Európai reneszánsz a „kérdésekkel provokált az újságíró” rendszeréből?

Európai reneszánsz a „kérdésekkel provokált az újságíró” rendszeréből?

(Figyelem! Ez egy véleménycikk! A leírtak nem feltétlenül tükrözik a teljes szerkesztőség álláspontját, de fontosnak tartjuk, hogy helyt adjunk a kulturált és logikusan érvelő, vitaindító véleményeknek is.)

„A mai nap még történelminek fog bizonyulni” – nyilatkozta Matteo Salvini, az olasz Lega képviselőjeként a nagycsütörtöki, budapesti lengyel-olasz-magyar szélsőjobboldali útkeresésről, majd meglepődve vette tudomásul, hogy a magyar sajtótájékoztatón nincsenek kérdések. Az európai reneszánsz munkanéven szerveződő új, európai jobboldali szövetségből ízelítőt kapott az olasz politikus, hogy milyen is az az Európa, amivé Orbán szeretné azt „újjáformálni”. Ilyen. Ahol a sajtótájékoztatón az újságíró hallgat, ha pedig munkáját végezve kérdez, az provokációnak minősül.

Egzotikusan elcsodálkoznék azokon a langymeleg diktatúrából érkező kis színes híreken, ahol a helyi állami média azon hüledezik, hogy egy külföldi újságírótól az állampárt kérdéseket kapott. Szégyen fog el viszont, és ijedtség ébred bennem, hogy ez Magyarország. Magyarország most ilyen. Rút sybarita váz, ahol ismét a sajtó szabadságát követelhetnénk. Franziska Tschinderele, a Profil nevű osztrák közéleti hetilap újságírója arról az eseményről érdeklődött emailben a Fidesznél, amiről személyesen nem is tehetett volna fel kérdéseket. Bende Balázs, a köztévé vállalt kormánypártiságát (akaratán kívül) leleplező külügyi szerkesztője mégis úgy részletezte a levélben kérdezés intézményét, mintha Tschinderele kővel dobta volna be a Fidesz irodáját érdeklődésével. Az adekvátan felmerült kérdéseket pedig úgy mutatta be, mintha a sajtó csak az időjárásra kérdezhetne rá.

Már önmagában műfajt teremtő az, hogy egy újságíró hírré formálja újságírótársa hétköznapi munkavégzését. Azzal pedig máris megkoronázza eme frissen teremtett műfajt, hogy még minősítgeti is kollégája munkáját, amatőrnek és provokatívnak bemutatva azt. Bende Balázs azt találta hírértékűnek, hogy az osztrák újságíró rákérdezett, a nagycsütörtöki találkozón miért nem voltak ott mások is a Salviniék által erősített európai parlamenti frakcióból. De azt is felháborítónak találta az MTVA hírszerkesztősége, hogy az újságíró arról érdeklődött, hogy az új jobboldali szövetség tagjai között meglévő eltérő nézetek miatt hogyan kerülnék el a szakadást.

Nehéz erre mit mondani. Egyrészt eszembe jut az, amit a köztévében (és az egész kormánypárti médiakonglomerátumban) újságírás címszava alatt művelnek.

Bende Balázs úgy ecseteli a kérdéseknek álcázott állítások jelenségét, hogy pontosan tudja, miről beszél. Ha ellenzéki szereplőt kérdeznek a kormánypárti médiaholdudvar munkatársai, azok – tisztelet a kivételnek – ilyenek. A YouTube egyik privát csatornáján elérhető vágatlanul a Karácsony Gergellyel készült M1-es interjú, amelynek nem véletlenül adta a feltöltő a „legendás” elnevezést. Iskolapéldája a pártpolitikai logika által diktált újságírásnak, ha ilyen egyáltalán létezik. A pártpolitikai logika által diktált újságírást ugyanis propagandának hívják, éppen ezért magam is vívódva neveztem Bende Balázst Franziska Tschinderele kollégájának. Jelenleg ez a megnevezés nem fedi egészen a valóságot.

