(Figyelem! Ez egy véleménycikk! A leírtak nem feltétlenül tükrözik a teljes szerkesztőség álláspontját, de fontosnak tartjuk, hogy helyt adjunk a kulturált és logikusan érvelő, vitaindító véleményeknek is.)
Március van. Itt a tavasz. De a reményteli időjárás-jelentésen túl ez most azt is jelenti, hogy hétfőtől jelentősen emelkedett parlamenti politikusaink fizetése. Nem, ezt a béremelést saját magának az Országgyűlés nem a koronavírus-válság kellős közepén és a harmadik hullám érkezésekor szavazta meg, hanem már 2018-ban közvetlenül a választás után. Sokak kedélyét borzolta ez a híradás, amely átfutott a közbeszéden, én azonban a felháborodást kissé demagógnak tartom, még ha meg is értem azok panaszát, akik egzisztenciáját épp a válság dönti romba.
Nem sajnálom politikusainktól a tisztes fizetést, mert komoly szolgálatot várok el tőlük. Multik középvezetői mivel tennének nagyobb szolgálatot Magyarországnak, mint egy parlamenti képviselő? És ha egy középvezető is megkeres annyit, mint amennyit most hazavihet egy mandátumot szerzett politikus, az miért gond? Nem lehet a tisztes fizetés gond, a tisztességtelen munka lehet csak.
Feltehetően nem magyar sajátosság az, hogy a közvélemény könnyen felhördül bármilyen juttatásra, amelyet – még ha legálisan is – egy politikus megkap. Az már viszont valamelyest a mi történelmi meghatározottságunk gyümölcse lehet, esetleg kelet-közép-európai sajátosság, hogy az egyéni gazdagságra is hunyorogva nézünk. Nem volt pedig ez mindig így. Nemzetközösségben gondolkodva az egyéni sikerességet át lehet keretezni. Akinek többje van, az ugyanis többet adózik, és így többet ad a köznek. A Monarchia idején büszkén vállalta nevét és vagyonát Wahrmann Mór, aki egyike volt kora legtöbbet adózó polgárainak, vagyonából pedig jókora összeget fordított jótékony célokra is.
Büszke lenni arra, hogy sokat adózunk? Hol van ez a szemlélet ma a közéletből, pedig engem megindít! Az adóelkerülés nemzeti sportunk, és nem akarok képmutatón senki fölött emiatt pálcát törni, mégis fontosnak tartom leszögezni, hogy lehetne ez másképp is. Hiszen arra, hogy sokat adózunk, akkor lehetünk büszkék, ha már önmagában a bevételünket sem szégyelljük. Tehetősségünket pedig akkor nem szégyelljük – ha csak nem torz a lelkialkatunk –, amikor arra tisztes munka által tettünk szert. Saját teljesítményünknek és képességeinknek, nem uram-bátyám kapcsolatainknak és sanda törvénykerüléseknek köszönhetően.
A „dögöljön meg a szomszéd tehene is” filozófia legalább annyira mérgezi a gazdaság tisztaságát és átláthatóságát, mint maga a korrupció. Pár évvel ezelőtt népszerű mémmé vált egy új-zélandi tévés ötlete, aki két tehén példáján keresztül magyarázta el az eltérő gazdasági rendszerek működését. A valódi közgazdászi megállapításokon túl olyan gazdaságmegfejtések is kerültek bele, amely szerint például, ha egy brit gazdának van két tehene, akkor mindkettő kergemarha-kóros, vagy ha egy olasznak, akkor azok elkallódtak, és inkább elmegy ebédelni, és így tovább. Magyar verziót természetesen az új-zélandi tévés nem alkotott, de az valahogy így hangozhatna: „van két tehened, mindkettő döglött, mert dögöljön meg a szomszéd tehene is”. Abban a légkörben, ahol eredendően bűnös az, akinek van valamije, nagyon nehéz az átláthatóságért küzdeni. Ha valaki gyűlöletnek és irigységnek teszi ki magát azáltal, hogy felvállalja vagyonosságát, nem fogja sietni ezt felvállalni és átláthatóvá tenni.
