Trianoni hétköznapok

Úton
pixabay.com

Át lehet-e menni Nagyszalontára, kérdezzük a gyulai hotel portását. Megnyugtat, hogy igen. Amikor mondjuk, hogy a minap a külügyi tájékoztatás szerint még nem lehetett, azzal győz meg, hogy a hotel is odaát, Romániában mosat, és hozták-vitték reggel a tisztát meg a szennyest.

El is indulunk, érdemes azt a pár kilométert megkockáztatni, legfeljebb nem jutunk át. Sietni nem kell, de nem is lehet, az út Gyulától a méhkeréki átkelőig finoman fogalmazva is másodosztályú. Nincs egybefüggő százméteres szakasza kátyú, pótlás, döccenő, nyomvályú nélkül.

A határátkelő építményeit hangosan csámcsogva eszi a rozsda. Örülhetnénk ennek, elvégre minek ide határ, de a kemény tény az, hogy ez bizony Schengen. És a határkő túloldalán bele is futunk a schengeni eljárásrendbe.

Három autó képezi a sort, az egész eltart vagy negyedórát. A magyar határőr (oppardon, rendőr) udvarias és segítőkész. Amikor megakad a szemem egy román-angol-francia nyelvű táblán, miszerint a romániai úthasználat díjköteles, készséggel tudatja, hogy azt hallotta, valóban kell úthasználati engedély a cirka 15 kilométernyi másodrendű mellékútra is Nagyszalontáig. A biztonság kedvéért segít is megkérdezni a román határőrt, aki - magyarul! - megerősíti, hogy igen, és mutat is egy ajtót, amely mögött forintért is vehetünk román matricát.

Összefut az emberben a Trianon-düh; minek kell bekukkantani a tök üres csomagtartóba, minek van kiírva franciául meg angolul is az útinformáció, de magyarul miért nincs, elvégre ez szimpla kishatárátkelő, nem jár erre egyetlen francia sem hetekig...

Végül megszabadítanak 1300 forinttól, és mehetünk tovább. A táj zöld, az emberkéz alkotta művek düledeznek, igazi ceausescui roncshangulat - kivéve az utat, amely nemcsak díjköteles, hanem nagyjából osztrák minőségű is.

Gyorsan, kényelmesen begurulunk Szalontára, a Csonkatorony a város közepén eltéveszthetetlen. Parkolunk, díjtalan.

A Csonkatorony személyzete kedves és természetesen tud magyarul. Persze, hogy tud, színmagyar csapat... udvariasak,  készségesek - de csak lejt fogadhatnak el. Elmondják, hol tudunk váltani, elég borsos felárral egyébként.

Az Arany Múzeum nemrégiben lett felújítva (a magyar állam pénzén, nyilvános elszámolás nélkül). Illik Aranyhoz: tömör, gazdag anyag sallangmentes, egyszerű kivitelezésben. És hozzá a pazar kitekintés a torony tetejéről - lelki szemeinkkel láthatjuk Toldit a széles síkságon.

A múzeum kávézójában az "Arany kávé" a specialitás. Na ná, hogy azt kérünk - és kapunk hozzá a tulajdonostól húszperces, vetített képes kiselőadást a kávéról, a kávézás elterjedéséről és Arany János kávészeretetéről. A költőóriás sem szerethette jobban a kávét, mint vendéglátónk a szakmáját. Pazar előadás, ugyanolyan kávé.

A múzeumi útmutatóval végigsétálunk néhány utcán. Egymástól kőhajításnyira áll a református templom (elődjében tanulta hitét a költő), aztán Zilahy Lajos, Sinka István és Arany szülőháza (utóbbi valójában nem az, csak ugyanott álló, hasonló parasztház), és végül Kulin György csillagász szülői háza (ebben ma bokszedzőterem működik). Bőven termette ez a néhány utca a magyar tehetségeket.

Végül elköltjük maradék lejünket a költőről elnevezett utcában található kicsiny magánkereskedésben. Persze ők is magyarok, kedvesek, szívélyesek, a bolt tiszta, a választék versenyképes a gyulaival. Borszéki savanyúvizet (valójában ásványvizet) veszünk maradék pénzünkön. Rajta a felirat: Borsec - román kézben van már sok éve.

Gyorsan elérjük hazafelé a méhkeréki átkelőt. Jó úton könnyű... és nem is baj, hogy jól haladunk, mert ez az első kánikulai nap. Kifelé a határon a román is gyorsan enged.

Maguknak aztán jól befűtöttek itt, mondom a magyar határőr (oppardon, rendőr) hölgynek. Rám néz, megfogja a nadrágját. Még nem kaptuk meg a nyári ruhát, mutatja, ez a téli. Harminc fok van, június vége.

Amíg lassúdan zötyögünk a nagy magyar konjunktúrában Sarkad-Gyula felé, hálát adunk "Miniszterelnök Úrnak", amiért a nagy melegben sem felejtkezik el Útépítő Lőrinc milliárdjairól. És jól vigyázunk, nehogy tengelytörést kapjunk.