Másrészt azonban sokkal többről van itt szó, mint kettős mércéről. Nem csak az a baj az idézett M1-es hírbejátszással, hogy azzal vádolja az osztrák újságírót, amit az MTVA szerkesztőségében tudatosan művelnek. Az újságírás intézményét egyetemlegesen támadta ez a riport. A köztévé, amely hivatalosan maga is egy sajtóorgánum, sőt, eszményeink szerint a hazai médiavilág sarokkövének kellene lennie, az újságírást magát támadja. Ez egy újabb vörös vonal a NER-ben akkor is, ha már csak kérünk mellé egy kávét. Ne kérjünk, vagy hagyjuk kihűlni, álljunk meg egy pillanatra!

Orbán Viktor második kormányra kerülése óta egy autoriter jegyeket mutató demokráciává torzította el a magyar jogállamot, ezt nevezzük NER-nek. Tette ezt azért, mert megvolt rá a jogi lehetősége a kétharmad birtokában. Belső motivációja a hatalom akarása lehetett. Abban megoszlanak a nézetek, hogy miért akarja ezt a hatalmat. Vannak, akik szerint Orbánnak van egy víziója Magyarországról, és ezt akarja tűzön-vízen, lopáson és megcsonkított Alkotmánybíróságon keresztül megvalósítani. Mások szerint azonban csak az összelopott vagyont bástyázza körbe a hatalom hídfőállásaival. A döntő ok a NER kiépülésében mégis az, hogy Orbán Viktor szavazóinak jelentékeny csoportja számára a demokratikus értékek nem képezik azonosságtudatuk gerincét. Megteszi, de nemcsak azért, mert megteheti, hanem mert szavazótábora már-már el is várja. A csábítás nagy, miért állna ellen, ha a hatalom neki is kell?

Amikor annak idején beszántották a Népszabadságot, vagy amikor nemrég elvették a frekvenciáját a Klubrádiónak, sokan pezsgőt bontottak a táborból, nem pedig elbizonytalanodtak az antidemokratikus fénytörés láttán. Bár ezt a rendszert a Fidesz építette ki, ezért csak a Fidesz táborából láthatunk tapsot „a cél szentesíti az eszközt” hatalomgyakorláshoz, lehetetlen, hogy ez a fajta gondolkodás csak az Orbán Viktorral szimpatizálók körében legyen jelen. A NER kiépülésében döntő mozzanatnak azt tartom, amikor a miniszterelnök Magyarország gyenge demokratikus kultúráját nem orvosolandó bajként, hanem kiaknázandó lehetőségként határozta meg. Rejtély a számomra, hogy egyszerű aljasságból és kapzsiságból tette-e ezt, vagy azt hiszi, hogy antidemokratikusan építhet majd egy erős és büszke demokratikus országot. Ez a dilemma azonban mellékes abból a szempontból, hogy az erős és büszke demokratikus Magyarországra szükség van, és ahhoz a munkát nem a hatalmon lévőkön, hanem magunkon kell kezdeni.

A kriminalisztikában ismert jelenség az, amikor a bűnöző lenyűgözi áldozatát, aki ezáltal könnyű prédájává válik a gaztettnek. Ámulhatunk mi is így a hatalom újabb és újabb vörös vonal átlépésein, vagy megránthatjuk a vállunkat vélelmezett tehetetlenségünkben. Nem vagyunk azonban tehetetlenek, és ezen az ámokfutáson nincs mit csodálni. El kell határoznunk magunkat, hogy ezt nem engedjük. Nem fognak azonnal konkrét és zseniális ötletek sora kipattanni az elménkből, hogy miképp is lehetne ezt hathatósan kifejezésre juttatni, de csak az elhatározásunk után fog egyáltalán egy ötlet is megszületni. Most például az mocorog a fejemben, hogy ezek után az M1-es bejátszás után hirdethetnénk bojkottot az összes MTVA tévécsatornával szemben, legyen az az M5-ön Vásáry Tamás által vezényelt Beethoven szimfónia, vagy egy világbajnoki labdarúgó selejtező. Ennél azonban – abban bízom – másoknak jobb ötlet is megfogalmazódhat a fejében. Tegyük össze, amink van. Ne hallgassunk, ne engedjük, ne engedjünk a 48-ból!