(Figyelem! Ez egy véleménycikk! A leírtak nem feltétlenül tükrözik a teljes szerkesztőség álláspontját, de fontosnak tartjuk, hogy helyt adjunk a kulturált és logikusan érvelő, vitaindító véleményeknek is.)
Trianonról, határon túli magyarokról, Erdélyről beszélgettem egyszer egy idős emberrel. Egy nagyon kedves, csupaszív emberrel, akivel úgy másfél hetet voltunk szobatársak a kórházban. Mivel hároméves koromtól, 1981 óta rendszeresen jártam Erdélybe, elég sokat tudtam neki mesélni. Hallgatta is érdeklődve, persze szóba került a helyzetük, a küzdelmük, a székelyek autonómiatörekvése is. Láttam rajta, hogy átérzi, amit átadtam neki a témában, azzal viszont alaposan meglepett, amikor azt mondta, hogy ő csak azt nem érti, miért költöztek oda.
Itt hirtelen lefagytam, hogy valakinek, aki úgy hét évtizedet leélt a Kárpát-medencében, nem világos, hogy a szomszédos országokba hogyan kerültek magyarok. Felvilágosítottam, hogy ugyanúgy, ahogyan ő is idekerült: egyszerűen ott születtek. Meg a szüleik, nagyszüleik, dédszüleik, és így tovább. Azt nem tudom, mennyien lehetnek, akik hozzá hasonlóan rácsodálkoznának erre, de azt erdélyi ismerősöktől igen, hogy vannak (voltak), akik rendesen meglepődtek azon, hogy milyen jól beszélnek magyarul.
Nem túlzás kijelenteni, ez a fajta ismerethiány, az ebből fakadó rádöbbenés (jééé, ők is úgy beszélnek, mint én) még évtizedekkel a rendszerváltoztatás után is azért volt tetten érhető, mert Trianon, s vele a határon túl élő magyarok ügye gyakorlatilag teljesen tabutémának számított a Kádár-rendszerben. Ezen a tabuból épült szellemi falon akkor keletkezett látványos rés, amikor 1988-ban százezres tüntetésen tiltakoztak magyarok az erdélyi falurombolás ellen Budapesten.
16 évvel később életem egyik legkeserűbb napja volt, amikor 2004 decemberében – bár többségbe kerültek az igenek, de – eredménytelenül zárult a határon túli magyarok kettős állampolgárságáról szóló népszavazás. Keserű volt, mert meggyőződésem, hogy az állampolgárságot nem megkapják, hanem visszakapják (azóta már visszakapták) azok, akik pusztán azért „kerültek” egy másik országba, mert háború(k) után győztes nagyhatalmak így döntöttek. Az pedig számomra bármilyen aktuális pártpolitikai szemponton felül áll, hogy magyar állampolgár és magyar állampolgár között nem lehet különbséget tenni, vagyis a választójog nem vonható meg attól, aki nem Magyarországon él. Ugyanakkor annak is teljesen természetesnek kellene lennie, hogy ha a többségében a Fidesz-KDNP-t támogató határon túli magyarok szavazhatnak könnyen, egyszerűen levélben, akkor ugyanez a jog megillesse azokat a magyarországi magyarokat is, akik javarészt egzisztenciális megfontolásokból költöztek valamelyik külföldre, jellemzően Nyugat-Európába.
A 2004. december 5-i keserűséghez nem volt mérhető, de rossz élményként emlékszem vissza arra, amikor 2018 nyarán barátok, ismerősök szinte inkvizíció-szerűen „állítottak falhoz” Székelyföldön, amiért a Jobbikra szavaztunk, mert szerintük a Fidesz a nemzeti párt. Mindez nem ért nagy meglepetésként, hiszen néhány hónappal korábban, még a kampány hajrájában Vona Gábort kis híján meglincselték Marosvásárhelyen, ami nyilván annak volt az eredménye, hogy a kormánypárti kommunikáció minden eszközt bevetett a legerősebb ellenzéki párt elnökének lejáratása érdekében.
2021. június 4-én, a trianoni békediktátum 101. évfordulóján nem elég pusztán megemlékezni róla, hogy mi történt 1920-ban a Párizs melletti Versailles-ban, hanem azt is tudatosítani kell magunkban, hogy minden (politikai) látszat ellenére sokkal több közös van bennünk magyarokban, mint ami elválaszt. Első ránézésre ez a gondolat talán egy negédes, „szeressük egymást gyerekek” jellegű közhely, szerintem viszont inkább annak a legalapvetőbb feltétele, hogy – talán – még idejében elejét vegyük egy újabb Trianonnak. Amit jórészt magunknak is köszönhetünk.