Egész pontosan ezt mondta:
„A magyar állam erőn felül segít a kultúra területén, de el kell kerülnünk a közlegelők tragédiáját. Ez azt jelenti, hogy ha egy legelőre, amely tizenöt jószágot tud eltartani, ráengedünk húszat, akkor két év múlva egyrészt letarolják, másrészt éhen halnak a gazdákkal egyetemben. Tehát ki kell alakítani az egyensúlyt, ez pedig szakmai önszerveződést igényel. Az intézményvezetőknek át kell lépniük a saját árnyékukat, és a saját színházuk érdekein túl tekintettel kell lenniük az egész szcéna jövőképességére.”
De mi is a „közlegelők tragédiája” pontosan, és miért használja a miniszter érvénytelenül a színházak támogatásának esetében? A „közlegelők tragédiáját” egy biológus, Garrett Hardin fejtette ki 1968-ban a Science nevű tudományos folyóiratban, aki a már-már feltartóztathatatlanná váló népességrobbanásban látta korunk egyik legnagyobb „társadalmi dilemmáját", s e végzetesnek ítélt mechanizmust egy 19. századi matematikustól vett példán elemezte. Magyarországon a kérdésről a kitűnő társadalomtudós, Hankiss Elemér írt először 1979-ben. Írása a Jelenkorban jelent meg, majd Társadalmi csapdák címmel önálló kötetben is napvilágot látott, feltehetően ez a forrása a miniszter által homályosan felidézett emlékeinek.
„Adva van egy »közlegelő«, amelyen, a faluban kialakult hagyományok értelmében a faluban lakó 10 gazda egy-egy tehenet legeltet; az egyszerűség kedvéért tételezzük fel, hogy az itt legelő tehenek mindegyike 1000 fontot nyom; vagyis súlyuk együttesen 10 000 font. Az egyik gazda azonban egyszer csak gondol egyet, s hogy hasznát megduplázza, még egy tehenet kicsap a legelőre. Ekkor tehát már 11 tehén legel a legelőn. Minthogy azonban így valamivel kevesebb fű jut egy-egy tehénnek, 1000 font helyett csak 900 fontra hízik mindegyik meg. Vagyis: az, akinek már két tehene legel — 800 fontot nyer (mert egy darab 1000 fontos tehén helyett két 900 fontos tehene van); a többiek fejenként 100 fontot vesztenek. S együttesen valamennyien megint csak 100 fontot vesztenek, mert a 11 darab 900 fontos tehén összesen az eredeti 10 000 font helyett csak 9900 fontot nyom. Ez még nem nagy eset. De mi történik akkor, ha még egy gazda, majd még egy s egyre több, s végül valamennyi úgy gondolkozik, hogy na még én is beküldök egy plusz tehenet, hogy nyereségemet megkétszerezzem?”
Mindebből az következik – írja Hankiss Elemér –, hogy ha mindenki betartja az együttélés kialakult szabályait, vagyis – ahogy szaknyelven mondják — ha mindenki kooperatív stratégiát játszik, akkor a legnagyobb a közösség együttes jövedelme (10 000 font). És minél többen megszegik az együttélés kialakult szabályait, vagyis minél többen alkalmaznak dezertáló stratégiát, annál inkább csökken a közösség együttes jövedelme (10 000 fontról végül 0 fontra).
Szögezzük le: a színház nem úgy működik, mint a tehén!
A „közlegelők tragédiája” azonban azért sem használható a színházaknak juttatott állami támogatás problémájára, mert nem a színházak, hanem az állam dönt arról, hogy melyik kap közülük és pontosan mennyi pénzt a működéshez. Erről részletesen a Telex számolt be.
A cikk arra keresi a választ, hogy a megszűnés szélére sodort független színházak azt szeretnék tudni, ki akarja kinyírni őket. Világosan látszódik az előadó-művészeti szervezetek támogatási listáján ugyanis, hogy kiket tart a kormány életre érdemesnek, és kiket nem.
Huszonhat, nemzetközileg is elismert, komoly szakmai múlttal rendelkező előadóművészeti szervezetnek például egy forint állami támogatást sem ítélt meg a kuratórium. Az érintett társulatok most nyílt levélben fordultak a névtelen kurátorokhoz, hogy megtudják kik ők.
Névtelen kurátorok ítélik oda a pénzt még semmit sem bizonyított, ismeretlen szervezeteknek.
