(Figyelem! Ez egy véleménycikk! A leírtak nem feltétlenül tükrözik a teljes szerkesztőség álláspontját, de fontosnak tartjuk, hogy helyt adjunk a kulturált és logikusan érvelő, vitaindító véleményeknek is.)
A magyar közélet egyik legaktuálisabb közéleti kérdésével foglalkozott legutóbbi online konferenciáján az Eötvös Csoport. A magyar kormány szélmalmát vette górcső alá, ugyanis a politikai korrektségről szervezett beszélgetést, „Politikai korrektség: ideológiai terror vagy civilizációs vívmány?” címmel. Az online eseményen Baráth Erzsébet nyelvész és Pál Gábor politológus osztotta meg kutatási eredményeit és gondolatait a politikai korrektség témájában Tóth István György moderálásával. Az egész beszélgetés elérhető a YouTube-on, egy rövid összefoglaló az estről a Telexen jelent meg. Ebben az írásban a politikai korrektségről a saját véleményemet fogom megírni, amelyben az előadásban elhangzottakra fogok támaszkodni.
Ha egy percre elfeledkeznénk arról, hogy ma a politikai korrektségről nem lehet nem pártpolitikai kontextusban beszélni, ha elfeledkezünk arról, hogy a miniszterelnökünk rendre ezzel a sokszor homályos fogalommal hadakozik, és elfeledkezünk arról a sok mindenről, ami innen vagy onnan rárakódik erre az önmagában ártatlan kifejezésre, mint politikailag korrektnek lenni, ha egy pillanatra minderről megfeledkeznénk, akkor azt gondolom, a politikai korrektségről mindenkinek a következő bibliai idézet jutna az eszébe: „Amit akartok, hogy veletek tegyenek az emberek, ti is tegyétek velük! Ez a törvény és a próféták” (Mt 7, 12). Számomra legalábbis ez a mondat foglalja össze leginkább a politikai korrektség mint mentalitás célkitűzését.
Mi ez az idézet a Bibliában? Talán az egyik legismertebb erkölcsi parancsolat a Tízparancsolaton túl, és talán az is a közműveltség része, hogy ez egy újszövetségi útmutatás. Ezt a felszólítást Jézus a hegyi beszédben mondta el, és aranyszabályként nevezte el az evangélium lejegyzője. Ateista családban nőttem fel. Jelen volt körünkben a keresztény kultúra, rengeteg hagyomány és erkölcs, csak a hit és a vallásgyakorlás hiányzott. Mégis ez az idézett evangéliumi parancsolat sokszor előkerült nevelkedésem során. Rímel egy másik jézusi mondatra. Az úgynevezett fő parancsra, ami az Isten-szeretet, és felebarátunk olyan mértékű szeretete, ahogyan önmagunkat is szeretjük.
Az Eötvös Csoport beszélgetésében ezek az evangéliumi idézetek nem hangzottak el, de Pál Gábor a beszélgetés második felében már utalt arra, hogy a politikai korrektség mint az udvariasság egy formája valójában megegyezik a keresztény felebaráti szeretet és a buddhista erőszakmentesség értékeivel. Tehát butaság modern és kizárólagosan baloldali kezdeményezésként tekinteni rá. Tóth István György az est interaktív szakaszában Bibó István közéleti tízparancsolatát idézte fel, amelyben a már idézett evangéliumi útmutatások vannak a modern politika nyelvére átültetve és kibontva.
Hogyan lehetséges az, hogy az evangéliumban főparancsnak és aranyszabálynak nevezett útmutatást megvalósítani igyekvő politikai korrektség az elvileg kereszténydemokrata miniszterelnökünk számára elítélendő? Olvassuk el, miként vélekedik Orbán Viktor a politikai korrektségről: „Magyarország jócskán felértékelődött, hírünk, ismertségünk és befolyásunk nagyobb, mint azt az ország mérete vagy a gazdasági súlyunk indokolná. Minek is köszönhetjük ezt? Elsősorban annak, hogy a Fidesz és a KDNP Magyarországon nyolc éve szünetelteti a politikai korrektséget. Süllyesztőbe került az euro-blabla, a liberális szépelgés, a korrekt semmit mondás.” Az idézet a 2018-ban elmondott évértékelőjéből származik, és még három másik idézet mellett Baráth Erzsébet hozta föl előadásában. Most akkor a politikai korrektség az evangéliumi aranyszabály a modern közélet viszonyaira átültetése vagy liberális szépelgés?
