A Karikó-minimum

Karikó Katalin
Karikó Katalin Széchenyi-díjas kutatóbiológus, biokémikus, az egyik koronavírus elleni, mRNS alapú vakcinát kifejlesztő BioNTech cég alelnöke.
MTI/Balogh Zoltán

Figyelem! Ez egy véleménycikk! A leírtak nem feltétlenül tükrözik a teljes szerkesztőség álláspontját, de fontosnak tartjuk, hogy helyt adjunk a kulturált és logikusan érvelő, vitaindító véleményeknek is.)

Megrémített, amikor értesültem Karikó Katalin beszervezésének híréről. De nem az érintett negatívan, hogy menten csalódtam volna a neves professzorban. Amiatt rándult össze a gyomrom, hogy mit kezdünk ezzel a hírrel, és mit kezdünk emiatt Karikó Katalinnal. Az ijedelmem végül alaptalannak bizonyult, egy enyhe keserű szájízt leszámítva. Már-már ugyanis úgy viselkedtünk, mint egy kiegyensúlyozott és érett nemzet.

„El a kezekkel Karikó Katalintól” – harsogta Puzsér Róbert. „Aljas karaktergyilkossággal próbálkozik a baloldal Karikó Katalin ellen” – dühöngött a Magyar Nemzet. Az ellenzéki Facebook-oldalakon és csoportokból pedig ömlött az orbánozás: „Ebben a Fidesz keze van nem könyékig, hanem szügyig. Remélem meg fogja kapni azt a nevezetes nagy díjat, a Fideszt pedig a MAGYAROK el fogják hajtani a politika szemétdombjára, mert mindegyikük megérdemli”. Megvalósult tehát a hőn áhított nemzeti minimum. Oldaltól függetlenül mindenki felsorakozott Karikó Katalin mögött. A kis keserűségemet az adja, hogy mindez kölcsönös gyűlöletben valósult meg. Mindkét – pontosabban mindahány – fél Karikót védve, nem mulasztott el megtámadni és megvádolni valakiket azzal, hogy ő rontott rá a professzorra.

Izgalmas látlelet a Karikó Katalin ügynöktörténetére született reakciók hazánk közéletéről. Egy csepp a nagy árból, amelyben ott morajlik az egész óceán: hétköznapjaink háborúsága. Itt vannak az ügynökakták, amelynek elvarratlansága a múltunkkal való szembenézés elmaradásával együtt megüli a lelkünket. Itt van a belső bizonytalanságunk, hogy minden olyan magyar sikerbe, amelyre a nemzetközi közvélemény egy picit is felfigyelhet, úgy kapaszkodunk, mint a hajótörött a felszínen maradt deszkákba. Itt van a megosztottságunk, hogy minden alap nélkül máris kincsünk megrontását tételezzük fel a másikról. És itt van reményvesztettségünk is, hogy ebből a történetből rögtön azt a tanulságot vonjuk le, jól tette Karikó Katalin, hogy elment, és itt hagyott bennünket.

El a kezekkel? Ki emelte rá? A baloldal? Ugyan, mit tett már megint ez a szerencsétlen baloldal? A Magyar Nemzet ehhez a vádhoz még hozzáteszi azt, hogy a beszervezés tényét először közlő Kurucinfó szerintük Jobbik-közeli. Amennyire a Kurucinfó Jobbik-közeli, annyira én is KDNP-közeli vagyok, mert valaha valóban tag voltam, de azóta lefolyt pár köbméter a Dunán.

Sebes Gábor a Pesti Srácokon abban látja a „baloldal bűnét” most, hogy a hatalomtól független hírforrások nem átallották megosztani Karikó beszervezésének kiderültét. Hallgatták volna el? Csak hogy ezek a vérmes lapok utána menten Karikó Katalint magát is megkeresték, és teljes terjedelemben hozták nyilatkozatát. Ungváry Krisztián pedig a Telexen jelentetett meg fontos publicisztikát a témában, ami sokáig címlapon volt. Így működik a sajtó, sőt, ez a sajtó feladata. És nagyon is jó, hogy a kormánytól független portálok foglalkoztak a hírrel, mert így gazdagodhattunk Karikó Katalin szembenézésével is. A kevesek egyike ugyanis a professzor, aki nem tagadta, nem szépítette, hanem töredelmes vallomással nyilatkozott beszervezéséről. Biztos vagyok benne, hogy a Kádár-rendszer történetét bemutató történelemtankönyvekbe bekerülnek majd az ő sorai, hogy megérthesse a kései utód, milyen is volt a XX. század második felének magyar valósága.

Az pedig már a XXI. század elejére tartozik, hogy mindezidáig Csurka Istvánon túl a tőlünk Amerikába szakadt kutató az egyetlen, aki szépítés, csúsztatás és hárítás nélkül vallott beszervezéséről. Ebben is példát adva mindannyiunknak. Számomra értékben a koronavírus elleni vakcina fejlesztésével vetekszenek Karikó Katalin tiszta szavai, amelyekkel múltjáról vallott. Kitárulkozása által megadta számunka is a lehetőséget a katarzisra. Végre ráeszmélhetünk arra, hogy az igazi bűn nem a bűn elkövetése, hanem ha elmenekülünk a szembenézés elől. Gyengék és gyarlók vagyunk. Magasztos és sokszor kegyetlen erkölcsi normáinktól természetünkből fakadóan esünk el. Szerethetőségünkön, méltóságunkon, azon a megfellebbezhetetlen tényen, hogy Isten képmásai vagyunk, ez azonban nem változtat. Megbocsátást azonban csak a megvallás által nyerhetünk, de nem Isten vagy a közösség megbocsátásának az ára ez, hanem a saját magunknak szóló megbocsátásé. Ebben vagyunk adósai egyénenként ki-ki magának és egész nemzetként együtt is, hogy megbocsáthassunk végre önmagunknak, sok olyan bűnért, amit el sem követtünk, sok olyanért, amit nem is akartunk, és sok olyanért, amelyek okkal nyomják ugyan a lelkünket, mégis megbocsáthatóak mind!

Ebből a belső szeretetlenségből fakad bizalmatlanságunk honfitársainkkal szemben és a hideg polgárháborúvá váló megosztottságunk. Ebből fakad önmagunk fájó megvetése, hogy a megoldások között nem csak fel-felmerül a kivándorlás, hanem lassan bolondnak tartjuk, aki marad. Ezek torz valóságészlelések, amelyek lelkünk betegségének tünetei, nem pedig az igazság rólunk és Magyarországról. A gyógyuláshoz az oltóanyag itt nem a Pfizer-Biontech vakcina, hanem az őszinteség és az irgalom, elsősorban önmagunkkal szemben.