Nem bánjuk a szükségtelen halált?

koronavírus
Védőfelszerelést viselő orvosok az Országos Korányi Pulmonológiai Intézet koronavírussal fertőzött betegek fogadására kialakított osztályán 2020. december 11-én.
MTI/Balogh Zoltán

(Figyelem! Ez egy véleménycikk! A leírtak nem feltétlenül tükrözik a teljes szerkesztőség álláspontját, de fontosnak tartjuk, hogy helyt adjunk a kulturált és logikusan érvelő, vitaindító véleményeknek is.)

Egy Jászberény méretű város elnéptelenedésével búcsúztunk a koronavírus első három hullámától abban a hiú reményben, hogy nálunk az indiai mutáns, vagy más néven a delta variáns nem hozza el a negyedik hullámot. Bár feltehetően a csak a koronavírus okozta többlethalálozásban nem nálunk hunytak el legtöbben, az EU átlagát így is messze meghaladjuk. A Fidesz-KDNP kormány megítélése azonban nem ingott meg, az apró év eleji csökkenést pedig már vissza is dolgozta. Ha az életveszélyes kormányzás kevés ahhoz, hogy tömegesen elpártoljanak a Fidesztől, mi kellhet hozzá?

Ferenci Tamás biostatisztikus, az Óbudai Egyetem docense komoly számítások alapján vetette össze a különböző országok halálozási adatait, amelyből kirajzolódott, hogy a tragikus magyar mérleg az EU alsó harmadához tartozik. A kutató arra indított minket, hogy ne mentsük fel magunkat a környező országok esetlegesen rosszabb adataival. Tény, hogy a koronavírus többlethalálozást az Unión belül leginkább abban a régióban okozott, amelyhez mi is tartozunk, a posztszovjet, 2004-ben vagy utána csatlakozó tagállamok körében. Ezen a rétegen belül mi nem is teljesítettünk annyira rosszul. De azért Észtország, Litvánia vagy Szlovénia így is megelőzött bennünket.

Egyrészről mi, akik nem a pártszimpátiához igazítjuk valóságészlelésünket, farkasszemet nézünk a tényekkel, másrészről azonban a politikai kommunikációs kampányokat nem mindig befolyásolják a tények. A választókat általában pedig leginkább azok a tények vagy üzenetek befolyásolják, amelyekről értesülnek. Vajon annyira edukált volna a magyar átlagszavazó, hogy tudta volna előre, amit egy kutató nehézkesen és fáradtságosan számolt ki, tudniillik azt, hogy saját régiónkkal összevetve nem volt kiugróan tragikus a magyar halálozási arány? Vagy a magyar választó egy olyan polgár, aki megvonja a vállát arra, ha mások, de nem ő és szerettei, rossz kormányzás miatt veszítik el életüket?

A közvélemény-kutatás átfogó trendjeit tekintve azzal már eddig is szembesülnünk kellett, hogy a korrupció kimagasló foka nem rengeti meg különösebben a magyar választókat. Félve vetem fel, hogy most ennél egy sokkal súlyosabb következtetés levonása is érik a levegőben. Úgy látszik ugyanis, hogy az egyszeri magyar választót nem csak a jog és igazságosság értékei nem foglalkoztatják különösebben, hanem honfitársai élete sem. Lehetséges ez? Én nem akarom elhinni.

Orbán Viktor a koronavírus-járvány Magyarország vizein átcsapó első hullámából azt a következtetést vonta le, hogy a halálozási adatokban kell majd megméretnie magát választói előtt, ugyanis hazánkban a 2020 tavaszi első hullám idején nemhogy alacsony volt a többlethalálozás, hanem valójában kevesebben hunytak el, mint abban az időszakban az azt megelőző években. Szeptemberben ezért a miniszterelnök már-már – azt mondom – szerethető felelősségteljességgel nyilatkozta azt, hogy az ő és kormánya teljesítményét a halálozási számok fogják összegezni. Felülírt azonban minden előzetes kommunikációs irányt a második és különösen a harmadik hullám. Többlethalálozást tekintve a második hullámra ugyanis elértük az EU átlagát, a harmadikra pedig messze túl is szárnyaltuk.

A harmadik hullámmal egyidőben azonban más is elérte Magyarország határait, mégpedig a vakcinák. Az orbáni kommunikációs gépezet hamar megtalálta a lesújtó halálozási statisztikákból a menekülő sávot, oltási versenyt hirdetve. A csapból is az az információ ömlött a magyar választóra, hogy a kormány az EU-val és az ellenzékkel is azon hadakozik, hogy minél több magyar polgár kapjon oltást, az országot az „oltás életet ment” óriásplakátok árasztották el. Ez a figyelemelterelés érthető, hogy hat is az emberre. Sokkal jobb a reményteli jövőbe tekinteni, ahol visszakapjuk az életünket, mint a jelen aggodalmaiban elmerülni, ahol ismerőseink visszaadhatatlanul elveszítik azt.

Egy pillanat mégis volt a koronavírus hónapjaiban a magyar belpolitikában, amikor nem a Fidesz uralta a közbeszédet. Túlzok, azért lehetett több is. Akkor, amikor egy-egy hullám betört hazánkba, mindig érezhető volt a kapkodás. Az pedig a közvélemény-kutatásokban is meglátszott, hogy a második hullámot övező ámokfutás százalékoktól fosztotta meg a kormánypárt népszerűségét. Ezek azonban nem az ellenzéki aktivitásnak köszönhető hangulatváltozások voltak. Amit mégis az ellenzéknek köszönhetünk, azt a Fudan Egyetem körüli botrány váltotta ki. Spekuláció, de izgalmas egybecsengés, hogy a magyar diákok lakhatását segítő Diákvárost megfúró külföldi, kommunista egyetem éppen ugyanabból az országból jönne hozzánk lényegében hívatlanul, ahonnan a vírus is érkezett. Lehetséges, hogy a választók fejében a pártállami egyetemmel kapcsolatos, még a Fidesz táboron belüli ellenérzés tudatlanul összeért a szintén az ázsiai országból érkező vírussal. Egy azonban tény, az ellenzéknek sem honfitársaink elvesztése tragédiájának tematizálásával sikerült megragadnia a választók figyelmét, hanem egy szimbolikus, világnézeti történettel.

Mit mond mindez rólunk, magyar választópolgárokról? A korrupció nem zavar minket, de a kínai, pártállami egyetem mégis? Nem bánjuk a szükségtelen halált, ha nem értesülünk róla? A számadatokkal kommunikált tragikus halálozás és a korrupció témájában az a közös, hogy megfoghatatlan. Számokat nem lehet gyászolni, ahogy a kezünk ügyébe sose kerülő állami milliókhoz sem érzünk kötődést. De tudunk mindjárt egy még meg sem épült kampusztól idegenkedni, ha az azt körbeölelő történet érthetően, egyértelműen és sokszor elismételve ér el hozzánk. Ne vádoljuk magunkat, a magyarokat érzéketlenséggel, helyette inkább tanuljunk meg magyar választóul beszélni!