Pál Gábor előadásában és a kérdésekre adott válaszában is sokszorosan felhívta a figyelmünket arra a csapdára, hogy a politikai korrektséget annak vadhajtásaival azonosítsuk. Felhívta a figyelmet arra is, hogy e mentalitás amerikai gyökerű, tehát egy másfajta társadalom szülöttje, mint amelyben mi élünk. A vallásilag, fajilag és származásilag nagyon heterogén amerikai társadalommal szemben a magyar Trianon óta egy erőteljesen homogén társadalom, így számunkra érthető módon van ennek a fajta törekvésnek egy egzotikus jellege. A közvélekedés ellenére azonban a politikai korrektség nem a háttérhatalom által ránk erőltetni kívánt újbeszél, hanem egy alulról jövő, civil mozgalom gyümölcse. Összességében azonban a civilizációnk részének is tekinthetjük, és egyértelműen nevezhetjük civilizációs vívmánynak. Ahogy civilizációs vívmány az, hogy ma már nem rendeznek élet-halálharc téttel bíró gladiátor viadalokat, úgy civilizációs vívmány az is, ha a verbális agressziót is mederbe akarjuk terelni.
Két pont van, ahol szorongások vagy ellenérzések sokasága gyűlik föl a politikai korrektség fogalmával szemben. Ez a két pont szorosan összekapcsolódik egymással: az identitásunk alapját képező hagyomány fennmaradása és a szólás-, vélemény- és vallásszabadság polgári, emberi jogai. Meddig terjed a szólás szabadsága és meddig a politikai korrektség? – hangzik el a kérdés egy nézőtől az est alatt, amely pontos megválaszolását mindkét előadó elhárította. Természetes az ütközés, de ilyen ütköző pontok léteznek közöttünk, mióta az ember társas lény.
Ha lehántjuk az ideológiai és pártpolitikai töltetet, akkor látjuk, hogy ugyanezek a kérdések a családi együttélés során is felmerülnek. Tegyük fel, hogy egy testvérpárból az egyik Barcelona, a másik Real Madrid-szurkoló. A szülőknek körültekintően kell kommunikálniuk ahhoz, hogy egyik gyermeküket se sértsék meg. Ez véleménydiktatúra volna? Nem gondolnám. A háttérben meghúzódó és ritkán kimondott félelem itt az, hogy az érzékeny beszédmód miatt többé megélhetetlenné válik az identitás. Tegyük fel, hogy a szülők egyöntetűen Barca-szurkolók. Akkor – mivel egyik csemetéjük Realos – most már soha nem szurkolhatnak otthon kedvenc csapatuknak, nem lehetnek Barca ereklyék a házban? Érezzük, hogyha a királyi gárda-szurkoló gyermek ezt várná el családja többi tagjától, akkor az már-már despotizmus lenne. De nem is erről szól a politikai korrektség. A politikai korrektség alapjában véve pusztán arról szól, hogy a Barca-szurkoló családtagok ne ócsárolják már-már gyűlöletben hemperegve a rivális bandát, hanem kiválóságát elismerve maradjon meg mindenki a saját csapata szurkolójának. A kettő ugyanis nem zárja ki egymást.
