Az amerikai politikai rendszert világszerte a demokrácia mintaképének tekintik – mégis számos tekintetben eltér attól, amit mi itt, Európában demokratikusnak tartunk. Például mindjárt ott, hogy
a győztes több mint 160 éve ugyanabból a két pártból kerül ki.
Vagyis az országban több, mint másfél évszázada csak két, a hatalom megragadására akárcsak minimális eséllyel is bíró erő van. Ez azonban nem jelenti, hogy csak két politikai irányvonal létezik. Az Egyesült Államokban legalább tucatnyi jól körülhatárolható társadalmi, gazdasági és ideológiai programmal bíró csoport van. Ám ezek döntő többsége megjelenése után néhány esztendővel betagozódott valamelyik – vagy akár mindkét – nagyobb pártba, és ezeken keresztül igyekszik saját törekvéseit érvényre juttatni.
Házon belül
Mivel mind a baloldali-liberális demokraták, mind a jobboldali-konzervatív republikánusok csak egy-egy elnökjelöltet állítanak,
a különböző irányvonalak küzdelme e két meghatározó politikai erőn belül zajlik.
Az elnökválasztás első körét lényegében a demokrata és republikánus előválasztások jelentik. Ezeknek a kereteit azonban kizárólag a pártok alapszabályai jelölik ki,
törvényt erre a folyamatra soha nem hoztak.
Nem is hozhatnak, hiszen papíron nem államjogi aktus zajlik, csak két szervezet belső választása. Így aztán a két politikai erő hivatalos jelöltségéhez vezető út sem egyezik meg teljesen – sőt, a helyi pártszervezetek szokásai, hagyományai is jelentősen eltérhetnek.
Van, ahol titkos, urnás szavazáson, van, ahol jelölő gyűléseken döntenek arról, kit támogatnak. Van, ahol csak párttagok vehetnek részt az előválasztásban, van, ahol mindenki más előtt is nyitott a lehetőség. A különböző államok küldöttei aztán a Demokrata Párt és a Republikánus Párt konvencióján szavaznak arról, ki legyen a két esélyes jelölt. A demokratáknál azonban ebbe beleszólhatnak a párt vezető tisztségviselőiből álló, nem választott, úgynevezett szuperdelegáltak is.
Hogy mennyire különböző vélemények zsúfolódnak össze a két nagy pártban, arra épp az idei késhegyre menő előválasztási küzdelmek szolgáltattak remek példát. A radikális baloldali, kapitalizmus- és globalizációkritikus Bernie Sandsers éppen úgy a demokrata jelöltségért indult, mint a Wall Street és a nemzetközi gazdasági-pénzügyi hatalom kedvencének tartott Hillary Clinton. A mérsékelt konzervatív Marco Rubio, vagy a külpolitikai héjaként elkönyvelt Jeff Bush ugyanúgy republikánus színekben akart indulni, mint az elit-és bevándorlásellenes, Amerika világcsendőri szerepét elutasító Donald Trump.
Vaskalapos demokrácia
Az elnökválasztáson elvileg minden 18 év feletti állampolgár szavazhat ám ezt
előzetes regisztrációhoz kötik,
ami általában az európaihoz képest alacsonyabb részvételi arányt szokott eredményezni. (A vagyoni cenzust azonban csak igen későn, 1964-ben törölték el az összes államban. A feketék jelentős része ekkor szavazhatott először.) A holnapi voksolás egyik történelmi érdekessége lehet, hogy a felmérések szerint nagyon sok olyan ember fog az urnákhoz járulni, akik korábban soha nem vették erre a fáradságot.
Az elnökválasztás időpontja, és mikéntje is éles fényt vet arra, hogy a világ egyik leghaladóbbnak és legmodernebbnek tartott országa milyen vaskalaposan konzervatív tud lenni, ha közjogi tradícióiról van szó. A voksolásra
1845 óta minden egyes alkalommal négy évente november első hétfője utáni kedden kerül sor.
Az igen bonyolult definíció minden egyes eleme fontos – legalábbis az volt 170 évvel ezelőtt. Akkoriban a gazdák ez idő tájt fejezték be a betakarítást, így volt idejük olyan úri huncutságra is, mint a politika. Sokkal később viszont nem lehetett a választás, mert a legtöbb helyen még nem esett le a hó, így utazni is tudtak. A kedd azért volt fontos, mert a vasárnapi misék és istentiszteletek miatt az emberek csak ekkorra tudtak beérni a nagyobb városoktól messze eső farmokról. Az „első hétfő utáni kedd” pedig azért került bele a törvénybe, mert a választás így biztosan nem esik Mindenszentekre, november elsejére.
Hasonlóan ősrégi, és az akkori viszonyokhoz igazodó az elnökválasztás közvetett jellege is. Vagyis, hogy az USA elnöke
nem egyszerűen az lesz, aki a legtöbb voksot kapja.
A cédulákon ugyan az egyszerűség kedvéért a jelöltek neve szerepel – ám valójában az emberek nem rájuk, hanem azokra az elektorokra szavaznak, akik december elején összeülve ténylegesen megválasztják az ország első emberét. Ez az USA megalapításának idejében, 240 évvel ezelőtt azért tűnt egyszerűbbnek, mert a voksok országos összeszámlálása akkoriban sokkal nehezebb feladat lett volna, a szövetségi kormányzat pedig eleve jóval kevésbé volt fontos, mint manapság.
Az Elektorok Kollégiumába minden állam tíz évenként felmért népessége alapján meghatározott számú küldöttet delegálhat. A testület összesen 538 tagból állhat. Aki ennek a többségét,
vagyis 270 szavazatot
megszerez, az lesz a következő elnök.
Az egyes államok elektorainak száma
Az elektoroknak (Maine és Nebraska kivételével)
mindannyian arra a jelöltre kell szavazniuk, aki a legtöbb szavazatot kapta az adott államban.
Vagyis hiába marad le a vesztes jelölt pusztán néhány szavazattal mondjuk Virginiában, az összes virginiai elektor a győztesre szavaz.
Így fordulhat elő – különösen egy, a mostanihoz hasonló kiélezett versenyben – hogy végül nem az a jelölt költözhet be a Fehér Házba, akire a legtöbb amerikai szavaz. Ez az ország történetében eddig már négyszer meg is történt, először 1824-ben John Quincy Addams, legutóbb pedig 2000-ben ifjabb George W. Bush megválasztásakor.
Most, hogy megismerkedtünk a rendszerrel, nincs más hátra, mint választani a felhozatalból!