Kína volna az erősebb kutya?

Orbán Viktor, Szijjártó Péter, Kína
MTI Fotó: KKM

(Figyelem! Ez egy véleménycikk! A leírtak nem feltétlenül tükrözik a teljes szerkesztőség álláspontját, de fontosnak tartjuk, hogy helyt adjunk a kulturált és logikusan érvelő, vitaindító véleményeknek is.)

Kína nagyhatalmi erősödése és ambíciói, különösen pedig az, hogy ebben édes hazám határainál nyitott kapukra talál, erős szorongást kelt bennem. Annál árnyaltabban szemlélem a világtörténelem folyamatait és a politika világát, hogy a Reagan-i jó-gonosz harcára egyszerűsítsem azt le úgy, hogy egyes hatalmakat teljes egészében az egyikkel és a másikkal azonosítok. Az mégis axióma a gondolkodásomban, hogy az Amerikával való szövetséget tartom jónak. Nem azért, mert Amerikát modern keresztes lovagnak tartom (ráadásul ez elég kevéssé volna számomra imponáló), nem is azért, mert Amerika Kapitányával azonosítom a mindenkori elnököt (bár Biden még hasonlít is az aggastyánná maszkírozott Chris Evans-re), mégis Amerika a vezető ereje annak a közösségnek, amelyet az otthonomnak vallok, a zsidó-keresztény civilizációnak. Számomra nincs alternatívája az amerikapártiságnak, az úgynevezett atlanti elkötelezettségnek, ez nem jelenti azonban azt, hogy ördögtől valónak tartanám az Amerikával szembeni kritikát. Az önkritikát ugyanis nem tartom ördögtől valónak.

A növekvő kínai veszedelem miatt jobban utánaolvastam Kína jelenkori történetének. A tudományos kép átkeretezi ismereteimet az új világhatalomról. A tudatlanságban könnyen teret kapó démonizálás helyére információk birtokában árnyaltabb kép születik a valóságról, ahogy most bennem az ázsiai országról. Az árnyaltabb, emberközelibb kép csökkenti a szorongást és a félelmet anélkül, hogy Kína-rajongóvá válnék. Nem vagyok sem pártatlan, sem független szemlélője ugyanis az Amerika-Kína konfliktusnak, hiszen tágabb értelemben Amerika részének tartom magam, emiatt az elkötelezettség miatt azonban nem kell Kínát a gonosz birodalmával azonosítanom. Kína vezetőinek lehetnek az emberiségre nézve romboló motivációi és tettei, de maga az ország mégis csak egy sok milliárdos ország sok ezeréves kultúrával, ami sokkal több az aktuális pártfőtitkár(ok) okkal kritizált tevékenységénél.

Salát Gergely sinológus előadásai árnyalják bennem a Kína-képet, a világpolitika folyamatait és a politikusok motivációit viszont – meggyőződésem szerint – én ítélem meg árnyaltabban. A vasárnap.hu-nak adott (egyébként a felület színvonalához képest meglepően értékes) interjúban a kutató azt mondja: „Ha megnézzük a történelmet sokszor minden azon múlt, hogy ki az erősebb kutya. A politikát pedig olyan emberek formálják, akiknek szinte csak az számít, hogy ki a dominánsabb, és az akaratát a másikra kényszerítse.” Ebből a szemszögből olvassuk a történelmet valóban. De nézzük meg, kitől származik a szállóige, hogy „a történelmet a győztesek írják”! Napóleontól, akinek kétszer kellett hatalmas emberáldozat árán vereséget szenvednie ahhoz, hogy végleg letegye a fegyvert. Saját magát hajszolta bele a tragédiába ezzel a szemlélettel.

A politikusok és a világpolitikai folyamatok főbb szereplői egymást kötik gúzsba azzal a gondolkodással, hogy a „minél nagyobb, minél több” vezérelvet érzik szükségszerűnek követni. Mintha a politika egy verseny volna, és vonatkozna rá az Olimpia hármas jelszava: Citius-Altius-Fortius: Gyorsabban-Magasabbra-Erősebben. Pedig az Olimpia is jóval többről szól ennél (magasztos és profán dimenzióival együtt). Ha saját magunk esetében visszautasítanánk azt a leegyszerűsítést, hogy minket csak és kizárólag a hatalom és a pénz motivál, miért tételezzük fel ezt a politikusokról? Ők nem változnak át hirtelen egy másik faj képviselőivé, ha megválasztják őket.

Magunkat igázzuk le azzal a politika- és történelemolvasattal, hogy ott az erősebb kutya nyer. Az emberiség önként kényszeríti bele magát egy olyan versenybe, amelynek valójában nincs győztese, azon mindenki veszít. Ráadásul ezzel a szemlélettel elsiklanak előlünk olyan összefüggések, amelyek rámutatnának, hogy a valódi erő nem a fegyverek számában, a valódi hatalom pedig nem az alattvalók engedelmességében rejlik. Ugyanúgy, ahogy a történelem nem osztályharcok története, úgy az aktuális nagyhatalmak küzdelménél is sokkal gazdagabb.

A kelet-közép-európai rendszerváltások például tökéletes példa arra, hogy „kis nemzetek” léptek elő világpolitikai folyamatok alakítóivá. Mert bár sem a gorbacsovi peresztrojka és glasznoszty, sem az USA hidegháborús győzelme nélkül nem nyílt volna tér és alkalom a békés átmenetekre, ezek nem voltak elégséges feltételek ahhoz, hogy a keleti blokk országai valóban nyugati típusú demokráciává váljanak. Hiszen sem Gorbacsov nem a Szovjetunió összeomlásáért politizált, sem a nyugati hatalmak nem sürgették országaink függetlenné válását és demokratizálódását a térség instabilitása miatti félelemből fakadóan. Mégis szabaddá váltunk, mert szabaddá akartunk válni.

Salát Gergely az idézett interjúban azt állítja, hogy a nagyhatalmi versengés dinamikájából fakadóan a jövőben várhatóan tovább éleződik Amerika és Kína viszonya. Hiába foglalok határozottan állást ebben a konfliktusban, ez nem jelenti azt, hogy örülnék az eszkalálódásnak. Őszintén bízom abban, hogy ha kataklizmák között szlalomozva sokszor meg-megtorpanva is, az ember fejlődik. Civilizációnkban egyre élhetőbbé válik az emberlét. Növekszik az egyének méltósága, a hullámvölgyek és a tragédiák ellenére is. Az emberi személyiség fejlődésénél éretlennek és önmagában bizonytalannak tartjuk azt, aki saját (és szerettei) boldogsága helyett másra törekszik, legyen az hatalom, pénz vagy pozíció. Nem hiszem, hogy ne jutnánk el erre a szintre hamarosan össztársadalmilag is. Ne válna hamarosan kínosnak erőszakot bevetni a politikában, manipulálni polgárainkat és partnereinket, haszontalan célokba erőforrások garmadáját ölni, és veszélyeztetni környezetünket. Ez az otthonomnak vallott zsidó-keresztény civilizáció „győzelmét” jelentené, de valójában mindannyiunk győzelmét, leigázottak és alulmaradtak nélkül.