Most képzeljük el ugyanezt a családi miliőt úgy, hogy a Barcelona és Real Madrid szavakat ellenzék és kormánypártra cseréljük, és felsóhajtunk, hogy bár itt tartana közéletünk. Bár tartanánk ott, hogy csak lényegében egy hóbortnak tűnne a pártszimpátia! Ez a példa azonban reményeim szerint rávilágított arra, hogy a politikai korrektség egyik sokak által okozott félelme, az identitás megélésének ellehetetlenítése csak egy irreális túlzás. A kulcs az egyéni, az állampolgári érettségben van. Egy érett felnőtt ember helyén tudja kezelni ha a sajátjával ellentétes véleménnyel találkozik, de egy érett felnőtt embernek sem kell, és nem szabad eltűrnie azt, hogy gyalázzák és emberi méltóságát megsértsék.
Van azonban talán egy mélyebb félelem is, amely konzervatív, különösen vallási körökben megjelenik az úgynevezett politikai korrektséggel szemben. Az identitásunk alapját képező hagyományt érezzük veszélyeztetve általa, és ami az identitásunkat veszélyezteti, az örvénylő indulatokban feltörő szorongásokat tud okozni közösségeinkben. Legkönnyebben a gender kérdéssel kapcsolatban lehet erre a félelemre rámutatni. A ritkán végigvitt aggodalom így foglalható össze: ma még csak behozzák a biológiai nem mellé a társadalmi nem fogalmát, holnap már olyan természetes lesz a nemváltoztató műtét, mint a foghúzás, holnapután pedig megszűnnek a nemek. Azon túl, hogy ez a csúszós lejtő érvelési hiba, rengeteg sok téves információ, csúsztatás és alaptalan félelem kavarog együtt egy meg nem vallott belső bizonytalansággal. Mert a kulcs itt a belső bizonytalanság. Az, akinek az identitása szilárd, mondhatni sziklára épült, az nem fél attól, hogy annak az alapját kikezdik, mert kikezdhetetlen. Annak azonban, akinek az identitása ingatag, annak a legrémisztőbb szorongásokat okozza, ha élete alapját pedzegetik.
A politikai korrektségnek mint nyelvhasználati stílusnak természetesen semmi köze nincs önmagában sem a biológiai, sem a társadalmi nemekhez, mégis összekapcsolódik a fogalom egyfajta keresztényietlen új világi vallás tantételeként konzervatív ellenzői fejében. A társadalmi nemek gondolatának erőltetése, az élet kezdetének és végének önkényes meghatározása (abortusz és eutanázia), a házasság hagyományos értelmezésének átírása tűnik fel egy modern vallás programjaként, amelynek erkölcsi szabályrendszere a politikai korrektség. Ez azonban a valódi politikai korrektség teljes félreértelmezése, és egy ugyanolyan összeesküvés-elmélet, mint az oltásellenesség vagy a lapos föld hit. Alaptalan és irreális, ugyanakkor általa nagyon könnyen felkorbácsolhatók érzelmek és indulatok, és elterelhető a figyelem tényleges, előttünk álló problémákról.
A politikai korrektség önmagában nem létezik, ahogy nem létezik önmagában civilizáció sem. Legalább két ember kapcsolatát feltételezi, ahogy a beszéd is – amelyben megvalósulhat a politikai korrektség – két ember kapcsolatát feltételezi. Lényegében nem más, mint a beszédben gyakorolt felebaráti szeretet. Az, hogy a szeretetlenség égő, az nem a politikai korrektség bűne, hanem a kereszténység gyümölcse. A túlzott érzékenység pedig nem azonos a politikai korrektséggel, hanem attól független, és attól függetlenül orvosolandó is. Elsősorban szeretettel, ami nem azonos ugyan a politikai korrektséggel, de nehéz volna inkorrektül szeretni. Nincs mitől félnie tehát annak, akiben szeretet van embertársai iránt, így politikai korrektség vadhajtásai ide vagy oda, zárhatjuk azzal az útmutatásunkat, amire Szent Ágoston jutott vívódásai végén: „szeress, és tégy, amit akarsz!” A politikai korrektséghez igazítva akkor ez így hangozhat: szeress, és mondj, amit akarsz!