Szerintük ugyanis olyan egyesületek is kaptak támogatást színházi tevékenységre, akiknek korábban semmilyen előadó-művészeti tevékenységük nem volt. Százmillió forintot kaptak cirkuszlátogatásra sportegyesületek, de jutott fideszes önkormányzatoknak, és tűzoltóegyesületeknek is, miközben a független társulatoknak fokozatosan egyre kevesebb támogatást ítéltek meg. Ők évek óta a fennmaradásukért küzdenek. A Kulturális és Innovációs Minisztérium azonban senkinek nem árulja el, kik és milyen szakmai szempontok alapján bírálják el a pályázatokat, és magukkal a pályázókkal sem közli, hogy miért utasítják el a projektjeiket. Ráadásul maguknak a pályázóknak sem kell komolyan venniük a rendszert, elég egy rövid kérelmet kitölteniük, semmilyen komoly szakmai koncepciót nem kell kidolgozniuk. Az elvárások tehát minimálisak – ezért is pályáznak rá ennyien.
Számokkal is érzékeltetve, idén a keretösszeget hatmilliárd forintban állapították meg. 1400 pályázat érkezett, ebből az illetékes bizottsága 929-nek egyetlen forintot sem ítélt meg.
„Nem tudjuk önöket név szerint megszólítani, mert az önök személye ismeretlen. Legutóbbi pályázati döntésük szempontjait, indokait szeretnénk megismerni. És mivel közös adóforintjainkról döntöttek, szeretnénk, hogy mindez átláthatóan, a nyilvánosság előtt történjen”, mert így a független előadóművészet megsemmisül.
– írták a nyílt levelkben a társulatok.
„Független előadóművészeti szervezetek vagyunk, sokan évtizedes, rangos szakmai múlttal, díjakkal, elismerésekkel, hazai és nemzetközi nézőbázissal, jelenléttel. Olyanok, akik kulturális közfeladatot látnak el, akik a művészet társadalmi szerepét keresik, olyanok, akik hosszú évek munkájával építettek fel vagy indítottak el egy csapatot, társulatot. És akik azokat az adófizetői pénzeket, amelyeket ezeken a pályázatokon osztanak szét, ellenőrzötten és átláthatóan költik el. Évtizedek óta”
– fogalmaznak
A színházi támogatások indoklásával Csák János tehát igencsak mellé lőtt. Érdemes inkább újra Hankiss Elemér több, mint négy évtizeddel ezelőtt írt tanulmányához fordulni, mert sokkal közelebb visz a probléma megértéséhez, mint a miniszter haszontalan érvkészlete.
„Egy adott ország gazdasági-társadalmi életében is működnek a »közlegelő« típusú csapdák. Ilyen csapdává válhatik például a kontraszelekciós folyamat, amely nem a nyersanyag és energiatartalékokat, hanem a társadalom rendelkezésére álló emberi erőforrásokat herdálja el; az emberi képességeknek, tudásnak, termelő-alkotó készségnek és kedvnek azt a közös kincsét, amely a társadalom rendelkezésére álló termelőerők egyik legfontosabb komponense. E folyamat igen könnyen beindul s igen nehezen fékezhető meg. Mert a kontraszelekciós döntés egyfelől a döntést meghozó számára látszólag vagy ténylegesen jelentős hasznot hoz (nem kell tartania a nála tehetségesebb beosztottól; számíthat azok segítségére, akik kérésére a kontraszelekciós döntést meghozta stb.), s mert másfelől egy-két ilyen döntés negatív hatása társadalmi szinten még nem érzékelhető s következésképpen nem vált ki védekező-megelőző reakciót. Ha azonban egyre többen folyamodnak ehhez a nem kooperatív, dezertáló stratégiához, s különösen, ha a folyamat láncreakcióvá alakul át (akit kontraszelektáltak, az is tovább kontraszelektál), akkor, akár csak a közlegelő esetében, a közösség kára rohamosan nőni kezd. Igaz ugyan, hogy ezzel egyidőben a dezertálásból eredő haszon is csökken. Mert, egyfelől, ahogy a kontraszelekció általános gyakorlattá válik, úgy csökken egyre inkább az egy-egy kontraszelekciós döntésért behajtható haszon összege; s mert, másfelől, a kontraszelekciós folyamat okozta össztársadalmi kár (vagyis a társadalmi produktivitás csökkenéséből eredő kár) egy főre eső hányada egyre súlyosabban érinti a kontraszelekciós döntéseket hozó embereket is. Ám mindaddig, míg ez a hányad nyilvánvalóan és látványosan nem lesz nagyobb, mint a kontraszelekciós döntésből eredő közvetlen egyéni haszon, a csapda-mechanizmus működik.”
(Címlapkép: Pixabay)