből. Hanem az, hogy miért nincs erről érdemi társadalmi vagy parlamenti vita? Míg Németországban vagy Franciaországban minden nagyobb védelmi ipari szerződéshez szuverenitási hatásvizsgálat és a parlamenti bizottságok előzetes jóváhagyása szükséges, addig Magyarországon az Országgyűlés még csak nem is tárgyalta az ügyet.
A helyzetet tovább súlyosbítja a George Spöttle-ügy, amelyben az orosz kötődésekkel gyanúsított „biztonságpolitikai szakértő” éveken át fotózkodott a miniszterelnökkel és a honvédelmi miniszterrel, a kormányközeli média gyakori „szakértője”, miközben a sajtó és az ellenzék régóta figyelmeztetett Spöttle nemzetbiztonsági kockázataira. Ez a kontextus még aggasztóbbá teszi, hogy a magyar hadiipar stratégiai döntéshozói közé most egy olyan üzleti kör kerül, amely közvetlen politikai kapcsolatokkal bír, és amely fölött a jelenlegi hatalom semmiféle független kontrollt nem enged.
A kérdés tehát nem pusztán morális, hanem alkotmányos is:
hogyan engedheti meg a magyar társadalom, hogy 2025-ben ugyanaz a privatizációs minta ismétlődjön meg, amely ellen egykor még maga a mostani kormány is harcolt?
Ha akkor „nemzeti árulás” volt, ma miért lenne elfogadható?
A rablóprivatizáció modern változata nem nyílt versennyel, hanem politikai kiválasztottsággal, jogszabályi kiskapukkal és nyilvánossághiánnyal működik. És most nem gyárakat, hanem a nemzet biztonságát adják el.
(A szerző a Jobbik képviselőjelöltje.)