Tudom azt is, hogy a gazdagsággal szembeni szkepszis éppen ma, amikor kétmilliárdos alagutat építene titokban aluljárónak címkézve a kormány a már amúgy is messze túlárazott Puskás Aréna alá, ahol a miniszterelnök háza tövében épült stadion, akinek legjobb barátja a leggazdagabb magyar, és még hosszan sorolhatnám a korrupciógyanús ügyeket, szóval ebben az országban nem csoda, hogy van bennünk némi fenntartás a gazdagodással szemben. De ez mégis egy öngerjesztő folyamat. Nem mindenki Mészáros Lőrinc, aki tehetőssége ellenére azonnal elbocsátotta dolgozóit, amikor a válság közelített, rácáfolva ezzel állítólagos honfiúi felelősségérzetére. Nem mindenki kormányzati kebelbarátságból szerez jövedelmet, hogy helyi kiskirályként szabad kezet kapva gazdasági és politikai hatalmával visszaéljen.
Magyarország soha nem lesz erős ország, és nem lesz erős demokrácia, jelentékeny tehetős réteg nélkül, akik azonban nem a politikai hatalomtól, hanem tehetségüknek köszönhetően jussanak előrébb.
Az elmúlt bekezdésekben a tehetős emberekről írtam, a politikus ugyanakkor nem gazdag. Nyilván egy parlamenti fizetés a felső középosztályba repít bárkit, aki mandátumot szerez, de ez nem a mesebeli gazdagság (pláne nem a mesebeli örökség). Fizetésénél pedig sokkal fontosabb a munkája, amelyet ha nem végez el jól, akkor a politikus ugyanúgy elbocsátható, mint ahogy elbocsátanának egy rosszul dolgozó középvezetőt egy multinál. Úgy sokkal határozottabban követelhet többet egy szavazópolgár politikusától, hogy tisztes fizetést szán neki adóforintjaiból. Hogy akarnánk polgári Magyarországot építeni egy olyan szellemiségtől vezetve, ahol a köz szolgáit koldus béren tartanánk? Ha ennyire nem becsüljük meg a politikusainkat, hogyan becsülhetjük meg az országot, amit a politikusaink kezébe adunk?
Hamisnak tartom azt a dilemmát is, amely szerint, aki szívből, szeretetből szolgálja a közösséget, azt ezért nem is kell megfizetni. A szeretet megfizethetetlen, ez igaz, és aki szeretetből politizál, az nem tud a fizetéséért politizálni. Fizetésre ettől függetlenül szükség van. És bár a korrupció ellen nincs az a magas bér, amely védettséget jelentene, hiszen a lelkiismeret nem forintokból terem, mégis fontos az, hogy anyagi függetlenséget tudjunk adni politikusainknak, akik ezáltal koncentrálhassanak a szolgálatukra. Arra a szolgálatra, amely egyébként – ha azt jól végzik – rengeteg áldozattal, stresszel, kockázattal, és olykor még szenvedéssel is jár a politikus családjára nézve is.
Egyedül azt a vitát tartom legitimnek a politikusbérekkel kapcsolatban, hogy ha azt a fényes tekintetű kormány képes volt az átlagbérhez igazítani, talán képes volna ilyen igazításra más jövedelmek esetében is. A családi pótlék és számos szociális támogatás is megkaphatná ezt a viszonyítási alapot, amely egyáltalán nem az „ingyen ebéd” üzenetét közvetítené a polgárok számára. Ha a politikusi béreken túl például a családi pótlék is az átlagbérhez viszonyítva nyerne megállapítást, azzal azt üzennénk családjainknak, hogy fontosak a nemzetnek, mert ha a nemzet gyarapodik, abból közvetlenül részesítjük a családokat is. Ha pedig erre az egyszerű következtetésre a magát hangzatosan kereszténynek nevező kormány nem képes, legyen képes majd az új, amelyet majd reményeink szerint jövő tavasszal hoz majd el a kikelet.